Martincsák Kata - Egyszer volt az ember… ‒ gondolatok egy épülő aktív archívumról, avagy a távolodó 90-es évek

Jelenarchívum: közösségi fotóarchívum, a Néprajzi Múzeum új közösségi fotó és történetgyűjtő archívuma. Mit jelent ez? Miért egy Múzeumban? Egyáltalán miért érdemes fotókat gyűjteni a kilencvenes évektől napjainkig? Ezt a három kérdést teszik fel a legtöbben, mikor meghallják, mivel is foglalkozunk idén a Néprajzi Múzeum jelenkorkutatási programjában, a MaDok-programban, amely a kortárs tárgyi világ megőrzésérére és a jelenkor múzeumi dokumentációjára helyezi a hangsúlyt.¹ Jelen tanulmányban, a Jelenarchívum projektkoordinátoraként arra vállalkozom, hogy differenciáljam a Jelenarchívum és a Fortepan közötti különbségeket, egyúttal megismertessem az olvasóval az újonnan indult közösségi és fotótörténetgyűjtő archívumot.

A tréfás cím, nem az 1987-es francia televíziós rajzfilmsorozatra utal, hanem éppen a Jelenarchívum lényegét igyekszik tisztázni az olvasó számára.² Miként Susan Sontag is írja: „A fénykép hatalma abban rejlik, hogy lehetővé teszi olyan pillanatok tüzetes vizsgálatát, melyeket az idő sodra egyébként rögtön elmosna.”³ A Jelenarchívum is a kortárs kultúra megőrzését tűzte ki célul, amihez a privátfotó médiumát választotta. Bármennyire különösnek tűnik is az állításom elsőre, bizonyos szempontból nagyobb veszélyben vannak a kortárs privátfotóval foglalkozó, mint a 20. századi fotókat gyűjtő archívumok, gondoljunk csak az Indafotó példájára, amely egyik napról a másikra eltűnt az internetről.⁴ Másrészről a digitális boom, a közösségi média képrengetegében a privátfotó szerepe megint csak átértékelődött az utóbbi évtizedekben. Míg a 20. század képei többnyire családi jeleneteket, közéleti történéseket, utazáson készített tájképeket stb. tartalmaznak, addig a 2000-es évektől az első digitális fényképezőgépek segítségével egyre több a szelfi, és az intimitást új dimenziókba emelő képcsoport. Miközben egyre több képet csinálunk, fenáll a veszély, hogy egyre inkább elveszítjük a kapcsolatot a körülöttünk lévő világgal. A fényképek tematikájának a változását az analóg fényképezésről a digitális fényképezésre való átállás folyamata is katalizálta, az első digitális fényképezőgépek segítségével egyre inkább a családra, majd az egyénre terelődött át. Társadalmi és kulturális szinteken is jól érzékelhető a változás, a kényszeres szelfizés jelensége mellett sorra nyitottak az olyan blockbuster kiállítások, ahol a szelfizés kifejezetten támogatott keretek között valósulhat meg, miközben más műtárgyaknál pont a szelfizés gyakorlata jelent problémát, hiszen népszerűségük miatt megnézhetetlenek (a Louvre és más intézmények kordonokat állítanak az olyan mesterművek elé, mint Leonardo da Vinci Mona Lisa című festménye). Tetszik vagy sem, a digital age korát éljük, ahol naponta szinte több képet fogyasztunk, mint szöveges tartalmat. „Nem túlzás, ha azt mondjuk, bizonyos emberek kényszeresen fotóznak: magát az élményt avatják látásmóddá. Végül az élmény azonos lesz azzal, hogy lefényképezzük, és a nyilvános eseményekben való részvétel mindinkább az jelenti, hogy végig nézzük a rólunk készült fényképeket.”⁵

Jelen tanulmány kiindulásánál, azért választottam a Fortepant, mint összehasonlításra alkalmas archívumot, mert ők jelentik a kiindulópontot, hiszen a Fortepan munkatársai hívták életre a Jelenarchívumot is. 2022-ben Tamási Miklós és Török András megkeresésére indult el egy, a jelenkor dokumentációját őrző archívumról a diskurzus. Még a covid járvány alatt keresték meg Frazon Zsófiát, a MaDok-program vezetőjét, mert úgy gondolták, a Néprajzi Múzeum lehetne az az intézmény, amely felkarolja a Fortepan folytatásának az ügyét, és létrehoz egy olyan aktív archívumot, amely 1990-től kezdődően gyűjt privátfotót. Nem meglepő ez, hiszen nemzetközi szinten számos Néprajzi Múzeumhoz hasonló társadalmi múzeum szervez ilyen kampányt, és gyűjt privátfotót a látogatóitól, de más magyar intézmények kiállításainak esetében is látunk erre példát. Ilyen volt a Magyar mennyasszony című kiállítás 2023-ban a Magyar Nemzeti Múzeumban, vagy a Légy Része a Magyar Zsidó Múzeumban 2021-ben.

A Néprajzi Múzeumban tehát 2022-ben indult a Jelenarchívum, ekkor még Gellér Judit, a MaDok-program muzeológusa kezdte el átdolgozni a Fortepantól kapott tervet, és egy külsős informatikai céggel, a Virgo Systemmel dolgozni azon, hogy megvalósulhasson a weboldal, és elindulhasson a projekt. Frazon Zsófi és Gellér Judit egy, a MaDok-program módszertanával összehangolt koncepciót állítottak a projekt fókuszába. Azt tűzték ki célul, hogy a privátfotó mellett személyes történeteket is gyűjtsön az archívum, méghozzá tematikus kampányok szerint. Hiszen a privátfotóról sokszor nem olvasható le, hogy pontosan mi is történt akkor, amikor készítették, milyen emlék kapcsolódik hozzá. A történetekkel kiegészített privátfotók amellett, hogy az archívum jövőbeli kutathatóságát is segítik, a Néprajzi Múzeum MaDok programjának a jelenkorkutatási módszertanát is továbbviszik, hiszen már több kiállítási projekttel, kampánnyal és múzeumi kezdeményezéssel büszkélkedhet a program; ilyen többek között a 2006-os műanyag tárgyakat bemutató kiállítás, ahol a múzeum felhívást indított kedvenc műanyag tárgyak és történetek gyűjtésére.

A Jelenarchívum weboldalként indult el.⁶ Több év telt el a kezdeti megkeresés óta, mire elkészült az internetről mindenki számára elérhető fehasználóbarát felület. Jelenleg facebook csoportunk is működik, de a feltöltőket elsősorban a weboldalra szeretnénk irányítani, hogy közvetlenül tölthessék fel a képeket, és írhassanak történeteket a feltöltött fotókhoz. Az aktív archívum weboldal formájában csak 2025 márciusában vált publikussá. A Fortepantól eltérően a történetmesélésre helyezzük a hangsúlyt, így a feltöltőket segítve tematikus kampányok szerint zajlik a gyűjtés, hiszen a rendszerváltás utáni privátfotográfiára és a személyes történetmesélésre építkező archívum célja a jelen kutatásának megelőlegezése. Éppen ezért gyűjt az archívum fényképeket és történeteket is.

Egy múzeumban azonban mást jelent archívumot építeni, mint magánemberként. A Fortepan szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum, ahol több mint kétszázezer archív fényképet böngészhet és tölthet le bárki ingyenesen, jó minőségben. A Jelenarchívum esetében a felhasználás nem teljeskörű, tehát nem tölthet le bárki bármit, és a kreditek megjelölésével nem használhat fel képeket úgy, mint a Fortepan esetében. Letölteni és felhasználni képeket csak a múzeum engedélyével lehet. Már a feltöltéshez szükséges regisztrációhoz is készült adatkezelési szabályzat és etikai kódex is, amelyek a múzeum jogi és adatvédelmi szempontjait veszik figyelembe. A Fortepan azért is különbözik a Jelenarchívumtól, mert két magánszemély, Szepessy Ákos és Tamási Miklós indította 2010-ben ötezer, jórészt lomtalanításokon talált fotóval. Azóta többszáz család, amatőr és hivatásos fotós, illetve közgyűjtemény bővítette a Fortepant. A honlapon megjelenő képeket egy önkétesekből álló csapat, a szerkesztőség válogatja ki. A fotók leírását is önkéntesek végzik a Fortepan Fórumon megjelenő információkból kiindulva. Az így gyűjtött több mint 200 000 fénykép óriási jelentőségű, a Fortepan mostanra már világszerte ismert, hiszen bepillantást nyújt Magyarország modern kori történelmébe. A fotóriporterként induló, később a Fortepan Masters⁷ című fotókönyvet is összeállító Barakonyi Szabolcs (is) így fogalmazott egy interjújában a fortepanról: „[…] egyszer csak megjelent ez a furcsa szellem, aki magyar volt és átélte a huszadik századot.”⁸

A Fortepan pótolhatatlan kincs. Köztudott, hogy a Fortepan alapítói a huszadik századra fókuszálnak, az 1900-től 1990-ig tartó időszakra. Az alapításnál azt tűzék ki célul, hogy ne csak a fotóriporterek anyagaiból ismerhesse meg a múltat a 21. század, és a későbbi generációk. Igaz, Tamási Miklós szerint 1990-től kezdődik a jelen, és miként több interjújában nyilatkozta, őt ez különösebben nem érdekli. Mégis, Török Andrással közösen úgy döntöttek, mostanra megjelent társadalmi szinten is az igény arra, hogy a kilencvenes évek fotóinak és a közelmúlt fotóinak is szülessen egy archívuma. Úgy gondolták felmerül annak a veszélye, hogy a 2020-as Magyarországáról kevesebbet fogunk tudni, mint a 100 évvel ezelőtti időszakról. Tamási Miklós generációja éppen az 1990-es években volt fiatal, és ez a nemzedék talán ekkor élte át a legnagyobb szabadságot, megváltozott a mobilitás, a rendszerváltás után már könnyebben lehetett utazni. A Jelenarchívummal, akárcsak a Fortepannal az lenne a cél, hogy a későbbi generációknak a múlt befogadhatóbb legyen, és a történelemnek ez a korszaka még izgalmasabbá, még életközelibbé váljon. Hiszen nekem, aki 1998-ban születtem, az 1990-es évek már nem személyes múlt, nem kapcsolódik hozzá saját élmény, csak szüleim elbeszéléseiből, esetleg más kulturális vagy művészeti projektekből, például Csáki László Kék Pelikán című filmjéből⁹ ismerhetem meg. Nem tudhatom milyen volt azok számára az első tengerparti nyaralás, akik úgy nőttek fel, hogy csak a húszas éveik elején érezték először a tenger ízét, ekkor utaztak az akkor még jugoszláviai, ma már horvát területekre. A Fortepan erénye az, hogy a huszadik század családi pillanataiba, a nyaralásoktól kezdve az esküvőkig bepillantást nyerhetünk. Bár nem ismerjük ezeket a családokat, mégis azt érezzük, közünk van hozzájuk, szeretnénk megismerni a történeteiket. A Jelenarchívum erre adhatja meg a választ, itt a történetek is kibontakozhatnak a fényképek segítségével, a privátfotó műfaja pedig még inkább tud érvényesülni, hiszen az emlékek így dokumentummá válhatnak.

A nosztalgia átjár minket, ha olvasunk egy családi történetet. A Jelenarchívumon mégis felmerül a kérdés, hogy mindez az intimitás meg tud-e valósulni azoknak a fotóknak az esetében, amelyek tegnap készültek. A Frotepantól eltérően, talált fotót, mint olyat nem gyűjtünk, hanem egyértelműen a felötlők önkéntes hozzájárulására hagyatkozunk, akik bár papíralapon is hozhatnak be képet, de nagyobb számban előre láthatóan a mobiltelefonjukból töltenek majd fel digitális fájlt, például jpg formátumú képeket. Adott esetben nem csak érzékeny fotóanyagokkal dolgozunk, vagyis elszíneződött napszítta fotókkal, hanem érzékeny történetekkel is. Az archívum (vigyázat itt az archívum és a MaDok csapata nem ugyanazt jelenti, hiszen a Néprajzinak létezik saját fotóarchívuma, a Jelenarchívum gondozói viszont a MaDok csapata, tehát az archívum szó nem kell ide, mert zavart okoz) és a MaDok csapata szerint a digitális fotók is lehetnek érdekesek, hiszen éppen a történetmesélés adja a személyességet, az identitásformáló sztorikat és történeteket, amelyek lehetővé teszik, hogy oktatási segédanyagként vagy kutatási céllal használják az érdeklődők a Jelenarchívumot. 300-tól 8000 karakterig várjuk tehát a családi anekdotákat és a személyes emlékeket. Arra is van lehetőség, hogy valaki családi albumot hozzon be hozzánk, mi vállaljuk a digitalizálást, a szkennelt file-ok feltöltését. A társadalmi és kulturális hatások szépen kiolvashatóak ezekből az emlék-leiratokból, mint ahogy a fényképekből is kiderül, miben különbözött egy szupermarket a kilencvenes években Spanyolországban és Magyarországon. Ezek a tárgykultúra beli különbségek persze az autók esetében még specifikusabban egy szűkített téma keresztmetszetében figyelhetők meg.

A Néprajzi Múzeum egyik legfontosabb privát fotóhoz kapcsolódó viszonya etnográfiai és antropológiai jellegű, elég csak említenünk a Bata Tímea által koordinált Etnofoto blogot. Ezen kívül a terepmunka is kiemelt szerepet kap. Ha valaki tüzetesebben megvizsgálja a Néprajzi Múzeum fényképgyűjteményét, akkor rengeteg a terepmunkához kapcsolódó privát fotót talál, amelyek az állandó kiállításban is helyet kapnak. A MaDok-program által koordinált jelenkorkutatást sok esetben ki tudja egészíteni a privát fotókat tartalmazó anyag, és a Néprajzi Múzeum is profitál belőle.

Mint azt fentebb említettem, a MaDok-program a kortárs tárgyi világ megőrzésérére és a jelenkor múzeumi dokumentációjára helyezi a hangsúlyt, és számos olyan projekttel dolgozott a múltban, amelyek, hasonlóan a Jelenarchívumhoz, történetekkel is foglalkoztak. A Néprajzi Múzeum ebben látta meg a lehetőséget: az archívum így alapja lehet mind etnográfiai kutatásoknak, mind pedig a vizuális kultúra kutatói számára, legyen az saját kutatás, művészeti projekt vagy doktori disszertáció. Tematikus kampányok szerint gyűjtjük a fotókat, bár csak több évnyi kampány elteltével rajzolódhat majd ki, hogy merre is fejlődik a Jelenarchívum. Egyelőre 200 történetnél járunk, ez 544 feltöltött fényképet jelent, ami össze sem hasonlítható a Fortepan gyűjteményével, ahol több mint 206 000 kép van. A Fortepan oldalán a feltöltés sokkal egyszerűbb, hiszen a portál történetet nem gyűjt, a hangsúlyt a fotóra helyezi. A kulcsszavak viszont a Fortepannal és a Jelenarchívumnál egyaránt fontos szerepet kapnak, szintén a kutathatóságot és a részvételiséget szolgálják. Én vagyok jelenleg az oldal adminisztrátora és a projektvezető, az én feladatom a történetek gyűjtése, szelekciója és módosítása, ha szükséges, akár kulcsszavak hozzáadásával.

A másik fontos különbség a Jelenarchívum és a Fortepan között, hogy az archívum tematikus kampányok szerint gyűjt, amelyek jelenleg Autók a tenger felé, valamint Játék, kaland, kirándulás címekkel futnak. A következő kampányaink nagy valószínűséggel már a múzeum kutatási projektjeihez fognak csatlakozni, de a kampányok kialakításánál szem előtt tartjuk, hogy több generáció is tudjon hozzájuk csatlakozni. A Jelenarchívum – akármilyen banálisnak hangzik is – a boldogság archívuma, így nem véletlen az sem, hogy a projektet a Boldogság Világnapján, március 20-án jelentettük be a Múzeumban, ekkor lett nyilvános a weboldal. A pozitív élményekre igyekszünk helyezni a hangsúlyt a nosztalgia fogalmán keresztül, ezért választottuk a Kispál és a Borz együttes egyik dalának a címét a második kampányunkhoz (Autók a Tenger felé). Habár sokunknak már elérhetetlen a 1990-es évek, a szüleink generációja bizonyos nosztalgiával tekint vissza erre az időszakra. A második, Autók a tenger felé¹⁰ címet viselő kampánnyal ezt az időszakot szerettük volna megidézni a feltöltőknek. Ezt a témát az inspirálta, hogy a rendszerváltást követően egyre inkább megváltozott a mobilitás, és egyre többen utaztak külföldre, egyre egyszerűbb volt akár nyugati autókat beszerezni, ezzel összhangban a fogyasztói kultúra tárgyai is megváltoznak. A kampányszöveg szerint a rendszerváltás utáni első utazásokra és autókra vagyunk kíváncsiak – de persze nem zárkózunk el a frissebb képektől sem. Csak később derült ki számomra, hogy ezen a ponton is van összecsengés a Fortepannal: hiszen a kilencvenes évek vége felé, még a Fortepan születése előtt, Tamási Miklós és barátja, Szepessy Ákos egy járművek tematikájú fotókönyv összeállításán gondolkodtak. Ők is észrevettek a képeken, egy közkedvelt beállást, amikor valaki odaáll egy egy autó mellé, és pózol. Nem feltétel még az sem, hogy saját autó legyen, lehet nyugati típusú elérhetetlen autó vagy szocialista tragacs, az a fontos, hogy valamilyen szempontból különleges legyen. Nekik is megtetszett a lomtalanításon talált fényképeket válogatva ez a típusfotó. Végül nem fotókönyv, hanem kiállítás született az összegyűjtött fényképekből Két ütem címmel.

A Jelenarchívum Autók a tenger felé címmel meghirdetett kampányába már most sok felnőtté válásról és identitásformáló utazásról szóló történet érkezett be. Az archívum számára kifejezetten ezek a személyes történetek fontosak, amelyek kapcsolódnak valahogy a feltöltő személy identitásához, és ebben az esetben is a fotó mint lehetséges médium jelenik meg, vagyis a történetek hordozója lesz. Így a képek nem esztétikai szempontból érdekesek elsősorban. Persze egy jól elkapott pillanat is, egy vizuálisan megírt fotónapló, egy a készítő gondolkodását jól bemutató privátfotó sorozat is izgalmas lehet. Az sem feltétel, hogy ember szerepeljen rajtuk. Ilyenek típusú fényképek Forgách Anna feltöltött fotósorozatai, (Hast du den Wald vor lauter Bäumen erkannt?; Ich bin lost, aber der Blick ist nice, a Jelenarchívumra 2024-ben Utazó napló címmel feltöltve; Fejével odabiccent, s köszön a turistának). Forgách Anna 2019 óta készít vizuális naplót, ő maga is fotográfus. Budapesten született és tanult, jelenleg Berlinben él. Olyan képeket rögzít Nikon kamerával, amelyek reflektálnak az aktuális gondolataira érzéseire és hétköznapi történésekre, analóg. A hétköznapiság kifejezetten hangsúlyos szerepet kap, hiszen nem sajtófotót vagy dokumentumot gyűjt az archívum, hanem privátfotót.

A tematikus kampányok jobban el tudják érni a célcsoportokat, akik szívesen osztanak meg személyes történeteket. Természetesen minden generáció felé nyitni kell, de most elsősorban a húszas-harmincas-negyvenes-ötvenes éveikben járókat szeretnénk megszólítani. Az online oldalhoz mindenki hozzáfér.

A MaDok-programban fontos szerepet kapnak a pedagógiai események is, épp ezért hirdetünk meg időről-időre élő, közösségépítő workshopokat házon belül és különböző egyetemeken és intézményekben Budapesten és vidéken egyaránt, hogy a résztvevők egymással is megoszthassák történeteiket és így inspirálódjanak. A papír alapú képeket is beszkenneljük, segítve ezzel a fényképek digitalizálását, hosszú távú megőrzését.

Fortepanhoz hasonlóan a Jelenarchívum számára is önkéntesek gyarapíthatják a gyűjteményt, ezért hívják közösségi aktív archívumnak. Mikor a projektet átvettem, mindössze öt történet volt feltöltve az oldalra, a többit mind workshopokon keresztül, majd a weboldal publikálását követően felhívás útján kaptuk. Pantyajelev Natali, a Néprajzi Múzeum munkatársa segít a weboldal fejlesztésében. Arra törekszünk, hogy aki belép az oldalra, azonnal csatlakozzon és feltöltsön képeket, ezért az oldal telefonra és tabletre is letölthető. Terveink között szerepel az oldal akadálymentesítése is a későbbiekben. A weboldal kialakításánál a jogi dokumentumokra is kiemelt figyelmet kellett fordítanunk, Dr. Asztalos Felícia volt ebben a segítségemre, aki mind GDPR, mind adatvédelmi szempontból a legkorszerűbb jogszabályok alapján segített kialakítani a regisztrációs folyamatot, valamint az Adatvédelmi nyilatkozatot. A GDPR szabályozás miatt csak 18 év felettiek tölthetnek fel fotókat az oldalra – persze ez nem jelenti azt, hogy a történet írója ne lehetne 18 év alatti, de a szülők és a történetben szereplő összes érintett személy hozzájárulása is szükséges. A fényképek későbbi felhasználásához pedig minden esetben a múzeum engedélyére van szükség – a feltöltők számára egyértelműsítettük, hogy ők feltöltéskor a múzeum archívumának ajándékozzák fényképeiket, bár ezek nem kerülnek be automatikusan a gyűjteménybe, csak egy azonosítószámot kapnak, amivel, ha később a képek beépülnek egy kiállításba vagy más múzeumi projektbe, könnyedén átültethetőek lesznek a fotógyűjteménybe. Tehát a Jelenarchívum fényképei a feltöltéssel automatikusan még nem lesznek önálló kartotékszámhoz rendelve, csak azonosítószámot kapnak. Adott esetben, amikor kiállításba vagy kötetbe kerülnek, a múzeum munkatársai újra felveszik majd a kapcsolatot a feltöltővel – a fénykép azonosítószáma pedig ekkor fordul át kartotékszámmá, majd leltári számmá.

Az 1990-es időszak nem csak a rendszerváltás utáni időszakkal esik egybe, hanem olyan technológiai változásokkal is, amelyek ma már természetesnek tűnnek (internet, mobiltelefon, digitális fényképezőgép stb.). Ahogy Esterházy Péter írja a Javított kiadás című regényben: „De annak a következményeit, hogy a könyvben megjelenik a történelem, nem láttam át azt, hogy ez a könyv nemcsak családtörténet, de országtörténet is.”¹¹ A Jelenarchívum is ezzel a céllal gyarapszik, hogy a feltöltött fényképek kirajzolják több korszak ívét, hogy megtudjuk, hogyan élte meg a magyarországi hétköznapokat a társadalom a rendszerváltástól napjainkig.

Szeretnénk, ha más intézmények és fórumok is felismernék a Jelenarchívum jelentőségét és alkalmaznák, vagyis adaptálnák azt saját közegükben, hiszen nem csak közösségépítő ereje van egy feltöltéssel egybekötött workshopnak, a családi emlékezés és a családfakutatás számára is fontos állomás lehet. Susan Sontag szerint „A fényképezés éppen akkor válik a családi élet szertartásává, amikor Európa és Amerika iparosodó országaiban sebészkés alá kerül a család intézménye. Miközben a nagycsaládból kiválik a kiscsalád, ez a nyomasztóan zárt egység, megjelenik a fénykép, hogy jelképesen helyreállítsa a családi élet fenyegetett folytonosságát és már-már megsemmisülő kiterjedségét.”¹²

Jegyzetek

1. A MaDok-program a kortárs tárgyi világ megőrzésérére és a jelenkor múzeumi dokumentációjára helyezi a hangsúlyt. A kezdeményezés figyelembe veszi, hogy társadalmi múzeumi kontextusban a jelenkor nem egy saját múzeumot, hanem stabil módszertani alapokra helyezett kutatási programot jelent, amelyet a programhoz csatlakozó intézmények saját missziójuk szerint végeznek. A cél, tehát nem egy külön a jelenkorra specializálódó, önálló intézmény megalapítása, hanem a különböző intézmények, kutatások közötti kapcsolat megteremtése, és egy információs rendszeren keresztül hozzáférhetővé tétele. A MaDok-program elsődleges feladata tehát a hálózatosodás elősegítése, az intézményi együttműködés kereteinek megteremtése. Ez hosszabb távon a kutatások tervezhetőségéhez is segítséget ad. A MaDok-program eredményeiből kiadványsorozatot is megjelentet a Néprajzi Múzeum MaDok-füzetek sorozatcímen. A kiadványsorozat elemző tanulmányok, hazai és nemzetközi tudományos eredmények megjelentetésével is az együttműködés módszertani alapjainak megteremtésére törekszik. A MaDok-hálózat tehát nem pénzforrások biztosítására, vagy előre meghatározott kutatási feladatok elvégzésére életre hívott szervezeti keret. Inkább egy, a muzeológia számára még mindig kihívásokat jelentő kategória, a jelenkor fogalmához tartozó, gyűjteményi szempontokat is megvalósító empirikus kutatások átláthatóvá tételére, és egy tudományos fórum kialakítására tett kísérlet. ↑
2. Albert Barrié nevével fémjelezett az Egyszer volt… az ember [Il était une fois… l’homme] francia televíziós rajzfilmsorozat, amely Magyarországon 1983 nyarán volt először látható, de a kilencvenes években is sugározták különböző televíziós csatornák. Az emberiség történetét bemutató sorozatot oktatási anyagként is használták még a 2000-es években is. ↑
3. Susan Sontag: A fényképezésről, Ford. Nemes Anna, Helikon Kiadó, Budapest, 2023, 148. ↑
4. A 2007-ben indított és 2025. március 31-én 24:00 -kor megszűnt Indafotó oldalról 13 641 979 fényképet töröltek. Az Indafotó az Inda-felhasználók számára ingyenes szolgáltatás volt, havonta 250 megányi (kb. 400 fotónak megfelelő) képet lehetett feltölteni. A felhasználók azt is megadhatták, milyen felhasználásait engedélyezték a fotóknak. ↑
5. Susan Sontag: A fényképezésről, I. m., 36. ↑
6. https://jelenarchivum.hu/ ↑
7. Fortepan Masters – Kollektív fotográfia a 20. században – Barakonyi Szabolcs válogatásában, Bazin Investment, Budapest, 2021. ↑
8. Szilágyi Róza Tekla: „Megjelent ez a furcsa szellem, aki magyar volt és átélte a huszadik századot.” interjú Barakonyi Szabolccsal, Artmagazin, 2021/19., 34‒38. ↑
9. A Kék Pelikán (2023) egy animációs dokumentumfilm Csáki László rendezésében, amely az 1990-es évek Magyarországán játszódik - abban az időben, amikor az utazás már nem volt tiltott, de még nagyrészt megfizethetetlen volt a legtöbbek számára. A történetben három fiatal mindennapjai rajzolódik ki, akik vonatjegyhamisítást folytattak amely bár illegális volt, mégis sokan éltek vele. ↑
10. Az Autók a tenger felé a magyar alternatív rockzenekar, a Kispál és a Borz azonos című dalára utal, amely az 1990-es és 2000-es évek egyik legfontosabb és legnépszerűbb együttese volt. Dalszövegeikben felbukkan a rendszerváltást megélő fiatal generáció optimizmusa, és azok a keleti típusú gépkocsik is, amelyek fotóit a Jelenarchívumban is gyűjtjük. ↑
11. Esterházy Péter: Javított kiadás, Magvető Kiadó, Budapest, 2002.35.o ↑
12. Susan Sontag: A fényképezésről, I. m., 16. ↑