B. Tier Noémi : A véletlen őszintesége

Interjú Dobos Tamással

Ha az ember látott már Dobos-fotográfiát, sosem felejti el: a századfordulós portréfotózás által inspirált, üvegnegatív eljárással készülő, az érzékelésrétegeiveljátszó munkák kísérteties, szinte túlvilági képeket eredményeznek, melyekben a véletlen, a tér és az idő fogalma isátértékelődik. Szenzitív látásmódjával és jellegzetes fotográfiai nyelvezetével az év elején egy új kiállítás keretei között találkozhatunk a Faur Zsófi Galériában.Dobos Tamásfotóművésszel, operatőrrel B. Tier Noémi beszélgetett.

B. Tier Noémi: Fotóművész vagy operatőr? Hogyan határozod meg magad?

Dobos Tamás: Bár a fotográfiára időnként kevesebb figyelmem jut, a kettő nem választható el egymástól. Számomra a képek megszületése egy mélyebbről jövő, komplexebb folyamat, ezért legalább annyi aktív jelenlétet és figyelmet igényel, mint a filmezés. Az operatőri munka egy koncentrált komponálás, képekben való folyamatos gondolkodás, vagyis amikor filmezek, akkor is fotografálok.

Önmagam meghatározásának alaphelyzetét nem is ez az egy tőről fakadó kettősség adja, hanem a származásom, a múltam, a gyökereim. Az, hogy honnan jövök, sokáig egyfajta tagadásként élt bennem. Tizennégy évesen, kamaszként kerültem Csernelyből, egy északkelet-magyarországi faluból Egerbe - az önbizalomhiány talán itt tört rám először. A középiskolában azt éreztem, hogy ebben a közegben mindennap meg kell dolgoznom azért, hogy elfogadjanak, miközben az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy van közöm ehhez a világhoz. Hiába nyertem a fotóimmal később díjakat, versenyeket, örök kérdés volt, hogy mi van, ha lelepleznek, hogy nincs bennem elég tehetség, hogy azt gondolják, csak elsült a kezem. Állandóan bizonyítani akartam.

BTM: Vissza tudod fejteni, hogy miben gyökerezett ez a bizonyítási vágy?

DT: Otthonról hoztam magammal egy nagy adag megfelelési kényszert, ami nehéz teher, és a mai napig nehéz tőle szabadulni. A szüleim mindig is jó emberek voltak, akiknek volt a világgal - és velem szemben is - elvárásuk. Fontos volt számukra, hogy jó szakmám legyen, hogy be tudjak illeszkedni, hogy ne legyek feltűnő, ne lógjak ki a sorból. Ők maguk is így próbáltak élni, megfelelni mások, a közösség elvárásainak. Apámnak volt egyfajta elfojtott érzékenysége a művészetek iránt, így amikor azt mondtam, hogy elindulok ezen a pályán, ő pontosan tudta, hogy ez mennyire ingoványos terület, de ettől függetlenül hagyta, hogy menjek, és csináljam, amit szeretnék.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem egyszerre volt ennek a megfelelési vágynak a kvintesszenciája és az önelfogadás fészke. Ott kezdtem el azt az önvizsgálatot, hogy mi vagyok, mi akarok lenni. Sokszor gondolok arra, hogy mennyire egyszerű volt az utam idáig, de egy bizonyos távolságból nézve ez másként hat, az „egyszerű út” viszonylagossá válik. Olyan, mint ránézni egy képre: közelről egészen mást látsz, mint távolról. Más hasonlattal élve: fentről egészen szép, sík területnek, tisztán kirajzolódó vonalaknak tűnik az, ami közelről, a földről nézve nagyon is göröngyös, és amikben bármikor elbukhatsz. Összességében nagyon kegyes volt hozzám a sors, de nem biztos, hogy ezt az utat újra végigjárnám.

BTM: Mivel foglalkoznál, ha nem azzal, amit most csinálsz?

DT: Fával, kővel, megfogható matériákkal. Ebben a múltam és az a fajta őszinteség is benne van, amit keresek, és amit nagyon nehéz megtalálni a világban és abban a közegben, amiben élek. Hálás vagyok, hogy ennek ellenére vannak olyan emberek körülöttem, akiknél ez nem kérdés.

BTM: Az autonóm fotográfia és azok a filmek, amelyekben szerepet vállalsz, nem pont az őszinteségről szólnak?

DT: Ez így van, de ebben is érzek valamiféle kettősséget. Egyrészt mindig ott lebeg egyfajta elvárás, hogy magyarázatot adjak a képeimről, holott számomra a képekben megjelenő véletlenszerűség - és ennek az őszintesége - már fontosabb tényező. Eleget hazudtam, elégszer voltam csaló és rossz, ezt már nem akarom. A fotográfiában és a filmezésben is megtaláltam azt a nyelvet, amelyen kommunikálni tudok, amire egy érzést le tudok fordítani. Ennél nem tudok - és nem is akarok - magyarázóbb lenni. Amikor képeket fogalmazok, azokat nem tudom elhazudni.

BTM: Előfordul, hogy mégis kompromisszumot kell kötnöd a végeredményt illetően?

DT: A filmezés tekintetében, az elérhető lehetőségekből fakadóan nem mindig tud teljes mértékben megvalósulni az őszinteség, de meg kell találni azt az utat, ahol nagyobb mértékben tudsz önazonos lenni, mint sem. Nyilván nehéz ezen a vékony határon maradni, hogy olyan munkákat vállalj el, amelyekből nemcsak szellemileg, hanem szó szerint is táplálkozni tudsz. A technikai háttér sosem önmagában érdekelt igazán - persze fontos, hogy felkészült legyek -, hanem hogy olyan eszközöket válasszak, amelyek a mérleg nyelvét az önazonosság felé billentik. Amikor filmezek, mindig a költészetet keresem. Egyrészt olyan értelemben, hogy egy egyszerűnek tűnő képben is ott legyen valamiféle érzelem - kétség, magány vagy félelem -, amit fénnyel oda tudok varázsolni. Másrészt ez részemről is érzelmi nyitottságot kíván, hogy pontosan azt a verset „írjam meg”, ami bennem épp megfogalmazódik.

Ami a fotózást illeti, a divatfotózás, amivel 23 és 28 éves korom között foglalkoztam, rengeteg meghasonlottsággal járt, ezért is akartam abbahagyni, felrúgni a rutint. Az elején imádtam, de voltak olyan élményeim, amelyek teljesen kibillentettek az egyensúlyból: azt éreztem, hogy nem tudok őszinte lenni. Ekkor jött a váltás és az operatőri pálya gondolata.

Az autonóm fotográfiában a maximalizmusból fakadóan igyekszem teljesen elkerülni a kompromisszumokat, és ha azt érzem, hogy alá tudom támasztani gondolatokkal, akkor jó esetben az jelenik meg a fotópapíron, amit valójában érzek. Ezt csak a véletlenszerűség írhatja felül a képen azáltal, hogy üvegnegatívra dolgozom, amely egy jó értelemben vett megbízhatatlan anyag: a hőmérséklet, a tárolás vagy szkennelés függvényében is bárhogy reagálhat. De ez a fajta kiszámíthatatlanság hozzám tartozik, én ezt tudom nyújtani, ezekkel a feltételekkel. Paradox módon ezzel pont azt a fajta bizonytalanságot, értetlenséget szeretném elkerülni, ami miatt mások úgy éreznék, hogy akár én magam, akár a képeim magyarázatra szorulnak. Azt szeretném, ha a fotográfiák, amiket készítek, nem érthetők, hanem érezhetők lennének. Nem az a célom, hogy megmagyarázzak valamit, hanem hogy gondolatokat, érzéseket indítsak el.

BTM: Mondhatjuk, hogy lírai alkat vagy?

DT: Van bennem líraiság, romantika is - ez az érzékenységből fakad. A fotográfiában inkább megmutatkozik, mint a filmezésben, ott inkább epikus vagyok, képekkel járok körül egy hangulatot, érzelmet vagy egy állapotot. De, mint sok mindenben, itt is kettőség van bennem, az érzelmek szélsősége: a kiégettség, üresség váltakozik az érzelmekkel telített állapotokkal, pedig inkább szeretnék kiegyensúlyozottan, egy viszonylag állandó energia- és érzelemszinten rezegni. Mint egy kavics a tenger mellett.

BTM: Emlékszel arra, mikor érzékelted először képként a világot? Van olyan, ami beléd égett?

DT: A farkaslyuki bányászok pórusaiba beült szénpor az, ami leginkább megmaradt. Ezek az emberek nem pusztán a látvány miatt váltak számomra fontossá, hanem amiatt is, amit talán ők éreztek, megéltek a mindennapokban. Fontos volt, hogy nemcsak nézem, hanem látom és érzékelem is őket. Valamennyire az empátiámra is ráismertem ebben, pedig gyerekként ezt felfogni inkább tehernek tűnt, mintsem valamiféle érzékeny, a világot befogadó tudatállapotra ébredésnek, amely később a pályámat alakította.

BTM: Mennyire táplálkozol ebből a világból a fotóid hangulatának megteremtése során? A monokromitás, a figurativitás vagy a figurákból konstruált minták - úgy is, mint a káoszból formált rend, rendszerezettség igénye - mutatnak ezzel párhuzamot?

DT: Vonhatunk párhuzamot azzal, hogy mindig is az emberi lélek érdekelt, ezért is fontosak a képeimen megformált karakterek. Fotózhatnék tájképeket is, de számomra a mintaalkotás is egyfajta tájkép vagy absztrakció, sőt a gyerekkorom, a múltam is egy táj, annak minden kontextusával, szereplőjével együtt. Nekem egy bányász arca ugyanúgy mutatja azt a barnásszürke novemberi tájat, ami az emlékeimbe vésődött. A kopott barnák és szürkék, amelyek ehhez az emlékhez kötődnek, rengeteg jelentést hordoznak. Nem véletlen, hogy a képeimen is a monokróm árnyalatok érvényesülnek, sokkal inkább velem maradtak, mint a nyár vibráló színei.

A mintaalkotásba is beleérezhető a rendteremtés igénye, mondhatni, vágyom is rá, de ennek tudatos alkalmazása az őszinteségem rovására menne. Én csak reagálok az engem körülvevő dolgokra, az emlékeimre, az érzéseimre, de csak úgy tudok hiteles maradni, ha nem a megfogalmazás pontosságára, direktségére, csak az üzenet, az érzés átadására törekszem. A katonaságot, a katonasort ugyanúgy beleláthatjuk a sormintákba, mint a gyerekkori szobám falán lévő falvédő mintáját, amihez hozzászokott a szemem.

BTM: Említetted, hogy a véletlenszerűség mennyire fontos az alkotási folyamatban. Mit ad ez neked?

DT: Utakat nyit. Korábban fegyelmezettebb voltam, igyekeztem minél inkább kordában tartani az alkotás folyamatának összes elemét, de mostanában egyre inkább elengedem azt, hogy mi történik a nyersanyaggal. Csak arra koncentrálok, hogy az alapgondolatot hogyan tudom a lehető legteljesebben kifejezni, függetlenül attól, hogy az anyag kiszámíthatatlansága mit tesz hozzá.

Sőt nemcsak hogy elengedem, de már szeretem is azt a fajta hanyagságot, amely kapukat nyit a véletlen lehetőségekre. Mint az életben, ezzel kapcsolatban is hiszek a sorsszerűségben, az energiákban. A most látható új kiállításanyagban is érzékelhetők már változások: a kezdetben lágy, lekerekített formák egyre inkább sarkosodnak, kiéleződnek. A véletlenszerűséggel elkezd valami kicsiszolódni, határozottabban kirajzolódni. Ez egyfajta szembenézés is önmagammal, ha úgy tetszik, terápia. A képeken keresztül felsejlik, hogy ezek az élek hogyan fejlődnek bennem, bennünk, hogy a létünk nem egy amorf dolog, hanem végeredményben letisztult geometria.

BTM: Időtlen, misztikus, transzcendens - gyakran elhangzó jelzők a képeid kapcsán. Milyen az időhöz, az elmúláshoz való viszonyod?

DT: A fotók hangulata részben az üvegnegatív használatának köszönhető. Úgy érzem, nem én választottam ezt a technikát, hanem a technika talált rám, én csak egy jó médium lehetek az idő és a tér formálásában. Számomra kérdés, hol van a metszéspontja a mi világunknak és a túlvilágnak, az elmúlásnak és az újjászületésnek. Az idő jelenléte ott húzódik mindemögött, és fontos, hogy ezzel foglalkozzunk.

A technika segítségével lehetőségem van megteremteni a múlt illúzióját, egymásra rétegezve a jelen és a jövő síkjait is - a tükrözés is gyakran ezt a célt szolgálja. Azt szeretném, hogy ne az idő érzékelése, hanem az időtlenség szabjon nekem határt, az idő linearitásával nem akarok egyetérteni. Nem vagyok kibékülve azzal a gondolattal, hogy az időt bizonyos határok között kellene tartani, és hiszem, hogy az elmúlás csak egy bizonyos állapot megszűnése. Azok a szereplők, akik a képeken „belenéznek” az anyagba, azonnal kibillennek abból, amit mi térben és időben valóságosnak hiszünk, és egy sajátos univerzum sajátos szereplőivé válnak.

BTM: Mennyire vagy jelen abban a világban, amelyet a fotókon megfogalmazol?

DT: Elrejtőzöm bennük, úgy hiszem. Néha vágyom elkerülni dolgokat, elmenekülni a gátlások, az egyértelműség, az önazonosság elől. De a képeken keresztül is próbálok utakat nyitni magam felé, bár még én sem látom ezeket az utakat pontosan. Gyerekként gondolatban előszeretettel húzódtam vissza egy kis barlangszerű kuckóba, ahonnan én mindent látok, de engem nem lát senki. Még ma sem érzem, hogy csak úgy eldobnám az elemlámpát, és kiállnék a barlang elé, hogy „itt vagyok!”. A bizonytalanság, a zárkózottság, a megfelelési kényszer olyan lélekterhek, amelyek folyamatos dialógust igényelnek saját magammal. Ez egyfelől jó, mert megvan benne a fejlődés terápiás lehetősége, másfelől olyan dolgoktól veszi el a hangsúlyt, amelyek sokkal fontosabbak lennének. Így az ezzel való feladatokra hosszútáv-futásként gondolok inkább, és mindig keresem a lehetőséget, hogy ebben is egyre őszintébbé, a fotókon keresztül jól érzékelhetővé váljak.

Dobos Tamás fotóművész kiállítása a Faur Zsófi Galériában 2025.01.29.-03.06-ig látható.