Bordács Andrea: A betegség, amire a szerelem sem gyógyír

Frida Kahlo fotógyűjteménye
Mai Manó Ház, 2024. október 18. - 2025. január 12.

Az ékszeriparban dolgozó Guillermo Kahlo - apja ösztökélésére - 1891-ben vándorolt ki Nürnbergből Mexikóba. Az első felesége halála után újranősült. Az indián-spanyol származású Matilde Calderón y Gonzálezzel kötött házasságából négy lánya született: Matilde, Adriana, Frida és Cristina. Frida történetei szerint Guillermo az apósán keresztül jutott el a fotózáshoz, aki kölcsönzött neki egy fényképezőgépet, és mindketten átutazták Mexikót, hogy lefotózzák az őslakos és gyarmati építészetet. Az após hatását nem dokumentálják, de az biztos, hogy fotóstúdiója volt Oaxacában.¹

Ugyanakkor, amitől leginkább fennmaradt Guillermo Kahlo neve, az az, hogy lányai, különösképpen Frida életét gyakorlatilag végigdokumentálta. Ráadásul - a különben zárkózott természetű apa vallomása szerint -„Frida a legintelligensebb a lányaim közül. Ő hasonlít rám a legjobban.”²A tudomány, a művészet és a fotózás szeretetét is Frida lánya örökölte tőle. Kevés olyan művészt ismerünk, mi több, nem is tudok mást, akinek az élete - szinte minden mozzanatát illetően - dokumentálva van. Kahlo örökségének és gyors fotós sikerének köszönhetően vásárolhatott egy ingatlant a Coyoacán kerületben, és felépíthette a később híres Kék Házat, amely ma a Frida Kahlo Múzeumnak ad otthont).

Talán ebből a személyes élményből fakad, hogy Frida Kahlónak hatalmas fotógyűjteménye lett. Ennek jó része őt ábrázolja, de nem csak. A „kiállítás a mexikói művésznő életének rejtett pillanataiba enged bepillantást, új szemszögből láttatva a latin-amerikai művészet egyik legrejtélyesebb és legemblematikusabb alakjának viharos sorsát.”³A gyűjteménye viszont több, mint családi fotógyűjtemény, amely a 19. század közepe óta az otthonok fontos tárgyává vált.

De miért is ilyen közönségcsalogató a Frida Kahlo fotógyűjteményéből készült kiállítás? Elsősorban maga Frida Kahlo miatt, akinek révén végül egy remek kiállítást láthatnak a látogatók. A kiállítás képei előtt mindenképp beszélni kell magáról a művészről. „A popkultúra kevés művészt kebelezett úgy be, mint Frida Kahlót (1907-1954), ennek következtében még a képzőművészetben kevésbé jártasak is ismerik a nevét, ráadásul a rá vonatkozó reflexiók száma is messze meghaladja műveinek számát - jelenleg mindössze kb. 250-et tart számon a szakirodalom. Frida Kahlo világszerte a legismertebb művészek közé tartozik, ám nemcsak könnyen befogadható művei, hanem személye is kulturális mémmé vált. Persze ehhez - munkái mellett - a saját maga által is épített brand is markánsan hozzájárult.”⁴

Fridának hatévesen a gyermekkori poliovírus-fertőzés (járványos gyermekbénulás) maradandó károsodást okozott a jobb lábában. Az orvosnak tanuló fiatal lány az 1925-ös tragikus, az egész életét megváltoztató buszbalesete után kezdett el festeni, amit a fotós apja talált ki neki, hogy oldja valamivel a fekvés unalmát. A szülei készítettek neki olyan speciális festőállványt, hogy fekve is tudjon festeni - emiatt is kicsik a képei.

Frida Kahlo már korábban is érdeklődött a művészet iránt. Apja - főleg epilepsziás rohamai miatt, hogy ilyenkor ne legyen egyedül - gyakran vitte Fridát magával a fotózásaira, sőt azt is láthatta a lánya, ahogy otthon a papa amatőr festőként is próbálkozik. A középiskolájában a falképen dolgozó Diego Riverát már akkor is csodálta.

Festészetét meghatározzák képeinek témái, mivel elsősorban saját maga, a fizikai fájdalma, a szerelme és a gyermektelensége álltak az érdeklődése fókuszában. Ez a sajátos és korábban sosem ábrázolt testélmény, illetve ezek ábrázolása az, ami igazán egyedivé és mérföldkővé tette Frida Kahlo munkásságát. Formailag befolyásolták őt Rivera muráliái, a mexikói hagyományok, a mexikói ex voto, azaz a hálaadó képek stílusa.

A 70-es évek esszencialista feministái számára is ez a saját női testélmény-ábrázolás tette őt elsősorban emblematikus alakká, mivel olyan dolgokról beszélt a képein, amelyek még a nők egymás közötti kommunikációjában is tabunak számítottak: a szülés, vetélés, betegség, fájdalom, megcsalás, gyermektelenség stb. - mindezek mérhetetlenül távol voltak attól a nőképtől, amit korábban a festőktől megszoktunk. Ezt még Diego Rivera is elismerte: „A művészet történetében ő volt az első asszony, aki tökéletesen és megalkuvást nem ismerő őszinteséggel, sőt azt mondhatnánk, higgadt könyörtelenséggel jelenítette meg a csakis a női nem által megtapasztalható általános és konkrét élményeket.” Valójában ez Frida Kahlo igazi erénye: azok a külsőségek, amelyeket ő maga alakított saját brandjévé, noha abban a mexikói közegben nem számított extrémnek, csak ráépültek és megerősítették a munkásságát. A témái és politikai érdeklődése ellenére Frida nem volt se feminista, se nőművész. Nem foglalkozott úgy általában a nők helyzetével, műveinek fő témája saját maga, a szerelmei, a betegsége, a meg nem születő gyermeke

Frida Kahlo 1954-es halálát követően Rivera a Kék Házat a mexikói népnek ajánlotta fel, hogy múzeumot hozzanak létre Frida számára. Ugyanakkor az volt a kívánsága, hogy Frida számukra átadott alkotásai és személyes tárgyai (magasított cipő, műláb, mellkas- és gerincrögzítő stb.) közül néhányat zárjanak el az emberek kíváncsi tekintete elől. Elsősorban ez az oka annak, hogy a több mint hatezer fényképet, néhány rajzot, levelet, gyógyszert és ruhát tartalmazó személyes archívum öt hosszú évtizeden át rejtve maradt a nyilvánosság elől. Szinte mitikus aura övezte a fürdőszobát a Kék Házban, amelyet e kincsek őrzésére kijelöltek. Ezt a lezárt helyiséget 2007-ben nyitották meg, s ezek a fotók is akkor kerültek elő.

A közel 6000 fotóból a kurátor, Pablo Ortiz Monasterio 241 fotót választott ki erre a kiállításra. A Mai Manó Ház kiállítása 6 csomópont köré épül. Persze nehéz szétválasztani így a fotókat, hisz egy-egy kép akár több szekcióban is szerepelhetne, például a magyar származású Nikolas Muray fotói nemcsak a tematikus részeknél, hanem magában a Fotográfia szekcióban is, mivel kora kiváló portréfotósa volt, több mint 10.000 portréfotót készített - amellett, hogy vívó olimpikon volt. Frida Kahlóval az 1938-as New York-i Julien Levy Galleryben rendezett kiállítása alkalmával ismerkedtek meg, ahol Muray portrékat készített róla, amelyek később a legismertebb és legkedveltebb munkáivá váltak. Közben egy tízéves szerelmi viszony is szövődött köztük, majd később is barátok maradtak; Frida 1946-os kórházi képeinek készítésekor már csak baráti kapcsolat volt köztük.

Érdekes, hogy a gyűjtemény nemcsak a közeli személyekről készült képeket tartalmazza, hanem néprajzi jelentőségűeket is, valamint különböző tájakat és tárgyakat ábrázoló fotókat is. A gyűjtemény igazi különlegessége, hogy gyakran a képek hátuljára maga Frida Kahlo írt valami helyet, eseményt meghatározó információt, amely az utókornak fontos információval szolgál. Olykor átfesti vagy kivág a képekből, de a különösen kedves fotókon otthagyja rúzsos csókját. A mai nagy fotográfiákhoz, akár többméteres plakátokhoz és képekhez szokott szemünknek rendhagyó ez a sok kis méretű fotó, noha még az 1970-es évekből is ilyen kis méretű képekkel találkozhatunk a családi fotóalbumainkban.

A kiállítás 1. szekciója A gyökerekcímet viseli, és értelemszerűen Frida Kahlo apjának, anyjának és nagyszüleinek a fotóit tartalmazza. A tárlat Guillermo Kahlo évszám nélküli önarcképével kezdődik, és ebben a szekcióban még jó néhány található tőle. Gyakorlatilag ennek a résznek ő a főszereplője. Kifejezetten érdekes a német Gisèle Freund azon képe, amelyen Frida Kahlo festi az apja portréját (Apám, Guillermo Kahlo portréja festése közben, 1951). De Frida édesanyja is megjelenik egy ismeretlen fotós által, akárcsak a nagyszülők, José Calderón de la Barcaés Isabel González y González, Frida Kahlo nagyanyja, 1897 körül (Guillermo Kahlótól). Különösen érdekes Ricardo Ayluardo azon fotója, ahol Matilde Calderón y Gonzales családját mutatja be, ugyanis jól láthatóak az indián vonások és a mexikói hagyományos női fejfedők viselete, amely Frida Kahlo több festményén is megjelenik. De az anyjáról is van gyerekkori kép, ám Matilde Calderón számos felnőttkori fotóján jól látható, hogy az ő szemöldöke is erős és össze van nőve, némi bajusz is serken a szája felett, amit később Frida védjegyének tartanak. Valójában a korabeli mexikói nők, különösen az indiánok így néztek ki, csak az európai 30-as, 40-es évek divatikonjaihoz, Marlene Dietrich, Greta Garbo kinézetéhez képest volt szokatlan. Nem véletlen, hogy a Frida Kahlo-kultusz is az 1980-as években indult el. Ugyan Fridát a saját korában is elismerték, az első latin-amerikai művész volt, akitől 1939-ben a Louvre is képet vásárolt a párizsi kiállítása alkalmából (Frame, 1938), de azért hírneve Diego Rivera nyomába nem érhetett akkor. Az 1970-es évektől a feministák elkezdték kutatni a múltból a jelentős női alkotókat, ráadásul ehhez járult még a 80-as évektől Európában jellemző szőrtelenítési trend, ami elvárta a nőktől, hogy szőrtelenítsenek, így ez a kahlói szemöldök-bajusz kombó a média által elvárt nőideállal szembeni lázadásnak tűnt. Noha valójában Kahlo nem ment vele szemben, de egyre felkapottabb művész lett. Az első jelentős, róla született monográfia is 1983-ban, Hayden Herrera⁵tollából született. Ezt a hype-ot fokozta a 2002-es Frida című film.

A művésznő testi hibáinak vállalását is az erényeként szokták emlegetni, ugyanakkor ez sokkal árnyaltabb képet mutat, mert ugyan képeinek a szenvedései, önportréi, önelemzése voltak a témái, amennyire nyíltan vállalta a gyermektelensége, vetélése miatti fájdalmát és a betegségét, illetve megörökítette műtétjeit, a gyermekparalízisből, majd később a balesetéből fakadó nyomorék lábát mégis inkább takarni akarta. Erre szolgált eleinte a férfiruha, majd később a tehuana népviselet, ami utóbb mintegy a védjegyévé is vált. Ráadásul - érdekes módon - Mexikóban e régi kultúrát megidéző, indián népviselet ekkor valójában nem a múltat, hanem a modern Mexikót, a progressziót képviselte, ugyanis Diego és Frida is elvetették az akkortájt Mexikóban népszerű, Európából hozott akadémikus művészetet és értékeket.⁶Épp ezt a maga által kreált Frida-képet mutatja, hogy mivel csúnya és rossz fogai voltak, nem készültek róla mosolygós felvételek.

Tehát a Gyökerekszekció középpontjában a Gonzales és a Kahlo család áll. Frida maga is a felejtés ellenszereként tekint a fényképre, illetve olyasvalamiként, mint ami segít megtalálni a személyes történetét. A sok-sok fotó pedig nagy hatással volt Fridára, amelyek az önarckép erejét bizonyították számára.

A következő nagyobb kiállítási csoport képei a Casa Azul (Kék Ház)köré szerveződnek. „(...) a Kék Házban készült fényképek nagy része egyfelől abba a játékba illeszkedett, amelyet az alanyok alakítottak ki a fényképezőgéppel, másrészt a család és társadalom szabályait követték. Ha ezek a fényképek lenyűgözőek, azért nem a belőlük kinyerhető objektív információk felelnek, hanem az, hogy egyfajta örök jelenidőt, a Kék Ház társadalmi drámáját merevítik ki.”⁷

Ez a szekció Lola Álvarez Bravo ikonikos fotójával indul, amelyen Frida Kahlo mexikói meztelen kutyával a Kék Ház előtt(1944) látható. A fotó persze fekete-fehér, ahogy az épület eredeti homlokzatát ábrázoló kép is, de az emblematikus épületet - amely nemcsak Frida Kahlo születésének és életének színhelye, hanem ma a múzeuma is itt található - azóta színes fotókról is jól ismerjük. Gyakorlatilag ez a szekciói is a családi képeknek a terepe, de nem az ősöké, hanem Frida jelenéé. Így számos képet láthatunk a gyermek Fridáról, például 5 éves korából (ismeretlen fotós), elsőáldozóként (ismeretlen fotós és Guillermo Kahlo), vagy épp Frida Kahlo élete négy életszakaszban(Guillermo Kahlo) címmel, de nővérei közül a számára legkedvesebbel, Cristinával is, és persze felnőtt nőként, számos helyzetben (karosszéknek dőlve, egy repülő lépcsőjén, egyik műtétje után stb.). De Diego Rivera is számos képen szerepel, hol egyedül, hol a modelljeivel, hol pedig Frida és Diego láthatók a barátaikkal. A barátaik jórészt művészek és különböző politikai szereplők voltak.

Így egy külön nagy szekciót kapott a Politika, forradalmak és Diego-képek. „Azt mondják, a forradalomnak nincs szüksége művészetre, de a művészetnek forradalomra van szüksége. Ez nem igaz. A forradalomnak forradalmi művészetre van szüksége.” (Diego Rivera)

A gyűjtemény ezen része Frida, de elsősorban Diego politikai érdeklődését és álláspontját tükrözi. Itt láthatóak a mexikói őslakosság iránti empátiából és rokonszenvből fakadó képek (Ismeretlen fotográfus: Parasztok és munkások a kommunizmust jelképező sarlóval és kalapáccsal) - a korabeli mexikói progresszív erők felelevenítették ezt a mexikói hagyományt, és ők kezdték el hordani a tehuana viseletet, bár már Frida apja és nagyapja is végigfotózta a mexikói őslakosokat és a vidékeiket. Másrészt, ezzel szoros kapcsolatban van, hogy munkásokat és parasztokat képviselő baloldali politikai erőkkel szimpatizálnak. Diego többször is tagja a helyi kommunista pártnak, 1927-ben Moszkvába is utazik. Így ennek a szekciónak a legtöbb fotója Moszkvában készült. (Horlemann: Diego Rivera útonMoszkvába;Ismeretlen fotográfus: A Szovjetunió 10. évfordulójának emlékműve; Vörös tér, Moszkva; Fiatal szovjet lányok. Ebben a szekcióban több szovjet politikus portréja is szerepel (Lenin, Sztálin, Trockij), de talán még fontosabbak Diego és Frida számára a mexikói forradalmárok és a vezetőik (Ismeretlen fotográfus: Forradalmárok; Emilio Zapata tábornok; Francisco Estrada ezredes;Augusto César Sandino tábornok és J.G. Colindres ezredes;Gutiérrez: Emilio Zapata tábornokstb.). Ezeknek a fotóknak valójában a történelmidokumentum-jellegük miatt van jelentősége. Noha közismert, hogy Trockij a feleségével Mexikóba menekült Sztálin elől, Diego és Frida adott szállást nekik a Kék Házban, és hogy Frida Kahlónak volt egy rövid szerelmi viszonya Trockijjal - ezért is van több fotó róla a gyűjteményükben. Ugyanakkor noha egy-két festmény erejéig ez megjelenik Kahlónál, de ezek a képek, mint festmények, nem tartoznak az életmű csúcspontjai közé. Megint csak egy következő csoportja e szekció képeinek, ahol a Ford-gyárat ábrázolják: a képek itt elsősorban a gépekre, a nem emberi munkára helyezik a hangsúlyt, a gyárnak a ridegségére fókuszálnak, amely kizsákmányolja az embereket. Ezek a politikai témájú és a Ford-gyárhoz kapcsolódó fotók Diego gyűjteményéből valók. „(...) mint az események szemtanúja, ez az archívum annak a terjedelmes fotósorozatnak köszönheti eredetiségét és gazdagságát, amelyről azt mondhatjuk, a munkaanyagok és a személyes »ikonográfia« határán helyezkedik el. Sok kép mintha egyszerre elégítené ki azt az igényüket, hogy modellekkel vagy referenciákkal rendelkezzenek művészi munkájukhoz, és azt, hogy olyan emberek fotóival vegyék körül magukat, akik iránt csodálatot és tiszteletet éreznek.” (Gerardo Estrada)⁸

A következő (4.), a Megtört testcímű szekciónak a főszereplője Frida Kahlo, hisz az ő betegségéről van szó, és a festészetének is fő témája. „Nem beteg vagyok, összetörtem… de addig örülök, hogy élek, amíg tudok festeni.”⁹(Frida Kahlo).

„1925-ben az autóbuszon ülő Frida súlyos balesetet szenvedett, amely hónapokra ágyhoz láncolta. Ettől kezdve a kórházban fekvés, a fájdalmas műtétek és a hosszú, gyógyszeres kezelések visszatérő fejezetei lettek életének.”¹⁰A sorozat a vonaton utazó Fridával kezdődik, és kórházi szobákban készült portrékkal folytatódik. Az utóbbiak között különösen figyelemre méltóak a Nikolas Muray által készített fotók. A beteg Fridáról készült képek nagy részét Muray készítette, és Guillermo Kahlo után ő volt az, aki dokumentálta Frida életét. Frida festészetének megértéséhez is sokat ad, hogy láthatjuk fotón, ahogy az ágyában fekve fest, láthatjuk azt a speciális festőkeretet. Számomra ezek voltak a legizgalmasabb képek, feltehetően azért, mivel ezeknek van a legtöbb köze magához Frida Kahlo művészetéhez.

Ugyanakkor ezek nagyon intim fotók, amelyek az embert a legkiszolgáltatottabb pillanataiban mutatják, amelyeket más személy esetében talán nem is volna illendő megmutatni, de mivel Frida festészetének egyik főtémája, így legitim ezeknek a fotóknak a bemutatása. Ráadásul a képeihez is kulcsot adnak, érthetővé teszik a festményei méretét, és hitelessé a témáját. Ugyanakkor, míg a festményeiben, magában a médiumban ott a reflektív viszony, valami távolságtartás a valósággal, a fotón mindez lebomlik, és az ember, az emberi test kiszolgáltatottsága, esendősége -ennek ellenére az aktivitása és élni akarása -, az a hatalmas energia, ami mindezek ellenére benne van, igazán felkavaróvá válik.

Sajnos sem a gyűjteményben (ez érthető), sem sajtófotóként nem találtam képet az utolsó kiállításáról, ahová már amputált lábbal, az ágyában fekve vitték a megnyitóra - ez az esemény mindezt az akarást mintegy betetézte. Ahogy a halálához is hozzájárult, hogy azt néhány nappal megelőzően részt vett egy politikai tüntetésen az esőben, ahol tüdőgyulladást kapott. Tehát ebben a szekcióban kórházi képeket láthatunk nyújtókötésben, különböző kórházakban fekve. De itt találjuk a megcsonkított, kivágott képeket és a szociografikus, őslakosokról készült képeket is.

A kiállítás következő szekciója gyakorlatilag folytatása az előzőnek: Frida szerettei, amely a számára legfontosabb emberekről készült képeket mutatja be: legyen az szerelme, barátja, testvére, művész kollégája. Így ebben a részben láthatunk egy bájos fotót Cristina Kahlóról, egyet Diego édesanyjáról, több képet Diegóról - köztük azt is, amit a kiállításon falképpé is nagyítottak, amelyen Frida rúzsos csóknyomot hagyott szeretete jeléül -, de Diego meztelen modellje is itt látható. Egyúttal itt szerepel Alejandro Gómez Arias, Frida első szerelme is, akivel a balesete után megszakadt a kapcsolata. Több képen látható Nikolas Muray, hol úszónadrágban, sportosan (sokkal vonzóbb férfiként, mint Diego). A róla készült fotók egy részét ismeretlen fotográfus készítette, de többet saját maga, sőt a Fridával közös képüket is ő fotózta.

Edward Weston Isamu Noguchi szobrászról készített remek fotója (1935) is szerepel a gyűjteményben. Noguchi és Frida Kahlo 1936-ban ismerkedtek meg, amikor a szobrász Mexikóban készített egy 20 méteres szoborfrízt Mexikó történelmecímmel, amely a mai napig Mexikóváros történelmi központjában, az Abelardo L. Rodríguez piac felső kikötőjében található. A mű rendkívüli politikai és társadalmi tudatossággal készült, és számos korabeli szimbólumot tartalmaz. Állítólag Frida és Noguchi rövid, de szenvedélyes viszonyt folytattak, és a művésznő haláláig barátok maradtak. Ezt a viszonyt igazolja a fotó hátoldalára írt „Drága szerelmemnek” felirat is.

Ebben a szekcióban Frida Tina Modotti fotográfussal készült képe is látható - Tina Modotti révén ismerkedett meg Diegóval. És még számos színésznő, festő portréja látható, meg mára ismeretlen emberek fotója is.

Fotóművészet szempontjából a kiállítás utolsó, Fotográfiacímű szekciója a legizgalmasabb. A gyűjtemény részben a családé, részben Riveráé volt, de Frida Kahlo gondozta. A 2007-ig elzárt gyűjteményt különösen érdekessé teszi, hogy számos képet Frida nemcsak megjegyzésekkel, személyes emlékek közlésével látott el, hanem olykor a rúzsos csókjával is. Számos fotónak nem ismert a szerzője, de sok jeles fotósnak a képe is szerepel itt. Ez a szekció azért is bonyolult, mivel gyakorlatilag azok a fotósok is helyet kaphattak volna itt, akik az előző szekciókban szerepeltek, mint például Nikolas Muray, Gisele Freund.

A gyűjteményben található Brassai Alice Rahon festőnőről készült félig fekvő portréja, valamint számos Edward Weston-fotó (bár a jó részük a kiállítás más szekcióiban látható). Több fotográfia is szerepel Manuel Álvarez Bravótól, aki mexikói művészi fotós, és a 20. századi latin-amerikai fotográfia egyik legfontosabb alakja, és akinek a lencséje főleg a társadalmi kapcsolatokra koncentrált. Ebben a szekcióban szerepel a Zuzmóval borított szikláról készült képe és a Sztrájk során megölt munkásfotója. Man Raytől is szerepel egy női portrét ábrázoló rayográfia és két Martin Munkácsi is (Motorkerékpáros, Kandúrenergia) a gyűjteményben. De a szerelmi közvetítő Tina Modottitól is van mű a kiállításon. Ennek a szekciónak különlegessége még, hogy négy Frida Kahlo-fotót is tartalmaz, és egyet neki tulajdonítanak. Noha az apja mellett Frida megtanulhatta (volna) a fotózást, de úgy tűnik, csak néhány kép erejéig élt vele. A kiállítás záróképe is Guillermo Kahlótól származik, amely annak a középiskolának a falfestményét ábrázolja, amelynek készítése közben Frida először meglátta Diegót. Bármilyen fontos is volt Frida Kahlo számára a fotográfia, Frida gyűjteményének egy részét évtizedekre elrejtették a nyilvánosság elől. Talán mert ez is a nagyon személyes tárgyai közé tartozott.

A kiállításon több kép is egy közös keretben szerepel - ezt a Mai Manó Ház már így kapta a múzeumtól. Ahogy Frida munkásságát, így valójában ezeket a képeket is az Erósz és Thanatosz közti küzdelem jellemzi. Talán a betegsége miatt átérzett mulandóságélmény miatt van az igyekezet benne, hogy minél jobban megragadja a jelent, valamifajta hedonizmussal szálljon szembe az enyészetnek induló testtel, legyen az szerelem vagy művészet. Mintha a számára be nem teljesült nőiségét (nem lehetett anya) a nőisége igazolásaként pótolná a férfi és női szeretőivel.

A kiállítás furcsasága, hogy noha azt elsősorban a gyűjtő személye miatt nézik meg, mégis mind Frida Kahlóról, mind a korról és arról a közegről alaposabb képet kaphat a néző. Noha a Kahlo-festmények ismerete viszi be az embereket, a kiállítás segít ezeknek a festményeknek is a még jobb megértésében.

1. 1. szn. https://web.archive.org/web/20170201200432/http://www.mexiko.diplo.de/Vertretung/mexiko/de/0A/Dt-Spuren/G-Kahlo__seite.html# ↑
2. 2. Hayden Herrera (1983) Frida: A Biography of Frida Kahlo, Harper & Row, 19. p. „Frida is the most intelligent of my daughters. She is the most like me.” Guillermo Kahlo, ↑
3. 3. im. ↑
4. 4. Bordács Andrea (2018.08.17.) Női testélmény - higgadt könyörtelenséggel. Frida Kahlo - Remekművek a mexikóvárósi Museo Dolores Olmedóból / revizor online https://revizoronline.com/frida-kahlo-remekmuvek-a-mexikovarosi-museo-dolores-olmedobol-magyar-nemzeti-galeria/ 20241212 ↑
5. 5. Hayden Herrera (1983) Frida: ) Frida: A Biography of Frida Kahlo, Harper & Row ↑
6. 6. ehhez szintén felhasználtam a már említett korábbi írásomat ↑
7. 7. Laura González Flores (2010): Las fotos de la Casa Azul, Sus fotos, 129-134 ↑
8. 8. a kiállítás sajtóanyaga ↑
9. 9. Frida Kahlo (1950/1995): “I am not sick. I am broken. But I am happy to be alive as long as I can paint.” 1950― Frida Kahlo, The Diary of Frida Kahlo, Frida Kahlo / Karen Cordero Reiman (Contributor), Casar Eduardo (Contributor), 1995, Kindle Edition ↑
10. 10. A kiállítás sajtóanyaga ↑