Fotókönyvek. Beszélgetések. X.

„ez nem egy könnyű történet, amelyet, mint egy coffee table book-ot kikapcsolásképpen lapozgatsz”

Fabricius Anna: Home is where work is¹

Fabricius Anna DLA médiaművész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem óraadó tanára nyerte el a 2023. évi Kassák kortárs művészeti díjat. A díj támogatásával készült Itt a munka, hol az otthon? (Home is where work is) című sorozatból rendezett egyéni kiállítást 2024-ben a Kassák Múzeumban, mely 2025-ben a ljubljanai Photon Galériában lesz látható. Az alkotóval a külföldi munkavállalás, a transznacionális család társadalmi kérdéseit feltáró, megrendezett fotográfiákból és videó-munkákból álló sorozat azonos címmel megjelent fotókönyvéről beszélgettünk.

Gellér Judit: Először arra szeretnélek kérni, hogy foglald össze miről szól az Itt a munka, hol az otthon? (Home is where work is) című munkád és hogyan segített az elkészítésében a Kassák-díj? 

Fabricius Anna: 2023-ban kaptam meg a Kassák-díjat, amelyet a Kassák Múzeum ír ki és olyan témákkal lehet pályázni, amelyek Kassák Lajos szellemi örökségével foglalkoznak. Számomra nagyon inspiratív volt, hogy Kassák mennyire aktívan vonta be a munkásokat akár azzal, hogy kamerát adott a kezükbe és elkezdték a saját világukat fényképezni, akár az előadásokkal, amelyek a szabadidő hasznos felhasználását célozták. Az aktív részvétel helyzetbe hozta a munkásokat, a munkaidőn kívüli idő pedig a szellemi-testi fejlődés platformjaként vált fontossá. Ezeken a pontokon kezdtem párhuzamot vonni a saját munkámmal.

2018-ban készítettem az első, 6:30-tól 6:30-ig című videómat Tajvanon. Ekkor három Fülöp-szigeteki vendégmunkással készítettem interjút. Több dolog is megütött akkor, de leginkább a szabadidő eltöltésének kérdésére figyeltem fel, hogy abban a pozícióban, amikor valaki valahol vendégmunkásként dolgozik, a szabadidő felesleges időintervallummá válik. Az interjúban arról beszéltek, hogy leginkább a pénzkeresés miatt érkeztek a szigetországba, ezért a kötelező hétvégi szabadidő számukra nem feltöltődésre okot adó időt jelent, hanem szükséges rosszá vált, hiszen nem fognak szórakozni menni, hogy elköltsék a pénzüket. A másik megdöbbentő dolog az volt, hogy ebben a 2018-as interjúban az egyikük azt mondta, hogy 2020 nyarán fogja újra látni a gyerekét. Ha ezt nem tapasztalod meg szemtől-szemben, akkor bele sem gondolsz, hogy ez hogyan működik. Itt a kelet-európai régióban tudjuk, hogy például, ha a románok elmennek Olaszországba dolgozni, akkor a hosszú hétvégére beülnek a kocsiba és hazamennek. Nem gondolunk bele mélyebben a családról való teljes leválásba, hogy azok a távoli országokból érkező emberek, akik itt dolgoznak, mit áldoznak fel annak érdekében, hogy a gyerekeik jobb körülmények között nőjenek fel. Ennek kapcsán ismertem meg a transznacionális család fogalmát, amelyről nem is hallottam korábban. Tulajdonképpen ezeknek a kérdéseknek a mentén indultam el: mik a mozgatórugók, és mik a túlélési stratégiák, amelyeket használni tudnak ahhoz, hogy ezeken az időintervallumokon úgy tudjanak átbillenni, hogy minél kevesebbet sérüljön a családi struktúra?

Nagyon régóta foglalkozom a munka kérdésével. Amikor pályáztam - és nyilván az aktuálpolitikai helyzet miatt is -, ez elkerülhetetlen állomása volt annak, amit 2005-ben elkezdtem és az eddigi életművemnek tartok. Azt gondoltam, hogy jó lezárása lesz ennek a húszéves folyamatnak, amiből kiindulva szeretnék is majd egy nagy könyvet készíteni, mely sokfelől közelíti meg a munka fogalmát, de még nem tudom, hogy valóban ez lesz-e az utolsó, mert mindig jönnek különböző ötletek, amelyekkel még kellene foglalkozni.

G. J.: Amikor pályáztál, még csak egy videó volt kész, de már tudtad az irányokat, hogy merre és hogyan indulsz majd?

F. A.: A korábbi munkáim biztosan elősegítették a zsűri döntését, mert ez egy elég rizikós pályázat volt, sok ismeretlennel, például, hogy miként fogom ezeket az embereket megtalálni, hogyan kapok engedélyt. És gyakorlatilag az a képi világ, amely az egész anyagra rányomta a bélyegét, még egyáltalán nem volt benne a pályázati anyagban, mert nem is találtam ki addig. Volt egy személyes meghallgatás, ami előtt elmentem futni, és ilyenkor az embernek jó dolgok szoktak eszébe jutni (nevet), akkor ugrott be az egészet jellemző vizuális struktúra.

G. J.: Mennyi időd volt elkészíteni a sorozatot és hogyan találtad meg végül az alanyaidat?

F. A.: Kerek egy év, és ha nincs ez a pályázat, kisgyerekes anyukaként soha nem készítettem volna el ezt az anyagot, mert nagyon sok szervezéssel jár. Azért nagyon jó, ha ebben az élethelyzetben egy ilyen díjat megkap az ember, mert úgy működik mint egy rugó, amit behúznak, és alig várod, hogy kiugorjon. Májusban derült ki, hogy megkaptam és rögtön elkezdtem a helyszíneket keresni. Az előző anyagaim miatt tudtam, hogy például autógyárba - ahol nagyon sokan dolgoznak - gyakorlatilag képtelenség bejutni. Mindenkinek van egy főnöke, és neki is egy főnöke, a legnagyobb főnök pedig külföldön van. Túl nagy a hierarchia, ezért ezekkel nem is próbálkoztam. Számomra amúgy is a szabadtéri, növényekkel, állatokkal való munkavégzés volt most a szimpatikusabb. Van egy nagyon jó ismerősöm, aki mezőgazdaságban dolgozik és őt kérdeztem meg, hogy tudja-e hol dolgoznak külföldiek. A négy helyszínből kettőt ő ajánlott, a faüzemi munkásokat a sepsiszentgyörgyi ismerőseim révén, a thai munkásokat pedig teljesen véletlenül, egy családtagom segítségével ismertem meg. Az a tapasztalatom, hogy az összes anyagom ismerősök segítségével készült azáltal, hogy valaki ismert valakit. Úgy nagyon kevés kép jött össze, hogy ismeretlenül írtam valakinek. És mostanra sok minden át is alakult, olyan sok gát van, hogy mi hol jelenik meg, mit hol adhatsz ki, szigorodnak a szabályok. Sok olyan korábbi munkám van - például a Magyar Szabvány sorozat, vagy a Postwork anyagban is van olyan kép, ahol bevetési ruhában másztunk fel a sziklákhoz két rendőrrel - amit szerintem ma már nem lehetne megcsinálni.

G. J.: Ezúttal hogy zajlottak a fotózások? 

F. A.: Hiába nagyon sokszor fotóztam már különböző csoportokat, minden helyzet egyedi - miért sikerül, miért nem sikerül, nem úgy sikerül, vissza kell menni, nem kell visszamenni stb. -, amiből tanulhattam volna. A faüzemben például a munkáltató azt mondta, hogy beszélnek angolul a nepáliak ezért azt gondoltam, hogy jól fog működni, de az interjúknál kiderült, hogy azért mégsem tudnak annyira, ezért eldöntendő kérdéseket tettem fel, amiből fel lehetett építeni ugyan egy struktúrát, de mélyinterjúkra nem volt lehetőség. Valamint, mivel tudtam, hogy ott csak két-három napom van és nagyon sok mindent kellett megcsinálni: az interjúkat, a helyszínekről készülő képeket és a videókat is, ezért úgy alakult, hogy róluk nincs is annyi anyag és a vizuális nyelvezete is egy picit más, mint a többi videónak. Ekkor döntöttem el, hogy nem megyek több helyszínre úgy, hogy nincs egy anyanyelvi emberke mellettem, aki angolul is jól beszél és tud fordítani, mert enélkül semmi lényeges nem derül ki.

G. J.: A megrendezett fotók esetében mi volt a metódus?

F. A.: Mindig a munkát irányító PR-osokkal vettem fel a kapcsolatot, és elég nehéz volt elmagyarázni, hogy tulajdonképpen mit is szeretnék. A metódus az volt, hogy a résztvevőket megkértem, hogy küldjenek haza egy szelfit, amire a rajzos applikációval rajzoljanak az otthoniak valami kedveset az itt dolgozó szeretteik arcképére. Ezekből az apák, anyák, testvérek, gyerekek által készített rajzokból én egy fizikálisan megfogható tárgyat készítettem, amit maguk előtt tartanak a fotográfiákon. A legfontosabb az volt, hogy a fotó erejéig egy térbe kerüljenek az itt dolgozók a távol levő családtagokkal.

Ha az ember most belenéz a könyvbe, sokszor még annak is érthetetlenek a képek, aki tud fotót olvasni. Még a kiállításon is sokan megkérdezték, hogy ezek a motívumok digitálisan vannak-e odarakva, miközben én mindig analóggal dolgozom. Szeretem azt a kreatív folyamatot, ahol manuálisan lehet megcsinálni a dolgokat, és ez valahogy nincs is már annyira benne az emberek gondolkodási rendszerében, pedig, ha az ember manuálisan hoz létre dolgokat, az sokkal erősebb, több a layer és több a fantázia abban, hogy mit csinál egy fizikális tárggyal a helyszínen. Nemrég Mór, a fiam, iskolai jelentkezésekor meg kellett írni, hogy milyen felnőttnek szeretném látni a gyerekem, és az fogalmazódott meg bennem, hogy cselekvő embernek. A cselekvő ember reagál a környezetére, tud kommunikálni, több megoldási javaslata van, érzékenyen tud a másik felé fordulni és valahogy nekem ezzel a cselekvőképességgel erősen összefügg, hogy milyen fizikális kapcsolata van az embernek a környezettel.

A gombaüzemben egy nagyon segítőkész és nyitott PR-os lány próbálta összegyűjteni azokat az embereket, akik részt vennének ebben a mobiltelefonos játékban, és kezdetben senki nem jelentkezett. Aztán kiderült, hogy van ott egy másik PR asszisztens is, egy mianmari lány, akivel szintén elkezdtem beszélgetni és példákat küldeni, ezután bejelentkezett húsz ember. Az indonézeknél ez a fajta mobilapplikáció-használat abszolút benne van a hétköznapi használatban, szerintem még sokkal durvábban, mint nálunk, talán ezért kattantak rá ennyire erre a fajta játékra, amivel az otthoniakat is be tudják vonni, míg mondjuk az indiaiakkal ez nagyon nehezen született meg.

G. J.: A kiállítás térbeli elhelyezéséhez képest a könyv szerkesztéséhez mennyiben másként álltál hozzá? A kiállítás kurátora Csatlós Judit volt. Ő is részt vett ebben a munkában, vagy a könyvön már egyedül dolgoztál?

F. A.: Beszéljünk először arról, hogy mit is láthattunk a kiállító térben. A Kassák Múzeum nagyobb, fogadóterében a hosszabb falon egy csíkban volt látható a négy helyszín dokumentációja, egyfajta környezetábrázolás, ahova beékelődtek azok az arctalan portrék, ahol a munkaeszközükkel, vagy a munka során keletkező termékkel takarják ki az arcukat. Ezek a vendégmunkások pont ennyire láthatatlanok a hétköznapokban, mint amennyire láthatóak ezeket a képeken. A másik két nagyobb falon voltak a mobil képek által inspirált megrendezett portrék, a kis teremben pedig a videók, amelyek így elég jól leváltak a fotókról. Itt a két korábbi videómunkát is bemutattam, mert azt gondoltam, hogy fontos, hogy ne csak lokális problémáról beszéljünk, ez egy globális jelenség. Az egyik anyag Németországban, a másik Tajvanon forgott, és ott ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe mind a munkáltatók, mind a dolgozók, mint itthon: nincs elég helyi munkaerő, a fiataloknak nem vonzó a fizikai és gyári munka, inkább a turisztikai, irodai munkákat választják. Ezért alkalmaznak külföldieket.

A kiállítás rendezésekor a múzeum terére lehetett úgy tekinteni, mint ahogy az ember elkezd messziről egy témához, vagy egy emberhez közelíteni. Van egy külső nézőpontod, amikor még nem ismersz valakit: hol vagy, mik a körülmények. A mobil képek által inspirált fotók közelebb hozták az egyéneket és a privát szférát, aztán beléptünk a videótérbe, sok közelivel és narrációval. Ott ismered meg a személyes történeteket, amelyek árnyaltabbá teszik az egész jelenséget. A videók installálásával kapcsolatban nagyon konkrét elképzelésem volt. Három csatornában gondolkodtam, fontos volt, hogy a három különböző sáv összeérjen a falon. Eredetileg egy hosszú csíkban képzeltem el, de végül nagyon jót tett a munkának, hogy a néző nem frontálisan találkozott, hanem körülölelte a három videó.

G. J.: Térjünk vissza a könyvre. A kiállításhoz készült egy kis múzeumi kiadvány, tulajdonképpen egy kiállítási vezető tanulmányokkal. Ezentúl, te elkezdtél egy saját kiadású könyvön dolgozni a saját ötleteid alapján?

F. A.: Igen. A Kassák Múzeum munkatársainak köszönhetően nagyon jó tanulmányok születtek. Ez is nagyon jó ott, hogy bármivel érkezel, a háttér elemzéséhez, az elméleti kutatásokhoz rengeteg segítséget adnak. Ennél az anyagnál jöttem rá, hogy mennyire fontosak a különböző nézőpontok, amelyeket Csatlós Judit, Meszmann Tibor és Kun Árpád írásai is képviselnek. És hát, amikor az ember intenzíven dolgozik valamin, és hirtelen elkészül a kiállítás, ott van egy szuper kiállítóhelyen, ahova nyáron talán kevésbé mennek az emberek, akkor marad egy kis hiányérzet, ezért eldöntöttem, hogy szeretnék egy könyvet. Közben kiderült, hogy az UNSEEN Meijburg Art Commission díjának shortlistjébe is bekerültem ezekkel a képekkel, ezért motivált, hogy őszre, mire megyünk a fesztiválra Amszterdamba, kész legyen. Lett egy múzsaként működő határidő.

A könyv nagy részben az én ötletem és elképzelésem alapján készült, Császár Adrienn grafikussal dolgoztam a kivitelezésen. Lényegében három hét alatt raktuk össze Adrienn-nel, és az EPC nyomdában készült el. A papírválasztásnál fontos volt, hogy a borító csomagolóanyag, vagy karton jellegű legyen, a belső ívek pedig újrahasznosított papírból készüljenek, amin ilyen picike koszok látszanak, és ez az egésznek egyfajta mattságot adott, nincsenek kifehérített lapok.

G. J.: Összehasonlítva a kiállítással, mennyiben más a tartalma a könyvnek?

F. A.: A szerkesztéskor először próbáltam valahogy a helyszíneket különválasztani, de egy adott ponton rájöttem, hogy az egészet össze kell olvasztani. A könyv elején listaszerűen szerepel a négy helyszín, hogy melyik ország, mely munkahelyek, és kik a munkások, utána pedig ömlesztve jönnek egymás után a képek. Végül is ez ugyanazt reprezentálja, mint a videóban a hang használata, ahol tizenkét különböző történetet hallunk, de úgy, hogy felkértem egy indiai fiút és egy lányt, hogy olvassák fel, így gyakorlatilag egy férfi és egy női hang hallható, amitől egy egységgé áll össze, hiszen messzebbről nézve mindenkinek ugyanaz a története, hogy ki miért van itt. A hangsávot Krasz Ádám editálta és arra kértem, hogy hang szinten kösse össze a különböző történeteket, észrevétlenül csússzon át az egyik történet a másikba. Tehát ezt az összeömlesztést szerettem volna megjelentetni a könyvben is, az arányokat, a képek sorrendjét és a könyv ritmusát már Adrienn-nel közösen találtuk ki. A kiadványban majdnem az összes, kiinduláshoz kért mobilkép megjelenik. Fontosnak éreztem ezt a fajta nyersességet és a felragasztás gesztusát - ami a kiállításban is megjelent -, hiszen ez egy létező forma, ahogy az emberek a családi képeket otthon elhelyezik. Az egyes képek címei hátul, az index alatt olvashatók.

A videókat a fotográfiáktól Meszmann Tibor tanulmánya választja el, fontos az a fajta szociológiai történeti tanulmány, ahogy Tibor ehhez a témához nyúl. A videostillek megmutatása komplikáltabb feladat volt. A kezdeti storyboard-szerű megjelenés ötletét elvetettük és született egy letisztult képi világ, ahol egyes stillek átfutnak a következő oldalra. A háromcsatornás videóból is történetileg a legfontosabb kulcsjelenetet raktuk össze. Ha az ember könyvet csinál, az a cél, hogy abban a pár oldalban a teljes videó anyaga átjöjjön. Más a megértési ritmusa egy könyvnek.

G. J.: A könyv csak angol nyelven jelent meg. Ez egy statement, pozícionálás a nemzetközi piacra?

F. A.: Igen. Egyrészt a Kassák kis kiadványában megjelennek a tanulmányok magyarul, másrészt elsősorban az amszterdami lehetőség miatt angol nyelvű kiadványban gondolkodtam.

G. J.: Saját kiadású, úgynevezett self-published könyvet jelentettél meg. Hogyan tudod terjeszteni, találtál helyszíneket, könyvesboltokat, ahol árulják a könyvet, vagy ezt magad oldod meg?

F. A.: Tőlem is lehet rendelni, illetve Budapesten nyilván nagyobb könyvesboltokban lehet kapni a könyvet, mert eljuttattam, de a külföldi helyszínek esetén fektethetnék még több energiát ebbe. Az UNSEEN idején felpörögtem, hogy több helyre eljuttassam, van német, szlovén, olasz könyvesbolt is, ahol árulják, de aztán mással kellett foglalkozni. És nem is olyan nagy a példányszám, 350 darab készült, gyorsan elfogy. Most inkább azzal foglalkozunk a TOBE Galériával, hogy olyan kurátoroknak és intézményeknek juttassunk el belőle, akik tudnak ezzel az anyaggal érdemben foglalkozni.

G. J.: Visszatérnék még arra, hogy miért döntöttél a saját kiadás mellett? A rövid határidő miatt nem kezdtél nagyobb, akár külföldi kiadót keresni?

F. A.: Igen, leginkább az időhiány miatt. Júniusban kitaláltam, hogy augusztus végére elkészüljön, ezért erre nem is volt lehetőség. Kértem egy árajánlatot a nyomdától, elég nagy kedvezményt kaptam, és arra jutottam, hogy meg tudom reszkírozni.

G. J.: Van egy kicsit beugratós kérdésem is. Miként tekintesz erre a könyvre? Fotókönyv, album, kiállítási katalógus?

F. A.: Kiállítási katalógus semmiképp. Számomra a fotóalbum kifejezés a 90-es évek hangulatát idézi meg, amikor még a Práter utcába jártam, és a mesterem magasnyomtatású, fényes, keményborítós albumot készített. Szóval inkább fotókönyv. Számomra a fotókönyv nagyobb hangsúlyt fektet a globális szempontokból rátekintő tanulmányokra, használja azt a grafikai tudást, amit a fotós nem tud, mert nem az a szakmája. A fotókönyvet nemcsak nézegeted, hanem olvasod is és nem csak rátesz egy hangulati hullámvasútra, hanem a tanulmányokkal meg is érted, mi miért történik a világban.

G. J.: Távolabbra nézve el tudod képzelni, hogy a munkával foglalkozó sorozataidból készíts egy könyvet egy nagyobb kiadóval?

F. A.: Mindenképp, mert ha végignézem ezeket az anyagaimat, akkor több száz oldalnyi könyvről beszélhetünk és azokról sokféleképp és sok oldalról lehet gondolkodni, akár négy-öt tanulmányban.

G. J.: Milyen elismeréseket zsebeltél be a kiállítással és a könyvvel?

F. A.: A kiállítással kapcsolatban nagyon érdekesek voltak az elismerések, és sok irányból kaptam visszajelzést, mert sokféle háttérrel érkező ember nézte meg a kiállítást. Nemcsak fotóval és művészettel foglalkozók, hanem például migrációkutató jogászok vagy szociológus hallgatók is látogatták nagy számban. És aminek külön örülök, hogy a jobb és a baloldali sajtó is írt róla. Így nem volt nagy hangsúlyeltolódás, hanem objektív kép jelent meg. A könyv is sok megjelenést kapott, sok helyen, többek között az UNSEEN-en, a Paris Photo-n, a Capa Központban is látható volt. Sokan megvették, holott ez nem egy könnyű történet, amelyet, mint egy coffe table book-ot kikapcsolásképpen lapozgatsz.

Fontos megjegyezni, hogy a megnyitóra eljöttek a résztvevők is, és az egyik legfontosabb visszacsatolás tőlük érkezett. Nem számítottak rá, hogy ez egy ilyen volumenű esemény, és érdekes volt, hogy élőben közvetítették az egészet a barátaiknak, a családtagjaiknak. Az egyik indiai fiú megnézte a videót és azt mondta, hogy nagyon meghatódott, mert ez tényleg róluk szól. És számomra ez fontos visszaigazolás volt arról, hogy sikerült úgy elkészíteni ezt az anyagot, hogy nincs túlgondolva, nincsenek benne olyan érzések, amelyek egyébként nincsenek, nincs szembeállítva a keleti és nyugati világ, vagyis tényleg arról szól, amiről szólnia kell.

1. 1. Fabricius Anna: Home is where work is, saját kiadás, 2024. Szövegek: Csatlós Judit, Meszmann Tibor, Borító és könyvterv: Császár Adrienn, Fabricius Anna, 54 oldal, 25,5x21 cm ↑