Karafiáth Orsolya: Álomhű

Amikor megtudtam, hogy az az elmélet, miszerint fekete-fehérben álmodunk, nem igaz, az összes álomkép átszíneződött a fejemben. Tehát a korábbi fekete-fehér hőseim, a monokróm szépek, a délcegek, a nagyszerűek hirtelen olcsók lettek, harsányak lettek és idegenek. És sokkal félelmetesebbnek tűntek az addig nevetségesen fekete-fehérnek tartott rémek is. Aki sok fekete-fehér képet és filmet nézett, annak az begyűrűzött az álmaiba is, ahogy azok az érzések és tevékenységek is, amelyek befolyásolták a mindennapjait. A fekete életforma, vallja egy művész barátom, a fotográfus Tóth György, és nála is jellemzően minden kép fekete-fehér. Fekete bikapata kopog ‒ a fejemben, a gondolataim kövezetén. És a kövek a kertbe vezetnek. Sérti a sarkam az ösvényt a kövek elfogyta után, milyen éles a látvány, milyen merev és mégis milyen megkapó.

A bokrok! A fák, az árnyék. Tudjuk az izzást, a parazsát a leveleken áttűnő fénynek, tudjuk, hogy lángoló, vitális vörös, hogy narancs, beleharapnánk a fénybe, íze van, leve van, fekete-fehéren csorog le a szánk szélén.

Forgatási szünet, fel kell venni újra a táncot és a bújócskázást a parkban. Hányszor? Akárhányszor. Amíg jó lesz. Honnan tudjuk, mikor lesz jó? Nem tudjuk. Egyszer csak meglátjuk a jót. És akkor csapó utolsó. De ezt se mondjuk soha, csak utólag lesz elvágólagos bármi. Sőt, az is lehet, már meg is volt, legalábbis egy részlete a késznek. „Sokat utaztam ‒ most elfáradtam.” Ezt sem az út közben mondja Szindbád, hanem az út végén. És onnan látja a kék és fehér ruhák, a libbenő szőke hajtömeg fodrait fájdalmasan szépnek. Visszahozhatatlanul szépnek. A felidézés is szépít, emel a látványon: átélve, akkor, benne a mostban csak kivételes pillanatokban éljük át a szépség szinte agyonnyomó gyönyörét.

Lenyomatok, erezet. A régi fényképeken sosem látni a hajszálereket, a szarkalábakat, mintha nem is valós időt rögzítenének. Persze a rögzített idő már eleve nem valóságos: az idő megállíthatatlan. Olyan, mint egy történet, amelyet elmesélünk. Így a régi fényképek mindegyike természetszerűen fikció. Csak az emlékezet és a fényképek tudják elkapni egy-egy pillanatát, de az előbbiekből fakadóan ez is csalás. Ahonnan nézzük, már más lesz a látvány, más, amit bennünk felidéz. Ezek az idő közhelyei, amelyeket, ahogy öregszem, egyre kevésbé nézek le. Ki merek mondani dolgokat időről és képekről, felfedem, feltárom a giccset a gondolataimban, merek ezen a felületen maradni. Merek meghatódni egy képtől, amelyről azt se tudtuk, létezett.

Amikor előhívták, csupán egy, gyakorlatilag elfeledhető kép lehetett a forgatáson elkapott rengetegből. Nem is tartották számon, elkeveredhetett. Hajfürt. Elvadult bokrok levelei. Micsoda burjánzása a szépségnek.

Virágom, virágom. Elhull, eliramlik. A szár lédús, roppanva törik, a szirmokon izgalmas a harmatcsepp ‒ csupa képeslapizé, koszorú a kalapra, koszorút fonunk az egykori szerelmeinkből megmaradt ködképekből, ezek se igazi emlékek, csöpög belőlük a hamis nosztalgia. „Hiszen nem szoktam önre gondolni. Miért is gondolnék.”

A lányok nevetnek, szinte leugranak a képről, Latinovits áll abban a jól szabott elegáns nadrágjában, és bele kell szeretni. Nem választás kérdése. „Eltévedt herceg vagyok, feleséget keresek ezen a vidéken.” Mindenki tudja a hazugságokat, a férfiak, a nők, mindenki ismeri a túlhajtott gesztusokat, a talán direkt ripacskodást. Meséket akarunk, a dús ajkakról bókot. De akarjuk a titok visszáját is, akarjuk a bizonyítékot, hogy amit a film elkapott, tényleg csak mese. Mi és a képeink: megmenekülünk.

Egy elveszettnek hitt fekete-fehér kép azóta talán már nem is létező kertjében rég halott emberek állnak. Szépségük azonban: valós. És most, ebben a pillanatban kel egy kis szellő, valaki hátulról kiabál, hogy jön már a hűsítő limonádé, és a tánc is ott van a lábakban, hogy mindjárt folytatják, mind visszamennek az álmokba. Hiszen élnek.

A három mellékelt képet a művészettörténész adta át az írónak.

Mindhárom fénykép magántulajdon, engedéllyel kerültek felhasználásra.