fotóművészet

Anne Kotzan: Arles 2024

Fordította: Pfisztner Gábor

Számos indokot találhatunk arra, hogy Arles-ba utazzunk. Ezek közül csak az egyik a rómaiak építészeti hagyatéka, de ugyanilyen magával ragadó a belváros képeslapra vagy vászonra kívánkozó látványa, a Rhône-parti sétány vagy a közeli Camargue természeti szépsége, híres lovaival és flamingóival. Van Gogh neve is elválaszthatatlan Arles-tól, akit az itteni fény sajátszerűsége vonzott az ódon provence-i városba. És persze a fény a központi eleme a fényképezésnek is, amelyet egykor fényfestésnek is neveztek. 1970 óta kerül sor minden évben a Rencontres d’Arlesnévre keresztelt eseménysorra, amely mára az egyik legjelentősebb nemzetközi fotográfiai fesztivállá nőtte ki magát. A megnyitót követő egy hét a legfontosabb időszak a fénykép körül formálódó világban otthonosan mozgók - köztük számos fotográfus, kurátor, kritikus, gyűjtő, múzeumigazgató, könyvkiadó és lelkes rajongó - számára. Idén, az 55- alkalommal, ez a hét július 1-7. között került megrendezésre. A több mint negyven központi kiállítás - a Festival Off Arles, a portfólióbemutatók, pódiumbeszélgetések, díjátadók és könyvvásár - mellett számos megnyitóra, partira, valamint a Theatre Antique-ban rendezett legendássá vált estélyekre került sor. Az évek során számos kisebb változás is történt. A Louis Roederer Alapítvány Prix Découverte12024 új felfedezettjeinek a munkáiból összeállított kiállításnak a Monoprix2áruház adott otthont. A látogatónak csak az okozhatott egy kicsit keserű szájízt, hogy a Parc Atelier néhány kiállítását csak a LUMA külön jegyével lehetett látogatni.

Az első hét programja lehetőséget kínált arra, hogy fontos művészekkel személyesen is találkozhasson a látogató a kiállítási vezetések, pódiumbeszélgetések vagy könyvbemutatók során. Idén a Magnum fotográfusait, Cristina De Middelt és Martin Parrt, továbbá Sophie Calle-t és Todd Hidót látták vendégül Arles-ban. Christoph Wiesner, a fesztivál igazgatója és Aurélie de Lanlay igazgatóhelyettes a fesztivál végén kiadott összefoglalójukban így fogalmaztak: „Húszezer szakember és lelkes látogató gyűlt össze Arles-ban. Soha ennyien nem vettek még részt a Recontres d’Arlesnyitóhetének programjain; ez pedig legalább annyira a fotográfusok és művészek sikere, mint a sokarcú és színekben gazdag fényképezésé, amely egyúttal a világra való nyitottságot is jelenti. Ez is igazolja, hogy a fesztiválok egyre inkább olyan helyek, ahol az emberek találkozhatnak, összegyűlhetnek és eszmét cserélhetnek.”3

Idén is minden lehetséges zárt teret kiállítótérré alakítottak, legyen szó templomokról, kolostorfalakról, szállodákról, üresen álló boltokról vagy egykori gyárépületekről. A központi programok mellett, a párhuzamosan zajló Festival Off Arlestovábbi 96 kiállítással gazdagította a fesztivál több hónapos programját.

Ebben az alternatív ernyőszervezetben művészek, kiadók, fényképészek, különféle intézmények és helyi, illetve más helyeken működő galériák fogtak össze. A fényképezés iránt érdeklődőknek sokat kellett gyalogolniuk minden nap, ha a lehetőségekhez képest minél több kiállítást látni akartak, miközben a hőség kitartást és akaraterőt is követelt tőlük. Kora este egy pohár borral és valami harapnivalóval csalogattak eszmecserére a megnyitók. Végül pedig a hagyomány szerint, főként a Place de Forum környékén lévő kávézókban lehetett másokkal találkozni, amelynek mottója: a kapcsolatépítés lehet akár vidám dolog is. A fesztivál egészen szeptember 29-ig fogadta a közönséget fontosabb kiállításaival.

A gazdag választékból itt most csak egy személyes válogatást adunk az igazán különlegesnek talált kiállításokból, amelyek között néhány új felfedezés is helyet kap. Különösen jó lehetőséget nyújtott a ráhangolódásra Hans Silvester (1938) kiállítása az 1970-es években készült fekete-fehér felvételeivel, amelyek nagy beleérzéssel és sok humorral mutatták be Arles-t, Provance-ot és a pétanque4hagyományát a Museon Arlatenben. A játékosok elmélyülten összpontosítanak, ami megmutatkozik a férfiak táncmozdulatokat idéző gesztusaiban. A főként férfiakból álló közönség, akár a gyerekek, teljes átéléssel merülnek el a játékban. Kilóg a többi közül az a mosolyra fakasztó kép, amelyen kivételesen egy fiatal nő gurítja a golyót. Mindenki feszült figyelemmel követi annak útját, csak egyvalaki vet lopott pillantást a játékos igencsak rövid miniruhájára. A hazájában jobbára teljesen ismeretlen, német dokumentarista fotós, Hans Silvester kifinomult kompozíciók segítségével örökíti meg a francia nemzeti sportot, aki - és ez talán ismeretlenségének is az oka - már 1962-ben egy provance-i falut választott otthonául.

A német fotográfus és környezetvédelmi aktivista mellett a másik felfedezés a francia Jean-Claude Gautrand (1932-2019). A Musée Réattu átfogó retrospektív kiállítást szentelt munkájának az 1957-2010 közötti időszakból mintegy 350 képpel, amely a fekete-fehér fényképezés minden területének elmélyült ismeretéről is tanúskodott, legyen szó dokumentarista vagy konceptuális munkáról. Gautrand Otto Steinert hatására alapította a Gamma csoportot 1963-ban. Már 1971-ben jelen volt fényképeivel a Recontres d’Arles-on. A legjelentősebb francia fényképészek közé tartozott, sok kortársával állt szoros kapcsolatban, mégis javarészt feledésbe merült munkássága. „A fényképezés a művészi kifejezés »rendkívüli« eszköze. A világ megörökítésének, boncolgatásának, feltárásának és felmagasztalásának eszköze. Ez egy álomgép, egy üzenőgép. A fotográfia olyan, mint egy balzsam a dolgok borzalmaira, egyfajta finom, dinamittal teli gyümölcs, egy csapda! Halálos és gátlástalan fegyver lehet egy öngyilkos merénylő számára, de üdvözítő eszköz is a világ szerelmesének. Igényes szerető, zsarnoki és örökké kielégítetlen, de az öröm, a szépség, a meglepetések és a találkozások forrása is.”5Gautrand széles körű elméleti ismeretekkel és ugyanolyan széles körű életművel rendelkező fényképész volt, akinek a munkásságát épp ideje ismét felfedezni.

Michel Medinger (1941-2025)6neve is jobbára ismeretlen, mégis egyike volt a legjelentősebb luxemburgi fotográfusoknak. Edward Steichen honfitársa volt, ami mindenképp rangos helyet biztosít az országnak a fotográfia univerzumában. Idén a Chapelle de la Charité-ben rendezett kiállítással ünnepelték meg Arles-ban, abból az alkalomból, hogy elnyerte országa fotográfiai díját, a Luxembourg Photography Awardot. Autodidakta fotográfus volt, aki sosem igazodott az ismert irányzatokhoz, tudatosan követte a saját művészi elképzeléseit. Minden bizonnyal a kitartás volt az egyik fontos jellemvonása. Többek között ennek köszönhetően vehetett részt 1964-ben az Olimpián síkfutásban, a 800 méteres távon. Néhány kivételtől eltekintve, mint a benzinkutak kútoszlopairól készített sorozata, megrendezte képeit, amelyeken kis tárgyak - üvegek, állati tetemek, gyümölcsök és mindenféle talált dolgok - kerültek egymás mellé zavarba ejtő, ugyanakkor lebilincselő konstellációban. Munkáival a holland csendéletfestészetre, valamint a szürrealistákra és a dadaistákra hivatkozott. Ezen keresztül vizsgálta a sajátszerűen emberit (conditio humana) a fantázia, a humor és a poézis segítségével, sejtetve a vanitas motívum eszmei hátterét, elgondolkodtatva a nézőt. Mindeközben a sötétkamra varázslójának is bizonyult. Legtöbbször fekete-fehér nyersanyaggal dolgozott, de kísérletezett cibachrommal, polaroidtranszferrel és platinanyomattal (platinotípia) is. A kiállításon nemcsak képeiből állítottak ki válogatást, de egy installációt is bemutattak a különleges tárgyaiból, amelyeket az évek során a személyes „csodák szobájába” (Wunderkammer) gyűjtött össze. Különböző képeihez innen merített újra és újra ötletet.

Az erőteljes színeket használó Ishiuchi Miyako (1947) felvételein is tárgyak láthatók: elhunyt anyja ruhái és használati tárgyai. Egyszerű dolgok, mint egy használt rúzs, amely a jól ismert ajkakat soha többé nem értini, és amely puszta tárggyá vált, a művész számra mégis olyan kincs, amelyhez számos emlék tapad. Az itt felmerülő kérdések a dolgokhoz, a múlthoz és végső soron egy emberi élet hátrahagyott maradványaihoz fűződő viszonyunkat érintik. „Hiszem, hogy a fényképezés olyan út lehet, amely képes érzékletesen megragadni a hangulatokat és az emlékezés idejét” - mondja a művésznő.7Miyakót idén ki is tüntették a Women in Motion (Nők mozgásban) díjjal, amelyet a Théâtre Antique-ban vehetett át. Egyúttal résztvevője volt a Lesley Martin, Takeuchi Mariko és Oauline Vermare által rendezett „I’m so happy you are here, Japanese photographers from 1950 to the present day”(Boldog vagyok, hogy itt vagy, Japán fotográfusok 1950-től napjainkig) című kiállításnak is. E kiállítás vonzerejét elsősorban korai fotográfus nők - köztük Ishikawa Mao (1953), Ishiuchi Miyako (1947), Kon Michiko (1955), Nishimura Tamiko (1948), Okanoue Toshiko (1928), Tokiwa Toyoko (1930-2019), Ushioda Tokuko (1940), Watanabe Hitomi (1939) és Yamazawa Eiko (1899-1995) - személyes nézőpontja adta, amelynek köszönhetően egy eddig nem tapasztalt, új perspektívából mutatkozott be Japán. „Ez a sok újrafelfedezés, beleértve ezt is, az önmegjelenítés és önkifejezés felszabadító jellegét bizonyítja - a fényképezés fontosságát, mint a történetek elmesélésének és a saját tapasztalatok megosztásának eszközét”, foglalták össze a kurátorok.8

Szintén nagy hatást keltett egy másik történeti perspektívát kínáló kiállítás is a Parc Ateliers egykori ipari területén: a brüsszeli A Foundation anyagából válogatott „When Images Learn to Speak, Conceptualized Documentary Photography from Astrid Ullens de Schooten Whettnall's Collection(Ha a képek meg tudnak szólalni, konceputalizáló dokumentarizmus Astrid Ullens de Schooten Whettnall gyűjteményéből)címmel. Az Urs Stahel által rendezett tárlaton 45 fotográfus 650 felvétele volt látható, köztük olyan hírességeké, mint Robert Adams, Diane Arbus, Lewis Baltz, Bernd és Hilla Becher, Mitch Epstein, Walker Evans, Guido Guidi, Helen Levitt, Ed Ruscha, Larry Sultan, Henry Wessel és Garry Winogrand. „Az 1960-as években idejétmúlttá vált az egyedi kép. Ettől kezdve inkább arról volt szó, hogy egész mondatokban beszéljenek [az alkotók], hozzanak létre teljes blokkokat, elbeszéléseket a képi és reprezentációs elemek sokaságából […], amelyek így sokkal pontosabban reflektálnak a bonyolult és összetett valóságra, valamint megkönnyítik a valóság és az azt megmutató képek megértését. A konceptuális dokumentaristák alkotják talán a fotográfusok azon utolsó generációját, akik még ezzel a régi igénnyel léptek fel.”9

Egyedülállónak tekinthető a világhírű francia művész, Sophie Calle (1953) „Finir en beauté” (Fejezzük be szépen) címen megrendezett kiállítása a Kryptoportikusban. Egyedülálló a különleges értelmében, és abban is, hogy csupán egyszer volt látható: a bemutató egyúttal a befejezést is jelentette, miként a címe is erre utalt. A boltozatos földalatti járatba keskeny lépcsőn lehetett lejutni, ahol betöltött mindent a hűvös és nyirkosan áporodott levegő. A szemnek először hozzá kellett szoknia a sötétséghez, mielőtt láthatóvá vált a méteres installáció, amelyben egy vak személy portréja állt szemben a soha nem látott szépségről alkotott elképzelésének ábrázolásával a földön fekvő fénykép formájában. Ebben felismerhető volt a már 2012-ben Arles-ban bemutatott Aveugles(Vakok) című sorozata. Engem személyesen irritált a misztikus hangulatú, de a fényképekre nézve káros bemutatási mód, pedig valójában Calle művének temetésén találtam magam. 2023-ban egy vihar jelentős károkat okozott a raktárban, ahol a műtárgyakat tárolta, és a penészgomba spórái ellepték a Vakokcímű munkáját is, amelyet már nem lehetett megmenteni. Az arles-i Kryptoportikus így ideális helyszínnek bizonyult a fejedelmi temetéshez. Szimbolikus és költői a mű halála, amelyben Sophie Calle az általa kedvelt, egymásba fonódó narratív regiszterekkel játszik.10

Minden érzékünkre hatott a dél-afrikai William Kentridge (1955) is a LUMA Foundation által szervezett Je n’attends plus(Nem várok tovább) című hatalmas egyéni kiállításán, ahol egy 40 méter hosszú kivetítőn különleges, dobosok és rézfúvósok által kísért menetet vonultatott fel. Kentridge a generációja egyik legsokoldalúbb alkotója. Több mint negyven éve vizsgálja - művein keresztül - Dél-Afrika történetét a személyesen megélt élményei és a politikum metszéspontjában. A kiindulópont szülővárosa, Johannesburg, de egyúttal visszanyúl az európai avantgárd történetéből ismert elemekhez posztkubista, dadaista és szürrealista felhangokkal. A rajzot kombinálja a filmmel, a fényképpel, a szobrászattal, a színházzal és az operával, jól ismert, politikailag motivált művészi állásfoglalásában. Tárlók, képek, kis figurák és kézzel készített makettek segítették, hogy a látogató belemerülhessen sötét, szimbólumokkal terhes világába. A The Great Yes, The Great No(A nagy igen, a nagy nem) című, Arles-ban debütáló operájához kapcsolódóan mutatta be a kiállítás nagy formátumú installációit, mint az Oh to Believe in Another World(2022) (Hinni egy másik világban), a More Sweetly Play the Dance(2015) (Játszd lágyabban a táncot) és a „KABOOM!” (2018) című alkotásait, valamint a méltán híres falikárpitját a Porter-sorozatból. „A mű keletkezésének folyamata egyúttal a történelem és a mű mibenléte felfedezésének folyamata is”, mondja Kentridge egy interjúban.11

A város sok kiállítóhelye történelmi jelentőségű, mint például az Espace Van Gogh, egy a 16. és a 17. század fordulóján épült kórház, amely egy eredetileg kertnek szánt belső udvart ölel körül, amelyet Van Gogh a 19. század végén számos festményén megörökített. A fesztivál keretében itt rendezték az amerikai Mary Ellen Mark (1940-2015) kiállítását. A humanista fényképezés egyik képviselője 1977 és 1981 között a Magnum képügynökség tagja volt, akit erősen foglalkoztattak a társadalmi problémák, akárcsak a gyerekek sorsa.

A fiatalabbak közül lelkesítő volt számomra Rajesh Vora, akinek a konceptuális munkái történelmi adottságokon alapulnak, amelyeket sok humorral, érzékenyen és tisztelettel jelenít meg, a nézőt pedig lebilincselik a családi házakról készült abszurd hangulatú fényképei, amelyeken páncélozott harci járművek, hősök, futballisták, lótuszvirágok, állatok, autók és mindenekelőtt repülőgépek szolgálnak tetődíszként.

Rajesh Vorát 2014-ben kezdték foglalkoztatni a Pandzsáb-régióban álló házak tetejét díszítő szoborszerű tárgyak. A népi kézművességnek ez a formája az első nagy kivándorlási hullámot követően vált népszerűvé, amikor az 1970-es évek vége felé ilyen módon díszítették az időről időre hazalátogatók új házaikat, amelyeket odahaza építettek.12Azóta ez az egyedülálló jelenségnek számító gesztus egyre ambiciózusabbá és ötletgazdagabbá vált, miközben a falu látványának meghatározó része lett. A legtöbb ilyen ház egész évben üresen áll, arra várva, hogy tulajdonosai visszatérjenek az éves szabadságuk idején, de közben a társadalom többi tagját folyamatosan emlékeztetik ezek a színes és vidám dekorációk a saját harcaikra, eredményeikre és gyarapodásukra. Rajesh Vora megszállottja lett annak, hogy ezeket a lenyűgöző objektumokat fényképezze. Ennek érdekében több mint hatezer kilométert utazott keresztül-kasul Pandzsáb tartományban. A vágyakozás ikonikus tárgyai összefonódnak a messze elvándorló tulajdonosaik személyes történeteivel. Ez a kulturális és szociológiai jelenség, amelyet megalapoz a régió épített környezetének sajátos esztétikája, félreismerhetetlen. Vora képein vidám és színes történetek bontakoznak ki a történelmi „pannó” előtt.

Végül pedig had említsem meg Bruce Eesly (1984) és az itt kiállított New Farmercímű munkáját, amelyhez a mesterséges intelligenciával működő szoftver segítségével generált képeket használ, ily módon pedig komoly érveket és ellenérveket kínál az új lehetőségeket rejtő technikáról folytatott vitához. A Berlinben élő művész és kertész meggyőző módon teszi mindezt. Az 1950-es évekből származó, a földművelést ábrázoló régi fényképeket és a géntechnológia segítségével ma már elérhető megjelenés nyújtotta lehetőségeket elegyíti, miközben humoros, de rémisztő képeket hoz létre. Apákról és gyerekekről mutat képeket, amelyeken életnagyságú cukkinivel, hatalmas sütőtökkel pózolnak. Egykor ez talán vágyálom volt, ma inkább lázálomként lepleződik le, és kifinomult módon késztet gondolkodásra.

Arles ismét a találkozás lehetőségét adta a legkülönfélébb emberekkel, de a csodálatra méltó vagy épp egyáltalán nem ismert alkotói felfogásokkal is. Jövőre a fesztivál július 7-én nyílik meg, és október 7-ig várja fő kiállításaival a látogatókat. Talán összetalálkozunk majd a megnyitó hetében egy kávéházi asztalnál, ki tudja…

  1. 1. A Prix Découverte, ahogy neve is mutatja, minden évben. így idén is a az új felfedezettekre koncentrál és az ő munkáikból szerveznek a rendezők kiállítást. ↑
  2. 2. A Monoprix egy kiskeredelmi hálózat Franciaországban. ↑
  3. 3. A hivatalos sajtóközleményből ↑
  4. 4. Népszerű, golyókkal játszott játék Franciaországban. ↑
  5. 5. Jean-Claude Gautrand: Libres Expressions, 2024, Musée Réattu, Arles, 11. ↑
  6. 6. Michael Medinger 2025. január 16-án halt meg, 84 éves korában. ↑
  7. 7. Ishiuchi Miyako, Collection Women in Motion, Fisheye Hors-Série, 2024, 25. o. ↑
  8. 8. Sajtószöveg ↑
  9. 9. Sajtószöveg ↑
  10. 10. Sophie Calle: Aveugle, Actes Sud, 2011. ↑
  11. 11. LUMA LIVE, Interview with William Kentridge (https://www.luma.org/en/live/watch/william-kentridge-expo-itw-fc37abf1-ccf6-42de-aa3f-f0d1ddbf50aa.html) ↑
  12. 12. Az egyik ilyen nagy kivándorlási hullámot követően sokan tértek vissza látogatóba Indiába. Az ilyen elvándoroltakat nevezik az indiai közigazgatásban NRI-nek, azaz Non-resident Indians-nek, akik nem Indiában élnek, de ettől függetlenül indiai állampolgárnak számítanak. ↑