fotóművészet

Kincses Károly: A két Reismann

Nem becsüljük értéküknek megfelelően az előttünk járó generációk alkotóit. Pazarló módon bánunk azokkal a tehetségeinkkel, akik már nem élnek közöttünk. Azt hisszük, hogy csak az a fontos és érdekes, aki, ami van, aminek közegében élünk, aminek magunk is részesei vagyunk, amiből valamit profitálhatunk. Nincs ez így jól, dünnyögi az agg(ódó) fotómuzeológus.

Itt van példának okáért a két Reismann. Mindkettő a múlt század legelején született Szombathelyen. Mindkettő fotográfus volt. Mindkettő mögött jelentős életmű áll. Mindketten részesei voltak azoknak a huszadik század nagy részét alakító folyamatoknak, eseményeknek, melyek két világháborúval, néhány diktatúrával, emberi szenvedésekkel, valódi halálos fenyegetésekkel és persze örömök sokaságával telt. És miután mindketten fényképeztek, ezeknek a történéseknek egy jelentős részét ránk hagyták örökül, képeken, negatívokban, könyvek és folyóiratok illusztrációjaként. Innentől a mi dolgunk és a mi felelősségünk, mit kezdünk ezzel, tudjuk-e, akarjuk-e hasznosítani a magunk és az utánunk jövők okulására, vagy sem. Ők megtették a dolgukat, rajtunk a sor.

A Reismannok; mint egy jól csengő szőlészet neve. Életművük külön-külön is olyan, mint a jó bor, az évek múlásával egyre több ízt, zamatot, színt, illatot produkál a gourmet-k számára. De a cuvée is meglepetéseket tartogat. Egy meg egy életmű gyakran kiad egy harmadikat. Sok időnek kell eltelni, hogy ezt felismerjük, hogy fotóik, könyveik révén beépüljenek a magyar vizuális köztudatba, hogy nevük igazi brenddé váljék. Ezen dolgozunk páran, talán nem hiába.

A Szombathelyen tavaly megrendezett, de még idén is látható közös kiállításuk nem egyszerűen két ember fényképeiből áll, hanem egymással párbeszédet folytató két anyag, ami lehetőséget ad számos fontos kérdés feltételére és a nézőknek pedig ismereteik, érzelmeik, hozzáadott személyiségük által determinált válaszok megadására. Ilyenekre gondoltunk: Mit látott azonosan és eltérően egy férfi és egy nő ugyanott, ugyanakkor? Hogyan élte meg két zsidó származású, magyar és baloldali érzelmű ember a történelem menetét? „Én egész életemet úgy töltöttem, töltöm és tölteni fogom, hogy magyar vagyok. Az, hogy zsidó vagyok, azt a zsidótörvények következtében vettem tudomásul. És még sokkal jobban akkor, amikor kiirtották családom némely tagját, barátaimat és saját magam is életveszélyben forogtam.”1 Mit csinált Marian, míg János magánzárkában várta az ítélete végrehajtását, amit a Rajk-per egyik vádlottjaként mértek ki rá? Hogyan alakult a szombathelyi Bábaképző melletti lakóházból indult két gyermek pályája? Hogyan hatottak, ha hatottak egymásra? Meg lehet-e különböztetni stílusukat, megközelítésmódjukat? Közel hasonló indíttatás, alapozás mennyire hordozhat közös jegyeket? Milyen az a világ, amely képeiken megjelenik 1930 és 1985 között? Ez csak ízelítő, számtalan további kérdés merülhet még fel, és ez cseppet sem baj, hiszen a kiállításnak véleményünk szerint éppen ez a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel, és akár egyénenként is eltérő válaszokat generáljon.

Csak néhány mondatban az esemény előzményeiről, mert ez is tanulságok egész sorát hordozta. Mikor a szombathelyi Savaria Múzeum megnyert pályázati pénzek birtokában fehér füstöt eregetett erre a célra rendszeresített kéményéből, elkezdhettem az előkészítő munkát. Több ezer Reismann-kép átnézése után kiválasztottam, digitalizáltam, meghatároztam, s ezzel a majdani tárlatra előkészítettem 177 Reismann Marian felvételt és 162 Reismann János fotót, melyeket lekicsinyítve, jpg formában elküldtem a kiállítás szombathelyi kurátorának, Kelbert Krisztinának. Miután Reismann Marian végakarata szerint mind az ő, mind a bátyja képi hagyatékának gondozójaként Garay Györgynét (Reismann János életének utolsó társát, aki azóta elhunyt) és engem jelölt meg, úgy döntöttem, hogy a kiállítást követően, az ezekről készült nagyításokat és a nagy tif fájlokat egyaránt a szombathelyi Savaria Múzeum gyűjteményében kívánom elhelyezni, ezzel is tisztelegve szombathelyi kollégáim elhivatott fotómentő, fotófelhasználó, kiállító tevékenysége előtt.

A tudatos kiválasztás eredményeként két, egymástól független, de sok ponton érintkező, szoros emberi és szakmai kapcsolatot feltételező életmű dokumentumai rendeződtek egymás mellé. A Párhuzamok – A két Reismann című kiállítás a koncepciója szerint egy laza kronológiai sorrendet vezérfonalként tartva, a két térben, eseményekben nagyrészt eltérő utat bejáró fotográfus képeit tematikus, formai és egyéb szempontok alapján csoportosítva rendezték be egy bonyolult térformában, melynek kialakítása Kassai Ferenc nevéhez fűződik. A kiállítás vezérelve a párhuzamokban, az egymáshoz kapcsolódásokban, egymásra utalásokban rejlik, amiknek egy részét közvetlenül mutatjuk meg, de nagyobb részét a nézőnek kell a sűrű szövétnekből a saját maga számára kibontani. Reismann János és Reismann Marian fotográfusi pályáját, a képhez, képcsináláshoz való viszonyát így vagy úgy, de folyamatosan befolyásolta a Másik, persze időszakonként eltérő módon és intenzitással. Tegyük azért hozzá az igazság kedvéért, hogy elsősorban a húg igazította lépteit az idősebb és tehetségesebb bátyáéhoz. „Fényképezni? Ez a fogalom aztán teljesen és kizárólag Hozzád kapcsolódik. Amióta csak ismerem képeidet, részemre a legmagasabb célt azok jelentették. Soha nem akartalak szolgaian utánozni, de az élet, az emberek, a hangulatok és tájak kifejezési módjával a Te képeiden értettem egyet, azok jelentették nekem az utat, amely az én utam is.”2

A kiállításban a képileg is értelmezhető megfelelési pontok között szerepel mindkettőjük indulása a vasi megyeszékhelyről, Szombathelyről. Itt nevelkedtek, innen ágazott ketté életpályájuk. Életük, munkásságuk bár külön pályán haladt, de gyakorta érintkezett valóságosan is, témában és szellemiségben is.

Ennyi bevezető után következzék hát az itiner a kiállítás értő nézéséhez, a két Reismann élet-eseményeinek párhuzamainak, eltérő kanyarainak felvázolásával, vagyis a cuvée. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy elég sokat írtam, publikáltam, beszéltem már a Reismannokról, de ez a közös, összeszőtt, mozaikos párhuzamos élettörténet számomra is sok érdekességet kínált, kérdések, következtetések, megérzések, sejtések egész tárházát.

Reismann János: Szombathely és Budapest (1905–1925)

János 1905. július 8-án született Szombathelyen. Apjuk dr. Reismann Adolf az ottani Bábaképző (és szülészet) igazgatója. A szombathelyi premontrei gimnáziumban érettségizett tizennyolc évvel később. A kicsit korábban életbe léptetett numerus clausus, azaz a zsidó származásúak továbbtanulását korlátozó rendelet miatt nem vették fel egyetemre, ezért, mint gyakornok dolgozott a szombathelyi Lombard bankban, majd Ferenc bátyjával (aki később Tihanyira magyarosított) együtt a pesti Continental Vaskereskedelmi Rt-nél, amely egyik nagybátyjuk érdekszférájába tartozott.

Reismann Marian: Szombathely (1911-1929)

Marian a három gyerek közül a legfiatalabbként, 1911. december 23-án született ugyancsak Szombathelyen. Az első négy elemit magántanulóként végezte az izraelita népiskolában. „1919. január 1-én kezdtem otthon az első elemit. Elég messze laktunk az iskolától, a szüleim féltettek akkoriban az utcára engedni. Úgy végeztem el a négy elemit, hogy hetenként háromszor két-két órára jött Hermin néni tanítani. Ezáltal rengeteget nyertem, mert teljesen szabad voltam, de vesztettem is, mert tízéves koromban kellett megtanulnom gyermekközösségben élnem.”3

Utána a Szombathelyi Magyar Királyi Állami Leánygimnáziumba járt, ahol 1929-ben érettségizett. 13 éves korában kapta első fényképezőgépét, de visszaemlékezése szerint nem sokat használta. Az idősebb testvér szülői támogatással ekkoriban indult neki a világnak.

Reismann János: Párizs (1925–1927)

Reismann János1925 májusában Párizsba utazott. Szüleinek határozott kívánsága volt, hogy francia egyetemen folytassa tanulmányait, ha már Magyarországon nem tehette. Bár eredeti szándéka szerint vegyésznek készült volna, de gyorsan meggondolta magát. Kis ideig ugyan még kacérkodott a gondolattal, hogy beiratkozzon a Sorbonne-ra, de ez csak terv maradt. Mily meglepő, jegyzem meg így utólag okosként. Jobbára inkább a Montparnasse művészkávéházait látogatva ismerte meg a kor legjelentősebb művészeit és művészi irányzatait, élte az otthoni apanázsból gondtalanul élő bohém ifjak életét. Ekkor kötött életre szóló barátságot Halász Gyulával, ha úgy ismerősebb, Brassaïval. Ez az időszak azután egész későbbi életvitelére, jellemére, habitusára, érdeklődésére, ismeretségi körére, fotográfusi munkásságára döntő hatással bírt. Közhely, de igaz, hogy a húszas évek Párizsa fortyogott, új és új izmusok születtek, a művészet vált a kor legfontosabb és legizgalmasabb beszédtémájává. Ha ebben a környezetben éli valaki a mindennapjait, nem tűnik hihetetlennek a megállapítás: Reismann tulajdonképpen véletlenül lett fotográfus. Eredetileg a filmezés érdekelte volna, de nem sikerült bejutnia a filmiparba, rajzolni, festeni meg nem tudott, miközben folyamatosan képekben látott, gondolkodott. Az egyik átbeszélgetett kávéházi éjszakán megismerkedett Peter Powell amerikai fényképésszel, aki mit tesz Isten, épp munkatársat keresett. És bár Reismannt ekkoriban pont ugyanúgy nem érdekelte a fényképezés, mint a húgát, és saját bevallása szerint soha életében addig fotókamera nem volt a kezében, ám elfogadva a lehetőséget, beállt Powellhez segédnek. Segédkezett, tanult, elleste az alapvető fogásokat, és bár sohasem lett a fotótechnika virtuóza, mégis hat hónapnyi asszisztenskedés után „önállósodott”. Erről az időszakról ő maga így nyilatkozott: „Szentül meg voltam győződve, hogy tudok fényképezni, de éppoly mély meggyőződésem volt az is, hogy egy közönséges fényképész velem szemben támasztandó követelményinek semmiképp sem tudnék megfelelni.”4 Első nagyobb megbízása fürdőruha-reklámok készítése volt, aminek sikere nem nevezhető teljesen egyértelműnek, lévén a képek láttán azonnal szerződést bontottak vele. De mégis, elindult egy úton, ahonnan erőszakkal sem tudták a későbbiekben eltéríteni, mindannyiunk szerencséjére.

Reismann János: Berlin, München, Berlin (1927–1931)

1927 márciusában Berlinbe ment a divatos műtermi fényképész, Schneider műteremvezetőjének. Mindösszesen két hónapig dolgozott nála. A következő évben szülei ösztönzésére és támogatásával – hogy szakképesítést szerezzen – Münchenben elvégezte a Staatliche Höhere Fachschule für Phototechnik Kinotechnische Abteilung (Állami Fotótechnikai Szakközépiskola Mozitechnikai tanszék) operatőri tanfolyamát. Diplomáját 1928. július 14-i dátummal állították ki. Visszatérve Berlinbe a Fimtechnik, Filkmkunst, Film für Alle filmes folyóiratokba saját képeivel illusztrált cikkeket írt. Berlinben barátai, köztük a szombathelyi születésű gyerekkorától jó barát, Kraszna-Krausz Andor segítették, akinek akkoriban már fotós, filmes könyvkiadója volt, s gyakran segítette ki a két Reismannt, pillanatnyi anyagi szorultságukban, s munkákat is adott nekik.

1929-ben János hazajött Magyarországra. Mindösszesen egy hónapot töltött itthon, de ez a rövid idő fotós pályafutása szempontjából meghatározóvá vált. Maga sem emlékezett később, hogy miért, de elhatározta, itthonlétét utazgatással tölti, és minden áldott nap, akárhol is van, legalább három tekercs filmet elfényképez. Vett 120 méter Agfa Pankine filmet. Leicájával az országban utazgatva minden nap a magának kiszabott három negatívtekercses penzumot fényképezve – mintegy naplót készítve – minden számára érdekeset megörökített. Ezt a fajta, itt körvonalazódott fotós gyakorlatot félévszázados pályáján megőrizte. Kár, hogy egyetlen kocka nem sok, annyi sem maradt ezekből a felvételekből.

Ezzel a nyári kalanddal a filmtől visszakanyarodott a fotográfiához, s Berlinben fotóriporter és alkalmazott fotós lett. Elsősorban reklám-, illusztrációs és divatfelvételeket készített, valamint az Arbeiter Illustrierte Zeitungban, a német kommunista párt csaknem egymilliós példányszámban megjelenő lapjában publikált. 1929 szeptemberében Erwin Piscator német színházi rendező színházában dolgozott. Ekkor ismerkedett meg John Heartfield német képzőművésszel,5 akinek nácizmus- és háborúellenes, a tőke és a pénz világuralma ellen agitáló montázsaihoz fényképezett, s akivel életre szóló barátságot kötött, ami pályájának különböző szakaszaiban mindig másként hasznosult. Jegyezzük meg itt, Reismann nagyon kommunikatív, barátkozós, társasági ember volt, élete alakulásában folyamatosan feltűnnek ismerősei, barátai. Időközben az U.R.F. Werbe Kollektive (Urban, Reismann, Franke) nevű cég résztulajdonosa lett, amely többek között a Detektiv című illusztrált hetilap szerkesztését, előállítását végezte. A lap számára Reismann címlapokat, riportokat fényképezett, és illusztrációkat készített a heti folytatásokban megjelenő krimikhez. A cég egyre terebélyesedett, egyre több alkalmazottat foglalkoztattak. Végül a növekvő politikai nyomás elől, Heartfield hívására Reismann János a Szovjetunióba utazott, cégében hátrahagyva húgát, hogy a folyó ügyeket befejezze.

Reismann Marian: 1929–1931 München, Berlin

Az érettségi után ő is Münchenben a Staatslehranstalt für Lichtbildwesenben (Állami Fényképészeti Tanintézet) fényképésznek tanult, majd Berlinben bátyja U.R.F. Werbe Kollektive nevű vállalkozásánál laboránsként, majd fotósként dolgozott, különféle lapoknak fényképezett, gyakran nem a saját nevén. „Amikor kimentem én is Münchenbe, vettem magamnak Jancsi nyomdokain haladva egy Leicát és egy 9×12-es lemezes gépet.”6 Miután bátyja és Paul Urban grafikus elutaztak Moszkvába, a cég hamarosan feloszlott, Marian néha-néha fotólapoknak dolgozott, képei a legjobb szociofotós iskolák hagyományainak feleltek meg. A Film für Alle-ban maradt fenn néhány, Bauhaus-hatást mutató felvétele is. „Kraszna-Krausz csinálta akkor a Film für Alle és egyéb fotólapokat, ott kaptam munkákat.” „Csak zárójeles megjegyzés, hogy ezidőtájt Berlinben tartózkodott Moholy-Nagy László, Kepes György, Robert Capa, akkor még Friedmannként, Besnyő, Szánthó Imre és még sokan mások.”7 Miközben Marian Berlinben próbált egzisztenciát teremteni, bátyja már csáját iszogatott a moszkvai teraszokon.

Reismann János: Szovjetunió (1931–1938)

Reismann János 1931-ben megkapta a tartózkodási engedélyt, és 1938-ig a Szovjetunióban működhetett fotóriporterként. Elsősorban az SZ.SZ.R. Na Sztrojke,8 az állami képügynökség szerepét betöltő Szojuzfoto és az Ogonyok munkatársa volt, de 1932-től leggyakrabban az AIZ9 szovjetunióbeli tudósítójaként fényképezett. Fotóriportjainak szövegeit is ő írta. Kezdetben a Rolleiflexen és a nagy műtermi gépén kívül még két fényképezőgépet használt, egy Contessa Nettelt és egy Leicát, aztán vett egy Nagel Pupille-t és egy 4,5x6-os Ermanoxot, hasonlatosat ahhoz, amit Eric Salomon használt. A szovjet-orosz fényképezés ekkor, az első ötéves terv elején élte fénykorát. Moszkva a baloldali elkötelezettségű világ központja volt, a világsajtó nagyon odafigyelt az országra. 1934-ben Ukrajnában kolhozokat fényképezett, miközben több munkahelyen is próbált megkapaszkodni. Sok tévelygés, próbálkozás után – többek között dolgozott fényképészként a Szójakutató Intézetben, a Földművelési Népbiztosság Műszaki Propaganda Osztályán – rátalált a megfelelőre. Csak kicsit előre vetítve testvére későbbi sorsát, Marian is fényképezte a gumipitypang ültetvényeket, a magyar gyapot kínos betakarítását (Gyapottermeltetési Nemzeti Vállalat), a Micsurin-féle szocialista mezőgazdaságunk mindmegannyi furcsaságát (lásd még magyar narancs). János helyzete akkor stabilizálódott, amikor elhelyezkedhetett az AIZ moszkvai sajtóirodájában. Innen küldte Prágába fényképes beszámolóit. A Szovjetszkoje Foto 1936/7. számában több oldalas cikk méltatta Reismann János addigi tevékenységét, és több képe is megjelent ez alkalomból. Munkamódszerének lényege volt az állandó jelenlét, a részvétel, ottani képei is csak úgy „mellékesen” készültek. Rövidesen szovjet állampolgárságért folyamodott, ám ezt elutasították. Három évvel később, a nagy perek és tömeges letartóztatások idején, őt is elbocsátották, rövidesen pedig távoznia kellett az országból: „1937 decemberében értesítettek, hogy a szovjet állampolgárság elnyerésére irányuló kérvényemet elutasították, és hogy tartózkodási engedélyemet csak egy hónappal hosszabbították meg, amelynek lejártával el kell hagynom a Szovjetunió területét. Jóllehet nem volt könnyű életem […] megszerettem ezt a nagy országot és annak a szocializmust óriási áldozatok vállalásával építő, a legnehezebb körülmények között is emberséges, nagy népét. És óriási tisztelettel, bizalommal viseltettem a Párt irányában. Beadványt írtam tehát Sztálinhoz és Dimitrovhoz címezve. Ezekben a beadványokban orvoslást kértem a belügyi hatóságok – szerintem – méltánytalan végzése ellen. Sztálinhoz intézett beadványomat a Legfelsőbb Szovjet elnökségéhez továbbították, ahol közölték velem, hogy minden állam szuverén joga állampolgársági kérvényt elutasítani és tartózkodási engedélyt megtagadni.”10 Reismann János csomagolhatott. És talán ennek köszönhette, hogy nem vált a tisztogatások sokadik külföldi áldozatává. Több tízezer képet csinált ez alatt a hét esztendő alatt. Biztosat csak azokról tudunk, amelyek nyomtatásban megjelentek, vagy töredékesen, a hagyatékkal együtt a Magyar Fotográfiai Múzeumba kerültek. Az Images de Russie11 [Oroszországi képek] címet viselő, Párizsban néhány évvel később megjelent könyvének képei némi ízelítőt adnak, mi mindent fényképezett Reismann János a birodalomban. Ő maga így emlékezett vissza erre a kötetre: „Ez a könyv a Szovjetunióban készült fotóimnak csak igen-igen kis hányadát tartalmazza, mert kevés negatívot tudtam kihozni a SZU-ból. Egy részük a Russland im Aufbau12 tulajdonában maradt. A kiutazásnál pedig nagyon szigorú volt a cenzor.”13 Visszaemlékezései felérnek egy kalandregénnyel, sorsán keresztül bepillanthatunk a szocializmust építő Szovjetunió ellentmondásos, egyszerre felemelő és elrettentő történetébe. Nem volt könnyebb, de egészen más volt testvére következő néhány éve sem.

Reismann Marian: 1932–1933 Berlin, Szombathely, Budapest, labor, Erzsébet körút 54.

Legelső fotóriportjára még bátyja URF cégénél kapott megbízást Egy politikai tüntetést kellett volna lefényképeznie, s bár az esemény elmaradt, ő páni félelemben élte meg az egészet. Ennek is köszönhetően, 1932 tavaszán jobbnak látta hazatérni Berlinből, ahol már csak néha akadt munkája, gyakrabban nem, de egyedülálló fiatal zsidó lányként egyre félelmetesebbnek érezte ott maradni. Keveset még dolgozott a nyáron, Szombathelyen, Knebel Jenő fényképésznél, majd Budapesten nyitott üzletet más nevén. Az Erzsébet körút 54. udvari pincéjében lévő amatőr laboratóriumot építész unokabátyja, Feuer Gusztáv találta Marian számára. „Rengeteget segített nekem az unokabátyám […], összeeszkábálta a szükséges felszerelést, nagyon sokat tudva a fényképezésről (többet, mint amit tanultam) gépekben, vegyszerekben, nyersanyagokban, később képkomponálásban, azt hiszem a legtöbbet tőle tanultam.”14 Marian szülei lányuknak adandó utolsó komoly támogatásként megvették 500 pengőért a pincét. Itt kereste őt fel kicsit később dr. Pikler Emmi akkor még kezdő gyermekorvos, aki aztán meghatározó alakja lett Reismann Marian egész későbbi életének. Pikler a tradíciókat felrúgva, új korszakot teremtett a gyermeknevelésben: felismerve, hogy a csecsemő és a kisgyerek képességeinek kiteljesedését az segíti igazán, ha szabadon gyakorolhatja mozgás- és játéktevékenységét, ha saját egyéni üteme szerint fejlődhet. Mariant az elsők között vette rá, hogy minden mozzanatát örökítse meg ennek a folyamatnak, ezzel teljes munkásságát, életművét meghatározó pályára állította rá a gyermekfényképezés területén, ami aztán élete utolsó pillanatáig működött. „Hogy megtanultam, mi a gyerek, hogy a fényképezés egy ágában nagyon mélyre lementem azt feltétlenül Pikler Emminek köszönhetem. Tudom, hogy ebben elértem egy bizonyos nívót, hogy ezzel iskolát teremtettem.”15 Fotóival illusztrálták a módszert bemutató, azt továbbfejlesztő könyvek sokaságát. (Mit tud már a baba? 1938; Anyák könyve 1986 …)

Egyetlen probléma volt, hiába szerzett Németországban felsőfokú fotós végzettséget, a magyar iparkamara nem ismerte el, nem lehetett önálló fényképész, muszáj volt más nevén működtetni vállalkozását.

Reismann Marian: 1934–1937 Budapest, Fotó Marian portréműterem, Lipót körút

1934-ben letette a megkövetelt mestervizsgát, és Fotó Marian néven portréműtermet bérelt a Lipót körúton (ma Szent István körút 13). „Fotós akkor lettem, amikor München, Berlin, Szombathely, Budapest amatőr laboratóriumai után a Szent István körúton az első műtermem lett. Műterem idézőjelben, mert egy udvari lakás volt két szobával, a mostani Berlin étterem mögötti részben.”16 Ennek a két szobának a kialakításában, átalakításában is unokabátyja, Feuer Gusztáv segítette őt. Lakószoba lett az egyik, műterem a másik. A szükséges labort a konyhából választották le. Nemcsak lakás és műterem volt, de az illegális kommunisták egyik rejtett találkozóhelye is. Táncfotóival, gyermekfelvételeivel hamarosan viszonylag ismert fényképész lett. A 30-as években nagy kultusza volt a testkultúrának, a mozgásművészeteknek, a modern táncoknak, baletteknek, s Marian jó érzékkel nyúlt a dologhoz. „Azt hiszem, hogy valahol szívós vagyok, és szerettem ezeket a táncosokat. Behívtam őket a műterembe és megbeszéltem velük azt, hogy én nem mozgást akarok fényképezni, hanem mimikát. Nagyon büszke vagyok arra, hogy 23 éves koromban rájöttem erre, és ebből egy nagyon szép széria lett. Így ugrottam ki mint fotós a (Bauer) Lillával, a Ballett Jooss17-szal és a Pikler Emmi gyermekfényképeivel.”18 A Joosst követően több Magyarországra látogató külföldi táncegyüttest fényképezett, például Udai Shankar hindu táncosait. Megalakulásától fotózta a Balett Intézet évfolyamait, folytatva később, még a háború után is Ekkor már folyamatosan voltak gyermekfelvételekre megrendelései, lassan a műtermi portréira is igény mutatkozott. Bátyjának viszont a Szovjetunióból való kiutasítása után nem volt ennyire lineáris az útja, több kitérőt kellett tennie.

Reismann János: Prága (1938)

János 1938. január végén Moszkvából egyenesen Prágába utazott, ahol mindösszesen csak három hónapot töltött. Ebben az időben megint sokat volt együtt Johnny Heartfielddel. Közben a nácik annektálták Ausztriát és minden reggel, a Vencel téren kávézva, azt kérdezgették egymástól az emberek: ez már háború? A meglehetősen zűrös időkről ekként nyilatkozott: „Két alternatíva előtt álltam: vagy hazamegyek Magyarországra és kapcsolatot keresek a magyar illegális párthoz, jóllehet magyar elvtársakkal soha összeköttetésem nem volt – vagy pedig megkísérlem, hogy Franciaországon át eljussak Spanyolországba, ahol akkor még folyt a harc. Miután bátyámtól […] megtudtuk, hogy nevem szerepel a Horthy rendőrség által nyilvántartott politikailag megbízhatatlanok listáján, ami annyit jelentett, hogy útlevelemet a határon bevonják és rendőri felügyelet alá helyeznek, Spanyolország mellett döntöttünk.”19 Nagyjából ugyanezt az időszakot húga így élte meg: „Jancsi és az én viszonyom nemhogy kétes volt, inkább negatívabb, de külső támadásoknál mindketten a legmesszebbmenőkig kiálltunk egymásért. Jancsi kint maradt a Szovjetunióban, nem találkoztam vele a harmincas évek közepéig, ekkor valamilyen megbízatással Bécsbe küldték, s az egész család felment, találkozni vele. 1938-ban utasították ki a Szovjetunióból, akkor ment Prágába nagynénénkhez, én pedig szintén Prágába, nagybátyánktól pénzt kisírni neki.”20

Reismann Marian: Budapest, Fotó Marian, Máté Olga-féle műterem, Veres Pálné utca 12. (1938–-1943)

Marian az 1938-as évben hozzájutott Budapest egyik nevezetes belvárosi fényképészének műterméhez, a Máté Olga-féle műteremhez, a Veres Pálné utca 12. legfelső szintjén. Máté Olga idejében nevezetes hely volt, irodalmi és művészeti szalonok helye, de itt bújtatták egyebek mellett Lukács Györgyöt is a kommün bukása után. Utána Haár Ferencé volt, s amikor ő elment Párizsban, Mariané lett. Tanítványokat vállalt (Sugár Kata, Langer Klára, Gál Matild), és megrendelői köre lassan átszokott az új helyre is. Akadt munkája bőven. Fényképezte Yehudi Menuhint egy próbán, Rácz Aladárt, a világhírű cimbalomművészt otthonában, Benedek Marcellt szabadkőműves nagymesteri viseletében. Itt készítette 1939-ben a Bartók-portrékat, a zeneszerző legtöbbet használt ábrázolásait, és itt fényképezte Bartók feleségét, Pásztory Dittát is. A második világháborúig egy külföldön tanult, baloldali beállítottságú, bauhausos szemléletben nevelődött, budapesti műtermes fényképésznő pályája rajzolódik ki, aki táncfotóival, portréival és pszichológiai megközelítéssel készített gyermekfotóival szerzett nevet magának, beírva nevét a korszak neves nőfényképészeinek terebélyes listájába.

Reismann János: Párizs (1939–1944)

1939 márciusában ismét Párizsba érkezett feleségével, Sylta Busse festőművésszel, jelmez- és díszlettervezővel. Eredeti tervei meghiúsultak, nem jutott tovább Spanyolországba, hogy ott esetleg életét adja a nemzetközi légió tagjaként. Innentől kezdve egy évtizeden át – egyetlen hosszabb megszakítással – a francia fővárosban élt. Dolgozott a Regardsnak, de főként alkalmi munkákból tartotta el magát. Jelent meg képe a Paris Match és a Vogue hasábjain, retusált, fotótechnikai munkákat végzett, barátai, Brassaї és Robert Capa laboratóriumát használta. A német megszállás alatt a kommunista párt XV. kerületi csoportjában segített az illegális Humanité sokszorosításában és terjesztésében. 1942 őszétől a párt illegális folyóiratát, a Bulletin d’Informationt szerkesztette, ebben az időben egyáltalán nem fényképezett. „Sőt eladtam a Leicámat. Valamiből élni kellett. A fotózáshoz annyi közöm volt, hogy elkísértem néha Brassaїt Picassóhoz, akinek ő a plasztikáit fényképezte.”21 1942-től a Francia Kommunista Párt tagja lett. Többször került mindkét oldal részéről életveszélybe: azok ellenállónak, emezek német ügynöknek vélték. Húga élete is veszélyben forgott, őt meg a nyilasok próbálták likvidálni.

Reismann János: Magyarország (1944–1945)

1944 végén Reismann János – angol közreműködéssel, álnéven, Jovan Mikulic jugoszláv hadifogolyként, Marseille, Nápoly, Bari érintésével, Jugoszlávián keresztül – hazatért Magyarországra. Szegeden, Debrecenben, majd Budapesten töltött hosszabb-rövidebb időt. Debrecenben Rákosi Mátyás fogadta, majd vele együtt jött 1945 januárjában Budapestre, ahol még javában folytak a harcok. Reismann Budán orosz fogságba esett, ahonnan orosz nyelvtudását használva szabadult. A Szabadságnál, majd a Szabad Nép külpolitikai rovatánál dolgozott. 1945. április 20-án Szombathelyre küldték pártszervezési munkára. Részt vett a földosztás megszervezésében, megindította a Szabad Vasmegye című lapot, amelynek ő volt az első felelős szerkesztője. Júniusban visszatért a Szabad Néphez, ott a képes melléklet számára készített képriportokat. 1945 októberétől a Jövendőnél dolgozott. Nem egészen egy évet töltött itthon, s már indult is vissza. Ebben az időszakban gyakran találkozott a két testvér útja, szakmailag is, magánemberként is.

Reismann Marian: Budapest, 1944

A német megszállás idején sárga csillagos házba kellett költöznie, majd októbertől üldözöttként bujkálva vészelte át a háború utolsó fél évét, az ostromot, a tömeges kivégzéseket, Dunába lövéseket. Műterme bombatalálatot kapott, kifosztották, felszerelése és munkáinak túlnyomó része elpusztult. Negatívjaiból, addig készült pozitív kópiáiból csak ismerőseitől, barátaitól került elő később néhány. „Sárga csillagos házba én is elköltöztem Kósáékkal, a Petrezselyem utca 2.-be. Onnan sárga csillaggal átjelentkeztem a Csalogány utcába, Pikler J. Gyuláékhoz, akik öreg emberek voltak, és teljesen egyedül maradtak. [Itt töltötte a júliustól októberig terjedő időszakot.] Tőlük kezdtem el a bujkálást október 13-án. Volt egy vöröskeresztes cédulám, hogy kecskeméti menekült vagyok, ezt Szegi Pál feleségétől (Markos Erzsébet) kaptam utcai bolyongásaim közepette. Ezzel elvonultam a Trombitás utcába és ott laktam egy ideig az ezredes néninél. Ferit valaki leszedte a vonatról, s éjjel kiszállította Török Erzsiékhez, akinek akkor Borbély Andor volt a férje, a Virradat főszerkesztője. Erzsi egész életében baloldali volt, s Borbély elég okos volt ahhoz, hogy ezekben a napokban a Virradatot elfeledtesse, s rengeteg embert menekítettek maguknál. Így került oda Feri bátyám is. Amikor ott kellett hagynom a Trombitás utcát, náluk vetődtem partra a Bürök utcában, ott volt egy kis cselédszoba, ahol azt hiszem kilencen aludtunk a földön heringek módjára. Az ezredesnéről a felszabadulás után kiderült, hogy ő is zsidó. Közben valaki kiderítette, hogy a Svábhegyen van egy üres ház. Ferivel és az egyik kolozsvári lánnyal felköltöztünk oda, Erzsébet nap után.”22

Reismann János: Párizs, Budapest (1945–1949)

Decemberben elintézte, hogy a Jövendő Párizsba küldje tudósítónak. 1946 nyarán sikerült elérnie a Németországot megszálló amerikai hatóságoknál, hogy felkereshesse a bajorországi Wilhelm városkában állandó felügyelet alatt élő Horthy Miklóst és családját. Reismann tudósítása a volt kormányzóról a párizsi Globe-ban és a magyar Jövendőben igazi szenzációt jelentett. Ekkor érkezett szakmájának csúcsára, nemzetközileg jegyzett lapok közölték képriportjait. Tovább emelte fotográfusi ázsióját az 1947-ben megjelent első igazi fotóalbuma, az Images de Russie [Oroszországi képek], ennek révén már nemcsak az újságolvasók ismerhették nevét. A határokon átmentett, sokak által cenzurázott, válogatott képeiből készült album méltán lett sikeres. Szeptemberben rövid időt ismét Budapesten töltött. „Kb. három hétig Magyarországon voltam. Mariannak kitűnően megy, újra beindította a nagyon szép műtermét, 2-3 rabszolganővel dolgozik, van egy kincset érő szobalány-szakácsnője, aki a reggelit a fürdőkádba hozza, minden napszakban készenlétben áll a meleg étel és a kávé, élvezi, hogy őt mondják Budapest legjobb fotográfusának…Csak néhány napot töltöttem Budapesten, a canterbury érseket kísértem… A riportázs, amit csináltam, jól sikerült, itt Franciaországban már megjelent, a Picture Post is megvásárolta és lehet, hogy a Life is leközli… Magyarországon hihetetlenül melegen és barátian fogadtak, a barátaimnak rendkívül tetszik az Oroszország könyvem, Gerő, a miniszter átölelt és azt mondta – nem csak nekem –, hogy a maga műfajában ez a legjobb könyv, amit Oroszországról ismer.”23 Reismann János ezidőben kétlaki életet élt, ingázott Párizs és Budapest között. „Ezúttal tovább kell a szülőföldemen maradnom, mert a családi barátok kiállítást szerveznek a fotóimból. Az Oroszország-könyv és a leendő Szajna-parti fák könyv képeiből. Sehol sincs olyan sok – erkölcsi – sikerem a fotóimmal, mint itt Magyarországon.”24 Ennek a siker-szériának az egyik megnyilvánulása volt az a kiállítás, amely Reismann János Szovjetunióban és Párizsban készült fényképeiből címmel, 1948. januárban volt látható a Magyar Kommunista Párt VII. kerületi szervezete rendezésében az Erzsébet körút 49. szám alatt. Foglalkoztatta a végleges hazatérés gondolata, ám ezt egy időre még odázta. Megjelent itthon a népi kollégistákról fotózott, és Mágori Erzsébet által írt könyve. Az albumot bár kiadta a magyaron és a francián kívül oroszul és angolul is a Cserépfalvi kiadó, ám terjesztésre már nem kerülhetett, mert bezúzták, a népi kolllégiumokkal, Rajkkal való leszámolás aktuális lépéseként. Szinte tökéletes munkát végeztek, alig néhány példány maradt itt-ott belőle. Könyvzúzásban mindig jók voltunk. 1948 januárjában a Károlyi Mihály vezette párizsi magyar nagykövetség által felügyelt sajtóirodába került. Egy évvel később, 1949 májusában ő lett a sajtóiroda vezetője, majd azt követően a követség megbízott kultúrattaséjának nevezték ki. Ugyanerre az időre esik, hogy Robert Capával és David Seymourral (Chim) közös kiállítást rendeztek. Mindhárman azokat a fotóikat állították ki a római Casa della Culturában, amelyeket előző évben Magyarországon fotografáltak. Fontolgatta, hogy belép az akkor alakuló Magnumba. 1949 augusztusában szabadságra érkezett Magyarországra, ahol egy ideig Mariannál, később Feri bátyjánál lakott.

Reismann Marian: 1945–1946 Budapest, MAFIRT

Megmenekült, túlélte a vészkorszakot. 1945 márciusában belépett az akkor alakult MAFIRT-ba (Magyar Filmipari Rt.) és a Magyar Kommunista Pártba. Az elvtársaknak készített igazolványképeket, majd a fotórészleg kialakítását bízták rá, mely a kommunista párt propaganda-, hír- és alkalmazott fotó munkáit látta el. Fényképezte a hazahozott háborús bűnösöket, Szálasit, Bárdossyt, Bakyt, Endre Lászlót, Imrédyt... De Péter Gábort is, új egyenruhájában. Magyar és orosz nyelvű megbízólevele volt Budapest közellátási kormánybiztosától, hogy felvételeket készítsen az egész város területén az élelmiszer-behozatalról és -szétosztásról. Fotózta az első szabad május 1-jét, a földosztást, a németek kitelepítését Békásmegyerről, Sztehlo Gábor Gyermekotthonát, a Gaudiopolist, a Demokratikus Nőszövetség Első Nemzetközi Kongresszusát. 50 dollárért vett egy fekete Leicát, főleg ezzel fotózott ebben az időszakban. A gép még ma is működik. „És egyik reggel kinyílt az ajtó, ott állt egy amerikai katona, ez volt Jancsi. Átmentünk Pestre, azonnal beléptem az akkor alakult MAFIRT-ba, amit Kovács István és a zeneszerző Gyöngy Pál vezettek. Azt hiszem, 1945 elején minden ember, aki életben maradt, rögtön kapott egy megbízatást, mert annyi tennivaló volt. A mostani Népszabadság épületében kaptunk – ketten voltunk – egy íróasztalnyi szobát. Nem volt meg egyik fényképezőgépem sem, valami ócska géppel dolgoztam. Az első feladat az volt, hogy az elvtársak részére igazolványképeket kellett készítenem.”25

Reismann János: Magyarország, börtön (1949–1957)

1949 augusztusában hazajött szabadságra Budapestre. Egy hónap sem telt el, és szeptember 23-án a Virágárok utca 8-ból elvitte az ÁVO. A Rajk-per kapcsán letartóztatták, életfogytiglanra ítélték koholt vádak alapján, a Mód Péter és társai néven elkülönítetten tárgyalt bűnügyben. Talán, mint a Magnum fotóriportere elkészíthette volna életműve legfontosabb képeit, ehelyett testileg, lelkileg összetörték Rákosi börtönei. Kettőt biztosan megjárt, volt Vácott és a Kozma utca 13-ban. Öt évig raboskodott, ennek egy részét magánzárkában. 1954. augusztus 31-én amnesztiával szabadult és rehabilitálták. Egy hónappal később a Központi Ellenőrző Bizottság kizárta a pártból, azzal az indoklással, hogy párt- és osztályhűségét nem látják biztosítottnak. Szabadulását követően húgánál lakott egy rövid ideig a Veres Pálné utca 12. szám alatti műteremlakásában. Így írt ezen időszakról: „Szeptember végén elköltöztem Mariantól – ez az ő kívánsága volt – és berendezkedtem Ferinél […] Október 1-je óta fotográfusként dolgozom a Béke és Szabadság című folyóiratnál […] Sokat vagyok úton, a hétnek csaknem a felét Budapesten kívül töltöm. Az egész nagyon érdekes, de megerőltető is.”26 1956 augusztusában anyagi kártalanítást, egy Kerepesi úti lakótelepi házba lakáskiutalást, orvosi kezelést, nyugati útlevelet és egyéb kedvezményeket kapott, továbbá 1956. május 12-én egy levelet a legfőbb ügyésztől: „igazolom, hogy az Ön ellen lefolytatott büntető eljárás alaptalan volt, és ezért – perújítási eljárás során – Önt a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága az összes vádpontok alól jogerősen felmentette. Ennélfogva Ön büntetlen előéletűnek tekintendő.”27 1954 és 1956 között, a lap megszűntéig a Béke és Szabadságnál dolgozott. 1956 decemberében az akkor indított Érdekes Újsághoz került. Ekkor készült egyebek mellett a Méhészek vándorúton című sorozata, amelynek szövegét is ő írta, s még néhány egészen kiváló fekete-fehér riportja.

Reismann Marian: Budapest, Fotó Marian, Fotókollektíva, Magyar Fotó Állami Vállalat (1946–1950)

1946 márciusában kilépett a MAFIRT-ból és a Veres Pálné utcai műtermében továbbra is Fotó Marian néven kisiparosként folytatta háború előtti tevékenységét. Bár a műterem több belövést kapott, nem tudta használni, de a laborként funkcionáló kis kamrát igen. Itt is felkeresték néhányan, például rendszeresen nála laborált Ata Kandó. Feladatokat vállalt több szakmai, szakszervezeti és pártszervezetben, az Ipartestületben, a Fényképészek Országos Szabad Szakszervezetében, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségében, a tanoncvizsgáztató bizottságban. 1948-ban tíz társával (Busztin Lívia, Csörgeő Tibor, Langer Klára, Pintér Zsuzsa, Redner Márta, Seidner Zoltán, Szöllősy Kálmán, Vadas Ernő, Várkonyi László és Zinner Erzsébet) létrehozta a Fotókollektíva nevű munkaközösséget, amely a kor sajátos képződménye volt. Statútumát dr. Vajda Ernő (Marian élettársa, 1961-től férje) szerkesztette. „A munkaközösség tárgya: illusztratív és propagatív munkák közösségi elvállalása és nívós kivitelezése… A munkaközösség tagjai önállóságukat úgy jogi, mint gazdasági vonatkozásban megtartják.” A Fotókollektíva, amely akaratlanul is nagyon hasonlított alapelveiben, felépítésében az ugyancsak akkoriban alakult és később világhírűvé vált Magnumhoz, nem lehetett hosszú életű, mert még ez az önként vállalt korlátozott szabadság is túl sok volt a mindent, mindenáron kollektivizálni akaró rendszernek. Ez volt az az időszak, amikor a tájékoztatás monopóliumát megteremtendő, minden egyedül dolgozó fényképészt államosítottak, kit rábeszéléssel, kit körülményeinek ellehetetlenítésével, kit erőszakkal. Mára feledésbe merült az akkoriban hírhedt 02-es rendelet, amely azt mondta ki, hogy állami vállalat (és más igazából már nem volt) csak állami vállalattól rendelhet, ezért a maszek (magán szektorban) dolgozó fényképész gyakorlatilag nem juthatott állami megrendeléshez. De az anyagvásárlást is korlátozták. Ideológiai harc is folyt ellenük. Nem kívánhatja vissza senki ezeket az időket.

1951–1954 között a MAFIRT utódszervezete, a Magyar Fotó Állami Vállalat (az MTI elődje) mint művészfotós fotóriportert alkalmazta. Ahogy mondta, életének munka szempontjából ez volt a legnehezebb, legterméketlenebb időszaka. dr. Vajda Ernő ügyvéd, botanikus fotóművész beszélte rá, hogy a Magyar Fotó ÁV-nál álljon rá a mezőgazdasági vonalra; így kutatóintézetekben fényképezett, mezőgazdasági vásárokra járt. „Abban az időben tanultam meg a növényfényképezést is, a termelésben velejáró folyamatokkal együtt.”28 Hiába a politikailag látszólag semleges mezőgazdasági fényképezés, ez nem mentette meg a kirúgástól. Langer Klárával együtt kemény harcban állt a Magyar Fotó ÁV akkori vezetésével. Ők győztek. Felmondólevelében azzal indokolták elbocsátását, hogy „művészi igényességének a vállalat nem tud eleget tenni, s ön a vállalat vezetésével nem ért egyet.” Elbocsátása után sok területen dolgozott, hogy megélhessen. Langer Klárával, Strossné Barta Évával elkezdte szervezni a Képző- és Iparművészeti Gimnázium és Szakközépiskolában a fotószak kibővítését.

Reismann János: Jugoszlávia, Németország, Olaszország (1957–1960)

1957 februárjában az Érdekes Újság riportútra küldte Jugoszláviába, majd az NSZK-ba (az ifjabb olvasók kedvéért Német Szövetségi Köztársaság, közkeletűbb nevén Nyugat-Németország), ahonnan nem tért vissza útlevele lejártával, hanem többszöri hosszabbítással kint tartózkodási engedélyt és fizetésnélküli szabadságot kért. Fotóalbumokat készített német kiadók megbízásából, Tübingenről, Rothenburgról, Olaszországról. Majd egy stuttgarti kiadónál helyezkedett el. A megélhetés érdekében folytatott megbízások mellett változatlanul reménykedett azonban, hogy legkedvesebb témáját, a Szajna-parti fákat sikerül kiadatnia. 1959-re elkészült az Itália című könyve, amely jelentős külföldi elismerést hozott a számára. Csak a frankfurti könyvvásáron 11 000 példányt sikerült eladni, s ráadásul az angol kiadás jogát megvette a New York-i Viking Press is. 1959 decemberétől 1960 januárjáig fényképezett Szardínián. Repülővel ment Cagliariba, ahol a helyi idegenforgalmi hivatal megmutatta neki a fővárost. Harmadnap hagyta el a várost, mintegy ötven kilométerre távolodott, a sziget délkeleti csücskéig. A Carbonara-öbölben fekvő kis halászvárost fényképezte. Itt találkozott először azokkal a sziklákkal, kövekkel, amelyek olyannyira lenyűgözték, hogy – életében először és utoljára – mintha még stílust is váltott volna, s az emberes életképek helyett puszta köveket fotózott.

Reismann Marian: Budapest, Képző- és Iparművészeti Gimnázium (1951–1967)

1951-től a Képző- és Iparművészeti Gimnázium (később Szakközépiskola, ma Szakgimnázium, népszerűbb nevén Kisképző) fotó-szakosztályának tanára volt Langer Klárával, Barta Évával, Sevcsik Jenővel egyetemben. Évente 4–7 gyerek került ki a kezük alól. Gyermekfotózási módszerét hosszú éveken át tanította az emberábrázolás keretében. Tanítványaik közül többen neves fotósok lettek, mint Pálfai Gábor, Lajos György, Friedmann Endre, Patkó Klári, Sziklás Margit, Sólyom László, Tőry Klára... „Az emberábrázolást mindig a gyermekfotózással kezdtük – mondta. A gyermek természetesen viselkedik, még nem alakít, mint a felnőttek. Arra tanítottam növendékeimet, hogy figyeljék meg a gyermek spontán mozdulatait, reagálását, és merjék rögzíteni, akkor is, ha ez nem látványosan szép. Fő az, hogy igaz legyen. Ami természetes, az nem lehet csúnya.”29

Reismann Marian: Budapest, Fotó Marian, Magyar Fotóművészek Szövetsége, Érdekes Újság, 1954 után

A tanítással párhuzamosan immár sokadszor újrakezdte a műtermi fényképezést a Veres Pálné utcában, Fotó Marian néven. Rendszeressé vált munkásságában a falusi élet fotózása. A Népművészeti Intézet megbízta a Daloló Falvak elnevezésű népdalgyűjtő mozgalom legjobb pályamunkáinak illusztrálásával, majd újabb néprajzi anyagok készítésével. Ekkor készültek Vankóné Dudás Juló, Marton Erzsébet, Király Ilus, Sztelek Dénes portréfotói. Reismann a szokványos idegenforgalmi kiadványoktól eltérően a népi művészeket – mesemondókat, zenészeket, énekeseket, táncosokat, fazekasokat, fafaragókat, hímzőket, szövőket – saját közösségükben, környezetükben mutatta be. Tervezett egy, az egész országon átvezető könyvet A magyar népművészet mesterei címmel. Kicsit távolabbról ránézve a két Reismann képeire, talán ez volt az az időszak, amikor a legközelebb volt stílusuk, amikor akár közvetlen megfeleléseket is lehet képeik között találni. 1957-ben az Érdekes Újság fotóriportere lett, egy évig visszatért a klasszikus fotóriporteri pályára. Bátyja állását kapta meg, aki fizetés nélküli szabadságot kért és kapott a laptól, ettől kezdve jelennek meg itt a képei, s marad abba Jánosé egy időre, de aztán Olaszországból küldött képei helyet kaptak ismét a lapban, párhuzamosan Marianéval.

Reismann János: Magyarország (1960–1976)

János 1960 májusában tért haza. Itthon a Képes Magyarország fotóriportereként dolgozott. aztán 1962 szeptemberétől a Hungarian Foreign Trade30 munkatársa lett. Utolsó munkahelye a Tükör című képes hetilap, amelynek 1964-től két éven keresztül volt főmunkatársa, mígnem saját kérésére nyugdíjazták. Külsősként azért továbbra is dolgozott a lapnak, s készítette könyveit: Balaton,31 Kincses Baranya,32 ekkor jelent meg a szardíniai útinapló is Aller Honig geht zu Ende címmel. Ezeknek az éveknek a termése még A Balti-tengertől a Bajkál-tóig,33 majd egy Miskolc album. 1967-ben láttak napvilágot a Látogatóban34 című íróportrék. Egy évvel később a szülőföldjéről készített Savaria földjén35 című album. 1971-ben megjelent a Budapesti változatok,36 amely az év legszebb könyve díjat kapta a Magyar Fotóművészek Szövetségétől. Ugyanebben az évben jelent meg Guido Piovene Utazás Itáliában37 című könyve Reismann 48 egészoldalas képével. Az 1973-as Bakony38 című könyv 152 fotójával látott napvilágot. Utolsó könyve, a Nyugtalan évek39 Kass János hathatós segítségével már jóval halála után jelenhetett csak meg. Ez volt élete utolsó tizenkét évének gazdag termése. 1976. május 2-án, 71 éves korában hunyt el. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Reismann Marian: Budapest (1960-1991)

1960-ban Reismann Mariant a Nemzetközi Fotóművész Szövetség Excellence FIAP díjjal tüntette ki. 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotóművészet 125 éve című kiállításon szerepeltek alkotásai. 1972-ben gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Galériában. 1973-ban ez a kiállítása Miskolcon a Városi Könyvtárban, és szülővárosában, Szombathelyen a Berzsenyi Dániel Könyvtárban is bemutatásra került. Ugyanebben az évben életműve legszebb képeiből válogatva a Képzőművészeti Kiadó Vallomás40 címmel jelentetett meg szerzői albumot. 1975-ben a Magyar Zeneműkiadó Magyar zeneszerzők41 címmel a kortárs magyar zeneszerzők portréiból adott ki albumot. Keszi Imre: „Nem statikusan, hanem a gondolat, az alkotó pillanat dinamikájában próbálta modelljeit megörökíteni.”42 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép című kiállítása volt látható. A magyar fotográfia története 1840‒1981 című átfogó fotótörténeti kiállításokon is szerepeltették munkáit. 1986-ban a Gödöllői Művelődési Központban 1934‒1984 50 év fényképei V. Reismann Marian kiállítása címmel Reismann addig a kiállításokon kevésbé szerepeltetett riportfotóit mutattam be. 1987-ben a két világháború között dolgozó magyar női fotográfusok munkáiból Rómában rendezett kiállításon Reismann Mariannak mintegy 20 képe volt kiállítva. 1988-ban bátyja anyagával közösen láthatták az 55 év című kiállítást a Munkásmozgalmi Múzeumban. Reismann Marian erről ezt mondta: „Nem a legszebb képeink, hanem az elmúlt évtizedeket leghitelesebben tükröző, a történelmi jelenről koronként számot adó felvételek kerültek kiállításra.”43

Reismann Marian 1991. szeptember 28-án, életének nyolcvanadik évében halt meg Budapesten.

Utóéletük:

2003-ban rendeztem meg a Magyar Fotográfiai Múzeumban Reismann Marian és Reismann János életmű-kiállítását, és a következő évben adtuk ki A két Reismann címmel azt az albumot, amelyben a két életút minden jelentősebb állomása említésre került. Ennek a folyamatnak újabb állomása a bevezetőben emlegetett, és még most is megtekinthető szombathelyi kiállítás. Én pedig mindezek után most elégedetten hátra dőlök karosszékemben, mert megtettem, ami tőlem telhető, hogy ez a két jelentős fotográfus ne csak a könyvespolcomon kerüljön egymás mellé, de a falakon és talán az értően gondolkodó fejekben is. Adósságom feléjük mostantól rendezettnek tekinthető.

Jegyzetek

  1. 1. Csapody Tamás beszélgetése Reismann Mariannal, 1986, kézirat. ↑
  2. 2. Kincses Károly. „Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.” levélrészlet, Reismann Marian (1911‒1991), Forrás 43., (2011/7-8.), 109., hangfelvételem 1990. ↑
  3. 3. Kincses Károly: „Fotó Marian”, Fotóművészet, 1986/5., 43. ↑
  4. 4. Reismann János: Nyugtalan évek, Budapest, Corvina kiadó, 1982, 21. ↑
  5. 5. John Heartfield (született: Helmut Herzfeld; 1891 – 1968), német művész, elsősorban antifasiszta és antináci montázsairól vált ismerté. ↑
  6. 6. Kincses Károly hangfelvétele Reismann Mariannal, 1990. ↑
  7. 7. Kincses Károly hangfelvétele Reismann Mariannal, 1990. ↑
  8. 8. Sz.Sz.R. na Sztorjke: a harmincas években megjelenő lap a Szovjetúnióban. Az Épülő Szovjet Szocialista Köztársaság címmel lehetne fordítani. ↑
  9. 9. Arbeiter-Illustrierte-Zeitung, 1924 és 1933 között, Berlinben megjelenő lap. Átlagos példányszáma 250 000 és 350 000 között volt. A szerkesztőség 1933 márciusában Prágába költözött. ↑
  10. 10. Reismann J. önéletrajza, é.n. 3.o. gépírás, MFM ↑
  11. 11. Janos Reismann: Images de Russie, Paris, Éditions de Chéne, 1947. ↑
  12. 12. Itt Reismann János az Sz.Sz.R. na Sztrojke szervezetre utal. ↑
  13. 13. „Beszélgetés Reismann Jánossal”, Fotóművészet, 1970/2., 47. ↑
  14. 14. Reismann Marian gépírásos életrajza, megtalálható a szerzőnél ↑
  15. 15. Kincses Károly hangfelvétele Reismann Mariannal, 1990. ↑
  16. 16. Reismann Marian gépírásos életrajza, megtalálható a szerzőnél. ↑
  17. 17. Kurt Jooss (1901‒1979) avantgárd balettegyüttese. ↑
  18. 18. Kincses Károly hangfelvétele Reismann Mariannal, 1990. ↑
  19. 19. Reismann János: Hogyan lettem fényképész?, német nyelvű kézirat, MFM adattár, é.n. ↑
  20. 20. Kincses Károly: „Fotó Marian”, Fotóművészet, 1986/4., 43. ↑
  21. 21. Frank János: „Reismann Jánosnál”, Élet és Irodalom, 1967. július 22., 8. ↑
  22. 22. Kincses Károly: „Fotó Marian”, Fotóművészet,1986/4., 49. ↑
  23. 23. Reismann János levele Sylta Busséhoz, Párizs, 74, rue de la Glaciére, Paris, 13eme, 1947. szeptember 26. 2. o. gépirat, MFM ↑
  24. 24. Reismann János levele Sylta Busséhoz, Párizs, 74, rue de la Glacière, Paris, 13e, gépirat, MFM, 1947. szeptember 26., 2., ↑
  25. 25. Kincses Károly: „Fotó Marian”, Fotóművészet,1986/4., 49. ↑
  26. 26. Reismann János levele Sylta Busséhoz, gépirat, MFM, adattár, 1954. november 14. ↑
  27. 27. A Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletének száma: B. IV. 001298/1955. ↑
  28. 28. Kincses Károly hangfelvétele Reismann Mariannal, 1990. ↑
  29. 29. Kincses Károly hangfelvétele Reismann Mariannal, 1990. ↑
  30. 30. A Magyar Kereskedelmi Kamara által kiadott negyedéves, illusztrált lap, ami angolul, oroszul, németül és franciául jelent meg. ↑
  31. 31. Reismann János: Balaton, Budapest, Corvina Kiadó Vállalat, 1962. ↑
  32. 32. Reismann János: Kincses Baranya, Budapest, Panoráma Kiadó, 1963. ↑
  33. 33. Pethő Tibor: A Balti-tengertől a Bajkál-tóig, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1964. ↑
  34. 34. Látogatóban: Kortárs magyar írók vallomásai, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1968. ↑
  35. 35. Reismann János: Savaria földjén, Budapest, Corvina Kiadó Vállalat, 1968. ↑
  36. 36. Reismann János: Budapesti változatok, Budapest, Corvina Kiadó Vállalat,1971. ↑
  37. 37. Piovene, Guido: Utazás Itáliában, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1971. ↑
  38. 38. Reismann János: Bakony, Budapest, Corvina Kiadó Vállalat, 1973. ↑
  39. 39. Reismann János: Nyugtalan évek, Budapest, Corvina Kiadó, 1982. ↑
  40. 40. Reismann Marian: Vallomás, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1973. ↑
  41. 41. Magyar zeneszerzők: Hungarian composers, Budapest, Editio Musica Budapest Zeneműkiadó Kft., 1975. ↑
  42. 42. Magyar zeneszerzők. Bevezető: Keszi Imre. Budapest, 1975. Editio Musica ↑
  43. 43. Kincses Károly hangfelvétele Reismann Mariannal, 1990. ↑