Ébli Gábor: Közéleti állásfoglalás - Fotómunkák Hunya Gábor gyűjteményében

Egy bécsi kutatóintézet munkatársaként a társadalmilag érzékeny kortárs magyar és román művészet gyűjtője a rendszerváltás óta. Hunya Gábor két könyvben és számos kiállításban feldolgozta kollekcióját, amely izgalmas fotómunkák sorát kínálja.

Hunya Gábor a Gyulán töltött gyermekévek után földrajzot és közgazdaságtant végzett, majd egy bécsi nemzetközi gazdasági kutatóintézetbe került dolgozni. Budapesti egyetemi évei alatt Pogány Frigyes építészetesztétikai szemináriumait látogatta, a képzőművészeti kiállításokat is figyelemmel kísérte. A szintén közgazdász végzettséggel a kortárs művészet értőjévé vált, ma galériát vezető Valkó Margit segítségével megismerkedett művészekkel. Gyűjtői koncepciója ennek nyomán rögzült. Mivel munkája a keleteurópai rendszerváltás elemzése, a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig terjedő hat-nyolc év kultúrtörténeti tükröződéseként kezdte gyűjteni a műalkotásokat.

Értelmiségiként gyűjt a kilencvenes évek eleje óta, s bár ez anyagilag szűk korlátok közé szorítja, szemléletében előny, hogy átugorhatta a klasszikus modernek gyűjtésének iskoláját, és munkája révén a kortársat is eleve nemzetközi összefüggésben kezdte vásárolni. Szerény pénztárcája, másrészt kutatói szeme, a művészek iránt érzett kollegiális barátsága miatt az olaj-vászon mellett megbecsüli a más műfajokat, közel húsz művésztől jelentős fotómunkái is vannak. Ez kapcsolódik tematikus merítéséhez, a közéletre reflektáló művészek gyakran nyúlnak fotós eszköztárhoz.

Galériákból ugyanúgy vásárol, ahogyan közvetlenül a művészektől. Azt hihetnénk, egy értelmiségi vásárló anyagi és önérzeti okokból nem szívesen fordul galériásokhoz, de esete tanulságos ellenpélda: saját tudományos munkájából adódott a felismerés, hogy a művészetben is értékelni kell a szakosodást, a speciális ismereteket.

Mivel gazdasági elemzőként gyakran megfordult Bukarestben, gyűjteményébe kezdettől fogva bekerültek román művészek munkái is. Felfogásában a művészet a történelembe ágyazott, saját korának terméke. Vallja, hogy a művészek egy része több-kevesebb közvetlenséggel mindig reagál az adott kor társadalmi-gazdasági jelenségeire. Ezt tapasztalta a rendszerváltás korában Magyarországon és még intenzívebb formában Romániában a kilencvenes években. Mindkét országból emblematikus művek kerültek gyűjteményébe ezekből a korszakokból például Nádler Istvántól, Ujházi Pétertől, Bukta Imrétől, valamint Teodor Graurtól és Dumitru Gorzotól.

A politikai-társadalmi irányvonal mellett a gyűjteményben van egy emberi világokkal és sorskérdésekkel foglalkozó, esztétikai értékekre fokozottan figyelő vonulat is. A művek főként az Új Szenzibilitás képviselőitől származnak, ilyen például El Kazovszkij és Záborszky Gábor, illetve Marilena Preda-Sanc és Ioana Batranu.

Hunya közelről követi néhány művész munkásságát, súlyt helyez a személyes megismerkedésre, az alkotókkal való rendszeres beszélgetésre. Az eredeti időbeli szűkítés a rendszerváltás éveire ezeknél a kulcs-alkotóknál kiszélesedett, s a gyűjtő az életmű minden általa jelentősnek tartott szakaszából szerez tőlük műveket, követi az új fordulatokat. A festmények és fotók mellett háromdimenziós munkák, installációk és objektek teszik sokoldalúvá a választást.

A legfontosabb alkotó a kollekcióban El Kazovszkij. Főiskolai rézkarcának próbanyomata (1974) már relikviának számít. Mélységesen személyes mű a Kaszás angyal irodalomjegyzékkel című (1985) ember-nagyságú papírszobor is, amely a Dzsan-panoptikum díszlete volt, s jól rögzíti a művész nyelvváltását tizennégy éves korában oroszról magyarra. Az összesen közel háromtucatnyi mű harminc év szinte minden alkotói kezdeményezését lefedi, a fotóhasználatot a Testi mesék című, kilenc műből álló sorozat képviseli, amelyben a fotók a szerepkeresésnek adnak plusz csavart.

Szirtes János és Ujházi Péter munkái is központiak a gyűjteményben. Szirtes olaj-korom és más, vászonra felvitt munkái mellett különlegesség a saját készítésű papírba applikált és temperával felülfestett xeroxnyomat. Ujházitól olajkép, temperával festett papírszobor, doboz-installáció, kerámiaszobor és számos grafika mellett a Kádár János és a pártelit joviális gyárlátogatási sajtófotóját felhasználó és a művész által felülfestett keretbe ágyazott munka tanúsítja a mediális sokszínűséget.

Birkás Ákos is központi alkotónak számít Hunya Gábor számára. Korai korszakának kísérleti fotómunkáit reprezentálja az 1975–1977 között készült Tükröződések sorozat. Festményei közül a Fej sorozat egyik kétméteres műve esetén a sárgászöldtől a padlizsánliláig terjedő színskála mellett a gyűjtő számára a régiónkra oly jellemző politikai és egzisztenciális sárdagasztás asszociációját életre hívó faktúra a kép ereje. A diptichon alsó, nagyrészt takart vásznán a fejformának csak a művész és a gyűjtő titkaként megmaradó interpretációja rejtőzködik. A művész utóbb visszatért a figuratív, akár saját készítésű, akár a médiában talált fotókra épülő festéshez, amelyet az Excercise című 2007. évi mű képvisel a kollekcióban.

2000 táján társadalmi tematika mellett figyelem irányult a komplex anyaghasználat felé például Bukta Imre, Matei Bejenaru és Sorin Tara munkái révén, a fiatalabb alkotók festői-illuzionista képei pedig egy további vonulatot sejtettek. A gyűjtő válaszút elé került: nem korlátlan vagyonból gyűjt, nem is felhalmozási, hanem kifejezetten intellektuális önmegvalósítási jelleggel, ezért mindegyik irányt ugyanolyan erővel nem lehetett előrevinni.

2008 után – ebben az évben hunyt el a művész-barát El Kazovszkij, és következett be a művészeti piacot is felforgató globális pénzügyi válság – Hunya Gábor a festészeti problémákkal, személyes mitológiákkal foglalkozó képektől újra a politikai felhangú művészet felé fordult. A 2010 után kiéleződő magyarországi kultúrpolitikai feszültség ismét megerősítette a politika irányultságú művészetet. A művészeti intézmények szakmaiságának drasztikus korlátozása széleskörű tiltakozást váltott ki, amihez Nemes Csabától Sugár Jánosig számos, a gyűjteményben képviselt művész csatlakozott. Közülük Németh Ilona vagy éppen Horváth Tibor performatív és fotóalapú munkákkal „tüntettek” az átrendeződés ellen. A kiélezett politikai szembenállásra reakcióként megjelent az apokaliptikus utópia is, amelynek fő képviselője a gyűjteményben Fridvalszki Márk a komputergrafikái és kollázsai révén.

Hunya Gábor szerint egy művészeti gyűjtemény nem szolgálhat csupán privát célokat, közösségi bemutatása szinte kötelező. „Egyes műtárgyak lehetnek magántulajdonban, de maga a művészet közkincs, hozzáférhetővé kell tenni”, fogalmaz. Meggyőződése jegyében került sor a gyűjtemény kiállításaira Budapesten, Bécsben, Moszkvában és Bukarestben már a 2000-es évek elején. A 2009-ben a Vince Kiadónál a romániai szcénát is jól ismerő Kürti Emese szerkesztésében megjelent vaskos könyv a gyűjtemény akkori katalógusa is lett.¹ „Hidat verni két szomszédos, de sok tekintetben mégis oly távoli főváros, két periferikus európai művészeti központ között igazi kihívást jelent. A két helyszín művészei alig figyelnek egymásra, pedig jórészt közös a múltjuk és jelenük. Ennél csak különbözőségük izgalmasabb, ahogy az ecsetet vagy a kamerát kezelik, vagy a társadalmi problémákra reagálnak” – máig érvényes Hunya Gábor megállapítása. Teodor Graurtól Marilena Preda-Sancon át Horia Marinescuig a román anyagban is számos művésztől szerepel fotómunka.

A Műcsarnok magángyűjteményeket bemutató, Art fanatics című kiállításán 2010-ben negyvennyolc művel szerepelt a gyűjtemény. 2013-ban a kollekció politikai irányzatára koncentrált a HG60 – esztétikai engedetlenség című kiállítás a gyűjtő hatvanadik születésnapja alkalmából a Corvin Áruháznak a privatizáció nyomán alternatív kulturális hasznosításra kiadott, MÜSZI (Művelődési Szint) elnevezésű kulturális befogadóterében. A kiállítást Istvánkó Bea és a gyűjtő kurátorként dolgozó leánya, Hunya Krisztina rendezte.

2018-ban a gyűjtő szülővárosában, a Kohán Képtár adott otthont a kollekció újabb önálló kiállításának.² Ehhez könyv is megjelent.³ A Hunya Gábor és Hunya Krisztina által koncipiált kiállítási és könyvprojektben Pinczehelyi Sándortól különböző fotómunkák a történelmi helyzetek változásának is tükröt állítanak: az 1975-ben utcakövekből formázott csillag az ellenállás fotója, míg a 2002-ben egy harminc évvel azelőtti és egy friss önarcképet egymás mellé helyező fotódiptichon az ideológiai kontextus változását, egyszersmind a művészi vátesz-szerep örök, még ha módosuló jellegű aktualitását is fémjelzi.

Pacsika Rudolf és mások fotóalapú alkotásai szintén a gyűjtemény koncepciójához illeszkedő történelmi, politikai dilemmákat szólítják meg. Más alkotók révén új kérdéskörök is bekerültek az anyagba, például Gőbölyös Luca és Fajgerné Dudás Andrea fotóprojektjei a nők társadalmi szerepére reflektálnak.

Fajgerné fotódiptichonja arra is példa, hogy a képző- és a fotóművész – jelen esetben Molnár Ágnes Éva – társalkotókká válnak. A korábban említett munkák közül Horváth Tibor művéhez, a róla a „kép a képben” kompozíció elve alapján készített, köztéri fotóportréhoz is elengedhetetlen volt Réthey-Prikkel Tamás fotósnak a társalkotói közreműködése.

Az összességében Andreas Fogarasitól Kárpáti János Ivánig ívelő fotóalapú válogatás hamar markáns pozíciót képviselt az anyagban és így bekerült az Edge Communications kortárs kollekciókat prezentáló, évente változó tematikával megjelent füzetsorozatának a 2013-ban fotóalapú gyűjteményeket bemutató kiadványába és ezt követően is folyamatosan bővült.⁴

A fotóalapú műveknek a gyűjteményben elfoglalt helyéről beszélgettünk a gyűjtővel.

Hogyan kerültek be fotóalapú munkák a kollekciódba?

Gyűjteményemben határozott irányt képeznek a konceptuális jellegű művek. Ezek között vannak fotók, digitális nyomatok, illetve más fotóalapú művek, de ezeknek nem a műfaja, technikája számít. Nem a szűken vett fotóművészet, a fotóesztétikai megközelítés érdekel. Igazi fotóművész talán nincs is az alkotók között, de a fotográfia eszköztára hatékonyan és árnyaltan segít kifejezni a számomra is fontos üzeneteket. Jó példa erre El Kazovszkij. Tőle távol állt a fotó és a digitális nyomat, mégis meglátta benne a lehetőséget. Egy ismerőse technikai segítségével hozott létre digitális kollázsokat. Új szerkesztési módot próbált ki, amelynek életművében utóbb nem lett folytatása, de így annál különlegesebb ez a sorozata. Egy másik eset Ujházi Péter, aki az apropriáció, a művészi kisajátítás alapján, talált fotókat használ fel – ugyanúgy, ahogy gyakran talált tárgyakból épít műveket. A fotók tárgya és esztétikája egyaránt megihleti. A kész mű új kontextusba helyezi az eredeti képet, sokszor ironikus felhanggal. Egészen más technikájú és felfogású, s így egy harmadik verziót képvisel Szirtes János, akinek a Fekvő fák, koldus című 1997. évi munkájában a fotó egy xeroxnyomat formájában szervesül a kézzel készült papírra festett munkával. Szirtes már hamarabb is felhasznált fotókat: az 1983. évi Ginzeng szitanyomat-sorozatának egy darabja a történelmi utalások miatt került a gyűjteményembe, hiszen a hidegháború időszakába vezet vissza, amikor a tangóharmonikázó, éneklő távol-keleti katonák fotóját felülírja a sarló-kalapács motívuma.

Fiatalabb alkotóktól is többféle fotóalapú műved van.

Fridvalszki Márk számos műve a világhálón található képekből indul ki. A rendelkezésre álló képek száma szinte korlátlan, lehet a tematikának megfelelően vagy formai alapon válogatni. Hozzám azért a Hagere Perspektive című többméteres, vászonra nyomott digitális kollázsa került, mert olyan kritikus, borúlátó perspektívát, jövőképet fest az emberiségről, az emberiség utáni állapotról, amely a kollekció társadalmi tematikájához releváns. Borsos Lőrinc – mindegy, hogy ez a művészpáros egyik vagy másik tagja, vagy éppen a két emberből gyúrt, harmadik alkotó – szabadon használja fotót, és itt a dokumentálás a fő cél. Számos Borsos Lőrinc-alkotás megjelenik a gyűjteményben, például a 2009–2012 között készült Nemzeti térdeplés műcsoport. Az eredeti alkotás a kétperces videó, ehhez készült a Kommentek című lambda print dibondon, egy magyar és egy angol nyelvű változatban. A teljes installáció része még az Utált és megvetett – utcai demonstrációs viselet, amelyik egy felöltöztetett próbababa. Végül a projekthez tartozik egy magyarázótábla is, amelyik egy horganyzott lemezre mágnesfóliával felvitt print, szintén két nyelven, faállványon.

Gyakori, hogy installációkat reprezentál fotómunka a kollekcióban.

A fotót ilyen értelemben használja fel Sugár János vagy éppen Natalja Nyikitina. Mindketten installációkat, köztéri beavatkozásokat dokumentálnak a képen, egyúttal a felvétel önmagában is törekszik a fotográfiai hatásra. Ezek az installációk tartósak, illetve megismételhetők, amint Sugár János Elnézést tábláinak a kihelyezése, tehát a fotó nem csupán egy efemer helyzet megörökítését szolgálja. Míg Pinczehelyi Sándor fotói, közöttük a Csillag-utcakő, szintén installációk dokumentumai, ezek az installációk pillanatnyi kompozíciók, igazából a fotó számára készültek és csak azon keresztül élnek tovább, erre példa a Makói sorozat.

Számos művész szerepel az anyagban, akik több megközelítésben is dolgoztak fotóval.

Valóban, a fotós gondolkodás újabb típusa, hogy Teodor Graur szociográfiai indíttatású fotóval kísérletezett a kilencvenes évek elején, miközben fotogramok készítésével tesztelte a műfaj határait. A fotó a grafikával társítva új jelentéstartalmakat tárt fel számára, ezt mutatja a Nosztalgia – 1984 című munkája (1996). Van igazi fotója, ahol saját magát helyezi képbe egy hajóban, míg ugyanennek a fotósorozatnak egy elrontott példányát háttérként használja más installációhoz (Csizmák). Mikor használ még fotót, aki eredetileg nem fényképész? Például Birkás Ákos, amikor úgy gondolta, hogy „a festészet halott”. Hatalmas fotográfiai hagyatékát a halála után dolgozták fel. Gyűjteményemben egy már korábban is ismert sorozata szól a múzeumi látványokról, tükröződésekről. Végül, a fotók megjelenése is releváns lehet. A Marosvásárhelyen született és Dublinben élő István László sokoldalú digitális munkásságához tartozik a Revolution 1989 című, fotóalapú filmkockákból építkező, bélyegsorozatszerű ofszetnyomata, amely a berlini Neuer Berliner Kunstverein korlátozott példányszámú kiadásából került a gyűjteménybe.

Milyen gyűjtői terveid vannak a jövőre nézve?

2020-ban nyugdíjba vonultam, ezzel megszűnt a gyűjtés anyagi alapja. A gyűjtői szenvedély a feldolgozás, értelmezés, bemutatás folyamatában él tovább. Egyes művek eladása és az ebből keletkező bevétel új vásárlásra fordítása jelentheti a továbbfejlesztés módját.

Jegyzetek

1. 1. https://www.vincekiado.hu/Konyveink/bukarest-budapest-hid-kortars-roman-es-magyar-muveszet ↑
2. 2. https://gyulakult.hu/emlekezet-es-elvagyodas-magyar-es-roman-kortars-kepzomuveszet-hunya-gabor-gyujtemenyebol/ ↑
3. 3. https://www.isbnbooks.hu/books/emlekezet-es-elvagyodas-magyar-es-roman-kortars-kepzomuveszet-hunya-gabor-gyujtemenyebol-memory-and-longing-hungarian-and-romanian-art-from-gabor-hunyas-collection/ ↑
4. 4. https://issuu.com/artmarketbudapest/docs/fotomuveszet_2013 ↑