Tóth Olivér:"„Hiányozna a lelkemnek, ha nem birtokolhatnám a látványt”

Beszélgetés Bánkuti Andrással

Mindig magánál tartja a fényképezőgépét, mert - mint mondja -, ha meglát valami érdekeset, szereti megörökíteni. Így tett akkor is, amikor az első komolyabb anyagot készítette el a magyarországi punkokról, vagy akkor, amikor megörökítette a társadalom perifériáján élők, a hajléktalanok, a prostituáltak és a maffiózók világát. Bánkuti Andrást az egyik legtudatosabb és legkövetkezetesebb fotográfusnak ismeri a szakma. Folyamatosan kutat, gyűjt és érdeklődik. Minden foglalkoztatja, ami a fotográfiával kapcsolatos.

Ha egyetlen képet lehetne kiválasztani az ön által készített képek közül, amelyik a legtöbbet mondja el a korról, amelyben készült, melyiket választaná és miért?

Az a kép, amely a leginkább hozzám kötődik, egyben válasz a kérdésre, az Alkony című. 1990 novemberében a Magyar Hírlap fotóriportereként utaztam Moszkvába, hogy a november 7-iki megemlékezések előkészületeiről készítsek anyagot. A KGB székháza előtt sétáltam el, amikor észrevettem egy nagy rúdra feltekerve Lenin arcképét, amelyet éppen az épületre készültek felhúzni. Megkérdeztem a munkásokat, mikor lesz teljesen látható a plakát, mire azt válaszolták, hogy körülbelül egy óra múlva. Fogtam magam, bementem a székház előtti körforgalom virágágyásába, és megfogtam a fényképezőgépemet, erre megjelent két rendőr. Közölték, hogy nem lehet az épületet fényképezni. Mondtam nekik, hogy megbeszéltem a KGB-sekkel, hogy az ünnepi dekoráció felhelyezését lefényképezem, amibe beleegyeztek. A rendőrök ezt elfogadták. A képpel megnyertem az Interpress Photo nagydíját. Később megtudtam, hogy a zsűri orosz tagja nem szerette volna, hogy a képem nyerjen. Vélhetően ezzel a mentalitásával mellém állította a zsűri többi tagját. A fotó és a mögöttes mondanivalója aktuálisabb volt mindennél, hiszen akkoriban zajlottak a kelet-közép-európai rendszerváltozások. Érdekes az is, miért lett a fotó címe az, ami. Addig sok képemet csak úgy neveztem el, hogy Cím nélkül 1, Cím nélkül 2 stb., de ennél a fotónál azt éreztem, hogy kellene egy erős cím. A Magyar Hírlapnál együtt dolgoztam Szigeti Tamással, akinek nagyon jó humora és kulturális érzékenysége volt. Megkérdeztem, mit javasol. Azonnal rávágta, hogy legyen sunset, magyarul alkony.

Előzetesen azt gondoltam, hogy egy, a Nagy Imre és mártírtársainak 1989-es újratemetésén készült fotóját fogja választani, ami szakmailag azért is lehetett érdekes, mert a képeket a Guardiennek fotózta.

Magyarország a nyolcvanas évek végén nagyon érdekes volt a nyugati világ számára, hiszen lehetett tudni, hogy a térségben nagy változások következnek be. Több nyugati lapnak is dolgoztam akkoriban. Azóta sem értem, miért, de az újratemetésre gyakorlatilag nem lehetett akkreditálni, még a sajtófőnököt sem lehetett elérni. Korán odamentem a helyszínre, ahol sikerült is elkészítenem egy képet egy idős, összetört bácsiról, aki egy széken ülve várta az eseményeket. Tapasztalatból tudtam, ha valamit nagyon meg szeretnék csinálni, fokozottan kell figyelnem. Ez így volt ezen az eseményen is. Semmilyen engedélyem nem volt, de sikerült beszélnem Lezsák Sándorral, az esemény felelősével, aki szintén nem tudott segíteni. Ekkor kitettem a fényképezőgépeimet és az objektíveket a nyakamba és úgy tettem, mintha jogosan lennék a helyszínen. Ez elég meggyőző látvány volt, hagytak dolgozni. Volt már hasonló esetem, akkor is bejött ez a viselkedés, amihez persze szerencse is kellett. Szerettem volna lefényképezni a Kreml falában eltemetett Landler Jenő kommunista politikus sírhelyét. Ehhez engedélyt kellett kérnem, de minden hivatal egy másikhoz irányított… Miután kisétáltam a Vörös térre, észrevettem, hogy ott telefonvezetéket szerelnek, ezért egy helyen lebontották a korlátot. Megfigyeltem azt is, hogy a katonák ügyet sem vetnek azokra, akik magabiztosan, felemelt orral haladnak el a Lenin-mauzóleum felé. Gondoltam, mi baj történhet: elindultam az orromat az égnek emelve. Az őr még tisztelgett is, én pedig megcsináltam a képet. Az örömömnek egy osztagnyi üvöltöző katona vetett véget, akik őrizetbe vettek. Azóta is sajnálom, hogy ezt a jelenetet nem örökítettem meg. A tisztnek elmagyaráztam, hogy orosz nyelven is megjelenő magyar lapoknak dolgozom, akik számára le kell fényképeznem a híres munkásmozgalmi embert a falban. Az egyik tekercs filmet elvette, de az esetnek semmilyen egyéb következménye nem lett.

Mi volt az első fotóval kapcsolatos élménye?

A gimnázium harmadik osztályában - egy veseműtét miatt -, több mint fél évet hiányoztam. A harmadik és a negyedik év eredményei nem lettek jók. Tudtam, hogy nem fognak felvenni felsőoktatási intézménybe. A gimnáziumban viszont voltak szakkörök, így egy fotós fakultáció is. Egy idős bácsi tartotta, akinél megkedveltem a fotográfiát. Ekkor már volt egy Csajka 2 fényképezőgépem a Kazahsztánból hazalátogató nagybátyám jóvoltából. Éreztem, hogy örömöt szerez a fotózás. Először régészeti fotográfus szerettem volna lenni. Mindig érdekelt a történelem, ráadásul a budai várnegyedben laktunk, ahol két régész házaspár is élt. Amikor a kertészek felásták a kertet, színes, török-kori cserépdarabok bukkantak elő, amit izgalmasnak találtam. Szerencsére felvettek a Práter utcai fényképész szakiskolába, ahol először Heffele József tanított, Dobos Szilveszter és Baricz Kati vezette a gyakorlati foglalkozásokat. Olyan emberekkel jártam egy évfolyamba, mint Stalter György, Gáti György, Szigeti Tamás, Pintér Márta, Teknős Miklós, Bakos Miklós… Emberileg és szakmailag is jó csapat volt.

Azután történt egy fontos momentum az életemben, ugyanis vetélkedőt hirdettek Ki tud többet a Szovjetunióról? címmel, amire elmentem fotózni… Az eseményt követően egy erősen ittas újságíró megkért, hogy vigyek be néhány képet a Magyar Ifjúság szerkesztőségébe. Meglepetésemre néhány nap múlva megerősítette a kérését, sőt, hozzátette, hogy mutathatok nekik más felvételeket is. A rovatvezető-helyettesnek, Batha Lászlónak megtetszett a férfi kozmetikáról szóló riportom, amit megjelentettek. Olyan elemi boldogság töltött el, hogy elhatároztam, fotóriporter leszek.

Kutat, gyűjt, érdeklődik. Mikor vált a fotográfia szenvedéllyé?

Mindig is imádtam a fotográfiát, ahogy a fotósokat is. Az amerikai Lewis Hine több mint egy évtizeden keresztül fényképezte a gyermekmunkásokkal dolgoztató gyárak világát. Leleplezte és dokumentálta a kizsákmányolókat, ezzel hozzájárult a gyermekmunka felszámolásához, ráadásul a képei esztétikusak is. Ennél többet fotós nem érhet el. Kedvelem Munkácsi Mártont is, aki már Magyarországon kiváló fotóriporter volt, amikor elment Németországba, hogy például a Berliner Illustrirte Zeitungnak legyen az egyik legjobb fotósa, majd Hitler hatalomra kerülése után Amerikába utazott. Itt a képei felkeltették a Harper's Bazaar szerkesztőjének¹ figyelmét, hamarosan pedig már világsztárokat fotózott, elsősorban a divatfotói révén gazdag és híres lett. Az utolsó róla készült kép nálam van. Egy kiadvány kapcsán kerültem kapcsolatba a testvérével, Mukyval, aki Markovics Ferencen keresztül küldte el nekem a fotót. Egy kivétellel megvan az összes olyan National Geographic szám is, amelyben magyar fotós képe vagy magyar téma szerepel. Robert Capa első publikációjára is sikerült szert tennem. Ebből kiderül, hogy a leghíresebb fotója - A milicista halála - beállított kép, ugyanis két fotográfia szerepel egymás után. Az egyiken a milicista megkapja a találatot, elengedi a fegyverét, a másikon pedig ugyanez a személy összeesik, kezében a korábban elengedett puskával. Az is érdekes történet, ahogy az anyag hozzám került. Éppen Párizsban voltam Kertész-ösztöndíjjal, és mindenképpen szerettem volna többet megtudni Brassai Párizs titkai című sorozatáról. Elmentem a bolhapiacokra, órákon át keresgéltem, amikor szembejött az említett sorozat, amiért két frankot fizettem. Kertész egyik eredeti fotóját pedig a feleségem találta meg egy lomtalanítás során. Megvan az 1956-os forradalomról szóló összes Paris Matchom, de gyűjtöm Mai Manó képeit is.

A Mai Manó császári és királyi udvari fényképész által épített Nagymező utcai épület visszaszerzésében nagy szerepe volt. Hogyan tekint vissza életének erre az időszakára?

A kilencvenes évek kezdetéről beszélünk. Kincses Károllyal és Kolta Magdolnával együtt sokat dolgoztunk azért, hogy a magyar fotográfiának méltó otthona legyen. Az, amit ma Magyar Fotográfusok Háza néven ismerünk, hármunk munkája nélkül nem jött volna létre. Mi kezdtünk el támogatásokra pályázni, hogy kivásárolhassuk a lakókat, mi tárgyaltunk velük, én intéztem, hogy a Magyar Autóklub kiköltözhessen, sikerült bevonnunk a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, majd a Magyar Fotográfiai Alapítványt, hogy intézményi hátteret teremtsünk a projektnek. Először a félemeleti Mai Manó Galéria nyílt meg, majd a Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház. A Magyar Fotográfiai Alapítványnak egy ideig Kincses volt a titkára, a Magyar Fotográfiai Múzeumnak pedig az első igazgatója. Kolta Magdi halála után lemondott, nagy káosz keletkezett, az új igazgató sem szakmai, sem anyagi tekintetben nem tudott eredményeket elérni, így csődhelyzetbe került. A Magyar Fotóművészek Szövetsége a Fotográfiai Alapítványt átadta az OTP Banknak, akik egy jogi lépéssel, amelyet csak zsarolásként szoktam emlegetni, elvették az épület bérleti jogát a MÚOSZ-tól. A házat jelenleg is vezető Baki Péter átvette a Fotómúzeum irányítását is. Egyszer jó lenne erről egy rögzített beszélgetést tartani minden szereplő részvételével. Majd Kőrösi Orsolya és Burger Barna támogatásával létrejött a Capa Központ az egykori Ernst-házban. Ma mindkét intézmény ugyanabban az utcában működik. Ha innen nézem, jó hír. Az idáig vezető történet viszont hosszú és szövevényes. Elég annyi, hogy nagyon rossz volt látni, hogy valami egyedülállót létrehoztunk, és az a hangulat és szellemiség, ami jellemezte a Mai Manó Házat, mára már kevésbé van jelen.

Édesanyja orosz származású. Édesapja rádióriporter, ő tudósított az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan utazásáról is. Hogyan jelennek meg a családi gyökerek az alkotásaiban?

Anyám békés, szeretetre nevelő asszony volt. Német-orosz szakos tanári képesítése volt. Apámmal Szentpéterváron ismerkedtek meg, ahova apám egyetemre járt. A házasságkötés után 1957-ben jöttek Magyarországra. Én 1958-ban születtem. Anyám először fordítói és lektori munkákat vállalt, majd a Belügyminisztériumban dolgozott. Később átkerült az Országházba. Apám harcos, igazságkereső mentalitással bírt. Olykor rendesen be is olvasott embereknek.

A politika iránt már a Kölcsey Gimnáziumban elkezdtem érdeklődni, szerveztem egy vitakört is. Figyelemmel voltam például a palesztinok iránt, ezért felhívtam a magyarországi ügyvivőjüket, akit megkértem, tartson az iskolában egy tájékoztatót. Elvállalta. Másnap már ott ültem a gimnázium igazgatójának irodájában… A barátommal bejártunk az amerikai nagykövetségre is. Mindketten űrhajósok szerettünk volna lenni, ezért folyamatosan a Holdra szállással kapcsolatos filmeket néztünk. Ő csillagász lett, ezáltal közelebb került az űrhöz, mint én. Azután a Práter utcai fotóiskolában KISZ-titkárnak választottak. Szerettem volna elérni, hogy modernizálják az oktatást. Az igazgatóval itt is voltak nézeteltéréseim. Egy alkalommal meghívtuk Andrzej Wajda filmrendezőt, az igazgató pedig azonnal kitiltotta az iskolából. Később, a Lapkiadó Vállalatnál is KISZ-titkár lettem, sőt, ennek révén a pártbizottságba is bekerültem. Egy alkalommal még III/III-as ügynöknek is megpróbáltak beszervezni. Az akkori főszerkesztő-helyettesem, Kincses György egyszer behozta a belügyi összekötőjét, I. elvtársat, aki megkérdezte tőlem, aki mindenkivel jóban voltam, mit tudok Bernáth Júliáról, az Új Tükör tördelőjéről. Miután semmi érdemlegeset nem mondtam, sértődötten távozott…

Emlékszem, az első képeimet Szalay Zoltán nézte meg, aki szintén a Magyar Rádióban dolgozott, jól ismerte apámat. Fotográfus tanulóként a személyes mesterem Révész Tamás lett az Új Tükörnél, de Szalayval is eljártam fényképezni. Nagyon sokat jelentett fotográfiai fejlődésem szempontjából, hogy a Magyar Szemlénél Hemző Károly lett a főnököm, akit a mesteremnek tartok. Gera Mihály is a lapnál dolgozott, tőle is nagyon sokat tanultam.

A pályafutása során ön készítette az első komolyabb anyagot a magyarországi punkokról, de munkásságában meghatározó vonulat a szegények, a prostituáltak és a maffiózók világa is. Mi köti ezekhez a csoportokhoz?

Az, hogy láttam őket, és érdekelt a szociofotó. Nagy hatással volt rám Urbán Tamás, vagy Korniss Péternek A vendégmunkás címmel megjelent anyaga. Elsőként hajléktalanokat kezdtem el fényképezni a Keleti pályaudvar éjszakai várótermében. Miután elkészültem egy képpel, lenagyítottam, és elvittem nekik. Többükkel jó barátok lettünk. A magyar punkokat kétszer fényképeztem - a 80-as évek elején és tíz évvel később. Az első sorozatom idején a MÚOSZ iskolájába jártam, vizsgamunkát kellett készítenem. Elkezdetem gondolkodni azon, hogy ezeket az embereket senki nem ismeri igazán, ezért körülbelül egy évig szinte minden hétvégémet velük töltöttem. A második sorozatomat a Fekete Lyukban készítettem. A feleségem, Hajdú Éva fotográfiával is foglalkozó kulturális újságíró volt a Magyar Nemzetnél, az ő szervezésében csináltunk egy workshopot a Kodak támogatásával Zsámbékon. A környéken egyszer csak észrevettem egy feliratot, amelyen az „oi” szó szerepelt, amelyről tudtam, hogy az a punkokhoz kötődik. Megtaláltam a srácot, aki kiírta, majd megállapodtam vele, hogy készítek egy sorozatot az életéről. Ez az anyag végül megnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíját. A Corvin Áruház aljában működő KISZ-klubban találkoztam a Ramones punkzenekar énekesével is. Megfenyegetett, hogy összetöri a gépemet, ha lefotózom.

Azt, hogy szeretnék egy fotósorozatot készíteni prostituáltakról, már a Reform című magazinnál találtam ki. Tudtam, hogy egy lány életét szeretném bemutatni, méghozzá anélkül, hogy ki kellene takarni az arcát, ezért pénzre volt szükségem. A főszerkesztő azt javasolta, hogy papíron leutazom különböző vidéki nagyvárosokba, amire felveszem az útiköltséget, amit elkölthetek a kiválasztott prostituáltra. Így is történt. Először csak elmentem fényt mérni a Bérkocsis utcába. Napokon keresztül kutattam azt a nőt, aki elég jól nézett ki, és még mutat is nyitottságot az együttműködésre. A lány, akit kiválasztottam, elég extravagáns volt. Írásbeli szerződést kötöttünk, hogy egy bizonyos összegért cserébe engedi magát fotózni. Teljesen önálló volt, nem futtatta senki, viszont havonta háromszázezer forintot fizetett egy sarokért, hogy ott dolgozhasson. Az elkészült sorozat címlapra került. A lány pedig olyan népszerű lett, hogy a szerkesztőégben folyamatosan égtek a vonalak, a férfiak mindenáron szerették volna megtudni a lány elérhetőségét. Néhány képet készítettem más lányokról is. Egészen borzalmas történeteket meséltek. Egyikük például megszökött, és miután a futtatói megtalálták, több helyen megvágták az arcát, úgy kellett árulnia magát elrettentő példaként.

Fényképeztem börtönökben gyilkosokat és női bűnelkövetőket is. Egy alkalommal a szegedi fegyházban örökítettem meg egy disznóvágást, amiből nagy botrány lett…

A magyar alvilág szereplői közül csak Tasnádi Pétert fotóztam, illetve mondhatnék néhány politikust is, de maradjunk Tasnádinál. A történet szintén a Reformhoz köthető, ahol azt tervezték, hogy folytatásokban megjelentetik Tasnádi börtönben írt naplóit. Ehhez kellett képeket készítenem róla. A Rákóczi úti irodájában fogadott. Rögtön letegezett. Adott két diát, amelyen ő és a felesége, Marjai Judit aktmodell szerepelt. Kérte, hogy azokat használjuk. Visszaadtam a két diát, és megbeszéltem vele, hogy egy későbbi időpontban visszamegyek, és készítek néhány jobb felvételt. Várnom kellett, ugyanis ebben az időben mentek ki Argentínába, hogy mindkettőjükön plasztikai beavatkozásokat végezzenek. Végül találkoztunk, és jóváhagyták az általam készített képeket. A legismertebb képem róla a Váci utcában készült egy régiségkereskedésben két testőrének társaságában. A tulajdonos zavarban is volt, amikor megjelentünk. Később úgy gondoltam, azért, mert előttem nem merte átadni a védelmi pénzt. A fotóval díjat is nyertem. Eltelt fél év, amikor egy alkalommal elment mellettem egy hatalmas Mercedes, amiből Tasnádi kiszólt: „Hallom, nyertünk…” Mondtam neki, hogy igen. Mire ő: „Legközelebb szólj!” Azóta nem találkoztunk. Később azt olvastam egy vele készült interjúban, hogy az általam készített képek miatt könyvelte el egy ország maffiózónak.

Feltételezem, a fejlődő országban tett utazásai is kalandosak voltak.

Kalandosak és veszélyesek. Irakban egy alkalommal háromezer dollárt tettem le a konzulnak, hogy abban az esetben, ha úgy alakulna, legyen miből kimenekíteni. Nálam és a csapat többi tagjánál fejenként ezerötszáz dollár maradt. Hajnalban indultunk el a szállásunkról egy nagy fehér Mercedesszel. Fallúdzsa városa mellett jártunk, amikor egy hivatalos jelzés nélküli autó leszorított minket az útról. A helyi sofőr megpróbálta elmagyarázni a támadóknak, hogy újságírókat visz Bagdadba, de válaszként a fejéhez nyomtak egy fegyvert, majd pénzt követeltek. A digitális gépemet gyorsan berúgtam az első ülés alá. Szerencsére csak az aprópénzünket találták meg. Miután visszaértünk a szállásunkra, amit 18-20 éves amerikai katonák védtek, eszembe jutott, hogy fel kellene vetetnünk egy rendőrségi jegyzőkönyvet, hogy el tudjunk számolni az elrabolt pénzzel. Elmeséltük a jelenlévőknek a történetet, akik közölték, hogy nagy szerencsénk volt, mert a támadás helyszínétől háromszáz méterre egy másik sofőr nem állt meg a rablóknak, akik három embert öltek meg.

Emlékszem, volt egy jelenet, amely nagyon magával ragadott. A Bagdadi Múzeum igazgatójával találkoztunk, hogy interjút készítsünk vele. Amikor a helyszínre értünk, megláttam két szárnyas szobrot, közöttük egy tankkal és egy katonával. Ahogy felemeltem a gépet, a katona már ordított is rám, hogy azonnal tegyem le a gépem, különben lelő. Megpróbáltam beszélni a felettesével, aki azt mondta, ha nem akarom, hogy lelőjenek, ne fotózzak… Így nem született meg ez a felvétel, amit azóta is sajnálok.

Egy másik alkalommal egy helyi kórházba látogattam, ahova akkor toltak be egy sérültet. Már nyúltam a fényképezőgépem után, amikor fegyveres őrök léptek hozzám, és számon kérték, hogy micsoda dolog, hogy le akarok fotózni egy „Ali babát”. Az Ezeregyéjszaka meséi jutottak eszembe, azután kiderült, hogy náluk a rablót, a terroristát hívják így. Ráadásul a hordágyon lévő személyről kiderült, hogy megölt egy rendőrt. A helyiek nem értették, miért nem a hősöket örökítem meg. Azután lefotóztam a rendőröket is, így megnyugodtak a kedélyek. Volt, ahonnan páncélossal menekítettek ki…

Mit szólt a családja ezekhez a történetekhez?

A feleségem tudta, milyen őrülthöz megy hozzá. Az egyik lányom 1988-ban született, a következő évben pedig kitört a román forradalom, amit nagyon szerettem volna megörökíteni. Egy csapat a Magyar Hírlaptól már kiutazott, de olyan lövöldözésbe keveredtek, hogy egyetlen használható képet sem tudtak készíteni. A feleségem hallani sem akart arról, hogy Romániába menjek. Nagy vita volt, de végül elengedett. Jugoszlávia felbomlásakor már mindkét lányom megszületett. Érthető módon, a feleségem még kevésbé támogatta a kalandvágyó terveimet. Én pedig irigyeltem a kollégáim fotóit. Jóban voltunk Székely Péter Franciaországban élő magyar szobrásszal, akinek Pécsett nyílt kiállítása. Úgy gondolkoztam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, Pécsről elutazom Eszékre. Igen ám, de a Polskim már a szerb oldalon lerobbant. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy soha nem hallottam még olyan válásról, ami azért következett be, mert valaki titokban elutazott egy helyre, majd az kiderült az autó meghibásodása miatt. Végül találtam egy szerelőt, aki megjavította a Polskimat. Lementem Eszékre, készítettem néhány képet, és még a feleségem sem ölt meg. Ez utóbbiban annak is szerepe lehetett, hogy a Magyar Hírlap szerkesztőségében Kis névvel adtam le a fotókat. A legtöbb kollégám előtt évekig titkoltam, ki volt az a külsős fotóriporter, akinek a képeket köszönhetjük. Azután egy szilveszteri bulin elsütötte valaki a történetet: „Emlékeztek arra, amikor András lerobbant Jugoszláviában?” A feleségem - finoman szólva - nem örült, de el sem váltunk. Mindig nagyon sokat segített nekem, nélküle sok mindent nem tudtam volna megvalósítani.

Van annak valóságalapja, hogy a társadalom perifériáján élők közvetlenebbül reagálnak, őszintébbek?

Bizonyos szempontból igen. Az egész a hozzáálláson, a szándékon múlik. A kulcs az, hogy mennyire vagyok képes meggyőzni az adott személyt arról, hogy az életét szeretném korrekt, emberi módon lefényképezni. Ugyanazt a tiszteletet adtam meg a hajléktalannak, mint az aktuális miniszterelnöknek. A Reformnál találtam ki, hogy szeretnék egy sorozatot készíteni a miniszterelnök-jelöltek feleségeivel a férjeik választási plakátjai előtt. Általában gőgös, lekezelő válaszokat kaptam a jövendőbeli alanyaim stábjától. Egyedül Torgyán József felesége volt elsőre nyitott. Kuncze Gábor nejének esetében az SZDSZ sajtófőnöke először visszautasított, majd, amikor megtudta, hogy a számukra fenntartott hely üres marad az oldalon, elvállalták a fotózást. Palotás Jánosné a találkozónkon azzal szólított meg, hogy miért akarom azzal a gazemberrel lefényképezni. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de mégiscsak a férjéről van szó. Végül egyetlen személyt nem tudtam megörökíteni: Lévai Anikót. A stábja folyamatosan hitegetett, majd, amikor közöltem velük, hogy a lapzárta miatt nem tudok tovább várni, elmondták, hogy Orbán Viktor felesége arra sem volt hajlandó, hogy odaálljon a férje mellé a székesfehérvári választási plakátjuk fotózásán, mert azt mondta, ő Lévai Anikó… A szerencse az volt, hogy a Fidesz az akkori választásokon annyi szavazatot szerzett, hogy éppen bekerült a Parlamentbe. Senkinek sem hiányzott Orbán Viktor felesége.

Egy időben szerettem volna készíteni egy anyagot a magyar gazdagokról. Kovács Gábor bankárt és Csányi Sándor üzletembert le is fotóztam. Utóbbit az OTP egyik széfje előtt. Fenyő Jánossal is megbeszéltem, hogy találkozunk. Miután lefotóztam a VICO-székházban, eltelt három-négy hét, amikor hallottam, hogy lelőtték. Mészáros Lőrincet is fényképeztem, de egy róla készült felvétel akkor lenne igazán figyelemfelkeltő, ha az a jachtján vagy a magánrepülőgépén készülne. Ezekbe a körökbe ma szinte lehetetlen bejutni.

Úgy tudom, van olyan közeli ismerőse, akinek ez egy telefonjába kerülne.

Vélhetően Schmidt Máriára gondol. Olyan szempontból jó volt vele dolgozni, hogy közvetlen közelről tapasztalhattam meg, hogyan működik a NER-sajtó, amelynek vezetői néhány perc alatt tesznek tönkre tehetséges újságírókat. Ismeretségünk régre nyúlik vissza, szoros barátság fűzte össze a két családot, a feleségemnek ő volt az esküvői tanúja. Amikor megvette a Figyelőt, ahol dolgoztam, tartott egy értekezletet. Annak adott hangot, mennyire kedvel engem, milyen jó volt velem együtt dolgozni korábban, és hogy a feleségem a legjobb barátnője. Igaz, akkor már tíz éve nem beszéltek még telefonon sem. Volt egy szakmai összeszólalkozásom Mária vejével, Berecz Kristóffal, aki akkor már vezető beosztásban dolgozott a cégnél. Ez nem tetszhetett Máriának. Párizsban voltam, amikor keresett a veje, hol vagyok. Nem értette, hogy lehetek távol, hiszen tőle nem kéredzkedtem el. A szerkesztőségben mondták neki, hogy a főszerkesztő, Lánczi Tamás, akit szintén Mária helyezett pozícióba, és ma ő a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke, tud a távolétemről. Erre a vej közölte, hogy ki vagyok rúgva. Somogyi Nóra kolléganőm kérdezte, hogy miért. Erre azt válaszolta, hogy azért, mert egy kép kétszer jelent meg a lapban. Azt a képet Nóra tette be, semmi közöm nem volt hozzá, ezt Nóra el is magyarázta neki, de a valóság nem érdekelte. Elküldtek.

Az egyik legtudatosabb és legkövetkezetesebb fotográfusnak ismeri a szakma. Hogyan tekint az elmúlt évtizedek munkáira?

Mindig fényképezek. Az éjszakai Budapestről készített sorozatomat még a The New York Timesnak kezdtem el. A mai napig lenyűgöz, amikor látok egy érdekes fényösszetételt a kockaköveken vagy visszatükröződni valamit egy pocsolyában. Egy másik fontos anyagom a Párizs fényei. Ezeken is szerepelnek emberek, közöttük prostituáltak is. Bennük először az volt a furcsa, hogy mindegyiknek mély hangja volt. Amikor rákérdeztem, hogy nők-e, nagy nevetés közepette azt válaszolták, hogy derékon felül, igen. Folyamatosan fotózom bontásra ítélt épületeket, egy kísérletezőbb sorozatomban pedig egymásra fényképezek dolgokat. A Győri Balettel 1979 óta dolgozom együtt.

Továbbra is fontos számomra az aktív részvétel a szakmai életben. Szebeni András halála után is részt veszek a 2015-ben alapított Szebeni Műhely fotóművészeti alkotótelep munkájában. Egy ideje gondolkodom egy hagyatéki fotómúzeum létrehozásán is, ugyanis sok kollégám hal meg úgy, hogy a képeivel a családja nem tud mit kezdeni. Ezeket méltó módon fel kellene dolgozni addig, amíg van élő hozzátartozó, aki tud mesélni a fotók keletkezési körülményeiről. A fotósok birtokában lévő képek a vizuális nemzeti kincs részei, többségüknek dokumentum értéke van. 2011 decemberétől vagyok főszerkesztője a Digitális Fotó Magazinnak.

Mindig magammal hordom a fényképezőgépemet. Ha meglátok valami érdekeset, szeretem megörökíteni. Hiányozna a lelkemnek, ha nem birtokolhatnám a látványt.

Mi látható az utolsó kockán?

A számomra szörnyűségesen, csilliárdokból épülő Budai Vár betonkolosszusai, a Nemzeti Galéria eltűnt épületrészének csonkja.

1. 1. Carmel Snow (1887-1961) 1932-től a Harper’s Bazaarnál dolgozott divatszerkesztőként. 1933-ban ajánlott szerződést Munkácsinak. A Harper’s Bazaar legendás szerkesztője, Alexey Brodovitch 1934-től felelt a lap arculatáért. ↑