Ébli Gábor: Emlékbefőtt
Kortárs fotósorozat a Néprajzi Múzeum gyűjteményében és új állandó kiállításán
2024 őszén megnyílt a Néprajzi Múzeum új állandó kiállítása nagy számú, magas dokumentációs értékű fotó bevonásával a múzeum több mint százötven évnyi gyűjtéstörténetéből, valamint az egyik szekcióban egy oda megrendelt, hat darabos kortárs fotósorozattal.
Tavaly októberben egy több mint másfél évszázados történet új fejezete kezdődött. A Nemzeti Múzeum keretein belül 1872-től datálható az önálló néprajzi gyűjtés. Az intézmény fokozatosan önállósult, gyűjteményéből először 1896-ban volt látható válogatás, és a huszadik század során négy verzióban jött létre állandó kiállítás. A múzeum különböző helyszíneken kapott elhelyezést, utolsó otthona a Curia korábbi - most rekonstrukció alatt álló - épülete volt a Kossuth Lajos téren 2017-ig. A nyolcvanas évektől a kétezer-tízes évekig itt volt látható az állandó kiállítás A magyar nép hagyományos kultúrája című, negyedik változata, amelynek szó szerint hagyományos szemléletén a múzeum az időszaki kiállításaival már a kilencvenes években túllépett.
A múzeum mai, az intézmény történetében először, kifejezetten erre a célra tervezett épülete a Városligetben 2022 tavaszán nyílt meg, időszaki kiállításokkal. Két és fél évvel később adták át az új állandó kiállítást mintegy háromezer négyzetméter alapterületen. A nyolc téma köré szerveződő tárlat a magyar kultúrából és a más civilizációkból származó tárgyakat vegyesen, egymással párbeszédben mutatja be. Körülbelül háromezerhatszáz múzeumi tárgy szerepel, továbbá ezerhatszáz felvétel a múzeum Fényképtárából.1
Önmagában is jelentős újdonság, hogy a fotó ekkora szerepet kap egy közgyűjtemény állandó kiállításában. Más, például régészeti-történeti múzeumokban nem alkalmazható a fotó ilyen léptékben, hiszen a fotográfiát megelőző korszakok állnak a fókuszukban. Ipar- vagy képzőművészeti múzeumok szintén sokkal kisebb mértékben emelnek be fotóanyagot az állandó kiállításukba, hiszen az eredeti műtárgyat állítják a középpontba.
Az eredeti tárgy mellett a néprajzot kiemelten érdekli annak készítése, használata, tárgy és ember, közösség kapcsolata, és ennek dokumentálására ideális eszköz a fotó. Ahogy a fotográfia megszületett és fejlődött, a néprajzi gyűjtés és kutatás egyre szélesebben alkalmazta terepen. A mostanra a múzeum archívumában összegyűlt, több tízezernyi felvételből az állandó kiállítás először merít ilyen léptékben.
Ehhez képest számban eltörpül, de hasonlóan jelentős gondolkodásbeli nyitást fémjelez egy képzőművészeti projekt hat kortárs fotójának beemelése az állandó kiállításba. A Néprajzi Múzeum az ezredforduló óta aktívan követi a kortárs művészet fejleményeit. Jól ismert a MaDok-program, amelynek keretében jelenkori társadalmi folyamatokat vizsgál és kiállít, azok tárgyi és dokumentációs lenyomatait gyűjti az artistic research (művészeti kutatás) módszereihez hasonlóan. A hatás kölcsönös; a kulturális antropológiának ezekből a praxisaiból a kortárs művészet is sokat kölcsönöz a hazai és a nemzetközi szcénában egyaránt.
Megújuló néprajz és diszkurzív kortárs művészet egymásra hatásának eredménye volt a múzeum új épületében A kétely felfüggesztése című, három fiatal / középgenerációs képzőművészt, Albert Ádámot, Kristóf Krisztiánt és Trapp Dominikát bevonó időszaki kiállítás 2023‒24 telén.2 Ezzel párhuzamosan, 2021 óta folyt az előkészület arra, hogy egy erre a célra a múzeum által megrendelt fotósorozattal egy további kortárs művész az állandó kiállításban szerepet kapjon. Portfóliók áttekintése után a választás Schuller Judit Flórára esett, miközben egy harmadik szálon egyeztetés indult el Fusz Mátyás és Sipos Melinda művészekkel, s tőlük 2024 őszén az állandó kiállítás ugyanazon szekciójába egy úgynevezett adatvizualizációs szobor került be.
Az állandó kiállítás mind a nyolc tematikus blokkja erősen reflektív, filozofikus jellegű, a legkülönbözőbb nézőpontokból értelmezi, mit is csinál egy múzeum és konkrétan a Néprajzi Múzeum a mai kultúrában. Talán egyetlen rész kivétel, ahol csupán a szükséges műtárgyvédelmi eszközökkel, ezen túl csak minimális installációs beavatkozással és viszonylag kevés szöveggel úgymond „maguk a tárgyak” vannak kiállítva. Ebben a kivétel-térben a falak is nagy arányban fehérek, egyfajta white cube térben járunk. Erre az egykor, a modernizmus hőskorában egyedül üdvözítőnek tekintett kiállítási módra a múzeum ma már a sok lehetséges kiállítási felfogás egyikeként tekint. Ezt már azzal is jelzi, hogy a hét további blokk másként került installálásra. A többi egység közül az egyik, a Múzeumgalaxis elnevezésű kifejezetten arra reflektál, hogyan is működik a múzeumi üzem, a gyűjtött tétel miként transzformálódik kiállítási elemmé. Éppen ebbe a szekcióba rendelték - az adatvizualizációs térplasztika mellett - a kortárs fotósorozatot is, hogy az a saját nyelvén szemléltesse a tárgyak színeváltozását a gyűjtés és a szakmai feldolgozás révén.
A múzeum munkatársai közül elsősorban Frazon Zsófia, Gellér Judit és Schleicher Vera vettek részt ebben a projektben. Részletes információt adtak Schuller Judit Flórának az adott kiállítási részbe kerülő tárgyakról, raktárbejárást szerveztek, és rendszeres konzultációkon véleményükkel segítették a választást, hogy a művész által felvetett motívumok közül végül melyikre épüljön a leendő hat darabos fotósorozat. A hatos szám adott volt, mivel a kiállításnak ez a szekciója hat lépésben mutatja be a múzeum rekontextualizáló hatását egy gyűjtendő tárgy kiválasztásától annak kiállítási megjelenéséig már egy új értelmezési összefüggésben, interpretációban.
A készülő fotósorozat kiindulópontja a családtörténet, a generációk közötti emlékátadás volt. Schuller Judit Flóra a 2010-es évek közepe óta foglalkozik a témával. A nagyapjától, Schuller Imre filmrendezőtől (1919‒2009) örökölt családi otthont, tárgyi környezetet és dokumentumokat több kiállításban dolgozta fel. Honlapján két portfólió mutatja be ezt, a Since My Grandfather the Poet is Dead, illetve a Memory Theatre.3 Ez a doktori képzésének is a kutatási témája a helsinki Aalto Egyetemen. 2022 októberében a projektről a Nordik Art History konferencián adott elő Archival Residue: From Private Debris to Public Collection. A case study of a commissioned artwork for the Museum of Ethnography címen.
Hogyan lehet egy ilyen hatalmas projektet hat fotóba tömöríteni, egyúttal a személyességet meg is tartani és az általánosság szintjére is emelni, hogy a látogató ne egyéni problémával, hanem a magán emlékezet és a múzeumi időgép közös tanulságaival találkozzon?
A Schuller-hagyaték jelentős részét 2015-ben a család az OSA archívumnak ajándékozta, ma ott szabadon kutatható. A dokumentumok összepakolása, rendezése során az unoka, Schuller Judit Flóra egy banális tárggyal találkozott százszámra: a befőttesgumival. Amit nagyapja egybe tartozóként kívánt a család következő generációinak átadni, azt ezzel fogta össze. Egységeket hozott létre, majd azokat előkészítette az átörökítésre. Szándéka megvalósult, bár némi csavarral. A dokumentumok nem csupán a családon belül, hanem az archívumi elhelyezés révén szélesebb, intézményi keretben öröklődtek. A dokumentumegységeket végül unokája készítette fel a Sztüxön való átkelésre, hiszen eredeti, organikus helyükről, a családi lakásból átszállítják majd őket a tudományos feldolgozás és megőrzés helyére. Személyes életük véget ér, ám új életre is kelnek, sőt örökkévalóságot nyernek. Ehhez az értékes levelek, fotók, naplók csoportjait, kötegeit színes befőttesgumik fogták össze részben már évtizedek óta, részben most újonnan, az újbóli csoportosítás révén.
A befőttesgumik használata eredetileg természetes, külön jelentés nélküli gesztus volt, majd 2022 táján, a kurátorokkal beszélgetve, a művész készülő vázlatait nézegetve központi motívummá avanzsált. Hiszen a gumi mennyi asszociációt kínált! A gumi alapanyaga eredetileg Délkelet-Ázsiából származik, amely a múzeum egyik fontos gyűjteményezési helyszíne volt. A lekvárbefőzés egyben a néprajz számára releváns hagyomány, és kapcsolódik a gyűjtéshez is. A jelenből valami értékeset átmentünk a későbbiekre. Tény, ezt a majdani elfogyasztás reményében tesszük, de ez az elfogyasztás bizony hasonlít a múzeumi időutazásra, mert a dzsem vagy a befőtt ízeiben a letűnt nyarak emlékeit élhetjük újra. Hogy a befőtt nem örökéletű, ezt maga a gumi használata is jelzi, hiszen minden háziasszony tudja, hogy a latex anyaga kiszárad, tartását veszti. A múzeumi raktározás ennél strapabíróbb. De vajon nem árt-e néha átrendezni, újracsomagolni a múzeumi gyűjteményt is? A mostani új állandó kiállítás ilyen lépésnek is tekinthető. A megszáradt befőttesgumit - a régi értelmezési keretet - levesszük, szellemi értelemben fogyasztjuk is a megőrzött tárgyat az új szemléletű kiállítás révén, majd új gumi kerül rá, hogy néhány év múlva megint ki legyen bontva. Mintha egyik dobozból átraknánk a másikba és közben új szemmel is néznénk rá. Más címkét tennénk rá. Új módon skatulyáznánk. Nem öncélú szójáték gyanánt bukkannak fel ezek a kifejezések itt: a befőttesgumi mellett a tervezési szakasz másik kiemelt motívuma a gyufaskatulya volt.
Végül a befőttesgumi győzött, s így készült el a hat fotó. Van, amelyiken gumigyűrűk egész halmaza látható, toronyba rendezve; itt önálló életre kelt a vacak kis kisegítőtárgy, a mulandó eszközből szobor lett. Másik fotón egyáltalán nem is látható, hanem a dokumentumhegyek töltik be a képteret. A két füzethegy között finom különbség fedezhető fel: a baloldali, láthatóan régi füzetek a nagyapa dokumentumai, míg a jobboldali halom az unoka, a mai művész Moleskine márkájú jegyzettömbjei, amelyeken a gumizás ugyan már korszerűbb, de mégiscsak gumialapú, és egyszer majd ugyanúgy az enyészeté lesz, mint a nagyszülők által használt befőttesgumik. A sorozatnak ez az utolsó, hatodik felvétele tehát áttételesen önarckép: az örökhagyó és az örökös, nagyapa és unoka, filmrendező és kortárs fotóművész rejtett párosportréja, ahol alakjukat a dokumentumfüzetjeik képviselik. Nem hiányozhat a sorozatból olyan felvétel sem, amelyen a megszáradt gumi darabokra törik, az eredetileg a gumival átkötött tárgy leveti béklyóját és átmenetileg, egy újabb átgumizásig vagy beskatulyázásig nyíltan hozzáférhető, életre kel: ez az ötödik számú kép.
A hat darab egypéldányos fotó a múzeum gyűjteményébe, onnan máris az új állandó kiállításra került. Központi helyen, de a többi kiállítási tételtől nem hangsúlyosan különválasztva lettek installálva. A látogatótól egy kis figyelmet igényel, hogy észrevegye a sorozatot és azt kortárs műalkotásként fogadja be. Az állandó kiállításban oly nagy szerepet játszó, archívumi fotókhoz képest itt nem az a felvételek szerepe, hogy a fizikailag ide nem hozható székelykapuk sokféleségét szemléltessék vagy a díszes falusi viseleteket hordás közben mutassák be, hanem hogy elgondolkoztassanak. A dokumentumérték helyett az asszociációs potenciál adja ezeknek a kortárs fotómunkáknak a létjogosultságát. A képzettársítás, a metaforikus gondolkodás segítségével hívják a befogadót, hogy hidat verjen a mindennapi élettapasztalat, a kiválasztás, a családi megőrzés, a mulandóság inter-generációs megélése és a múzeumi tudományos munka között.
