fotóművészet

Farkas Zsuzsa: A gyűjtés boldogság (vagy szenvedély?)

A gyűjtők a világon mindenhol sajátságos univerzumot teremtenek, hiszen szenvedéllyé növekedett érzelmeiken keresztül újraírják a történeteket, kiemelnek, új hangsúlyokat alakítanak ki, saját korukba illesztik a régi tárgyakat és a vizuális attrakciókat. Sokan közülük csak a tárgyak egyre szaporodó számának örülnek, míg mások próbálják megfejti a tárgyak mibenlétét, vizuális alkotások esetében kikutatják azt is, hogy egy-egy mű mit ábrázol, mikor keletkezett. Egyesek még a restaurálással, a kondíciók megőrzésével, kijavításával is foglalkoznak. Vannak, akik minden általuk kialakított témába vágó dokumentum, fénykép vagy képeslap megszerzésének történetét a szívükben, a lelkükben hordozzák, és azt időnként könyv alakban is közzéteszik. A szenvedélyes gyűjtőknek csak kis része vállalja azt, hogy a megszerzett tárgyakat kellő kontextusba helyezze és azokat a nyilvánosság elé tárja. Az ilyenfajta megmérettetés kockázattal jár, hiszen a sok idegen néző megfejtheti, felismerheti a fényképeken az ismeretlenségbe veszett emberek kilétét, esetleg akár korrekcióra is kényszeríthetik a nyilvánosságra hozott meghatározásokat. Mi muzeológusok nagy becsben tartjuk azokat a szenvedélyes embereket, akik a múltból olyan értékeket őriznek meg, amelyeket a múzeumok már nem képesek tárolni, befogadni, sajnos az egyes tárgytípusok esetében a túl nagy mennyiség miatt a feldolgozás és nyilvánossá tétel nagyon lassú folyamattá vált.

A címben feltett kérdésre, hogy vajon a gyűjtés boldogság (vagy szenvedély?) nehéz választ adni. A tárgyak megszerzése ‒ kicsiben és nagyban is, sok-sok elemében nagy örömet jelent. Felfedezni valamit, megérteni egy tárgy egyediségét sok munkát és főként időt igényel. Utána a megszerzett darabot a saját gyűjteményhez kell csatolni, esetleg kutatni kell a létrehozók vagy ábrázoltak után, majd sok esetben a digitalizálás és nyilvánossá tevés aktusa következik. A hasonló tárgyakat gyűjtő barátokkal való állandó kapcsolat segítheti a különlegességek felismerését, kontrollját is, hiszen sokféle tudással rendelkező ember használja a fényképeket forrásként, vagy akár csak szórakozásként. Parti Nagy Lajos szerint a gyűjtő-léthez az kell, hogy olthatatlanul vágyjon az ember a tárgyak birtoklására.1 A tárgyszerzésnek az emberi létezésben való eluralkodása, mindent elsöprő szenvedéllyé válása nem könnyű lélektani állapot, amely kívülről szemlélve akár kórosnak is minősíthető. Nehéz féken tartani a gyűjtői vágyat, amely eluralkodhat az emberen, nyilvánvalóan bizonyos belső, lélektani űrt képes kitölteni a megszerzés aktusa.

„Minden szenvedély egyfajta függőség. Talán nem érdemes szenvedély nélkül élni” ‒ állítja Popper Péter, megjegyezve azt, hogy felszabadulást érzett, amikor abbahagyta a teknősbékák gyűjtését.2 Van, aki képzőművészeti alkotásokat, könyvet, kerámiát, trendi textíliákat gyűjt, amelyek roppant helyigényesek. De a kisebb tárgyak, mint a kitüntetések, érmek, dokumentumok, fényképek nagy száma is egy idő után zavarba ejtő állapotot okoz. Gyűjteni jó, és a legjobb olyanokkal beszélni erről, akik szintén gyűjtenek valamit. Távolról nézve a legszebb feladat persze az, ha a viharos magyar 20. századi történések után valaki saját családja régmúlt idejéből megmaradt rekvizítumokat őrizheti. Egy-egy gyűjtemény ezt a nagy hiátust is pótolhatja.

Mai minimalista szemléletű korunk inkább szekrényekbe zárja, raktárakba űzi a tárgyakat. Az egyik ismert gyűjtő azt mondta, hogy nehéz dolog, szinte lehetetlen együtt élni jelentős, erőt sugárzó képekkel, mert az nagyon megterheli az emberi elmét. A fényképek gyűjtésében szerencsénk van, mert kedvünkre válogathatunk a hatalmasra duzzadt tárgyi anyagban, nem véletlen, hogy vannak gyűjtők, akik egy-egy technikára, témára szakosodtak. Az az illúziónk alakulhat ki, hogy mi is őrizzük a múltat azáltal, hogy 1839-től 2024-ig dokumentálhatjuk bizonyos aspektusból a magyar vizuális történelmet. Reméljük, hogy ez a munka hivatalosan is hamarosan elkezdődik.

Egy 19. század közepén működött magyar fényképész életműve (Borsos József beszámozott képeit alapul véve) általában 40.000 tételből áll. Simonyi Antal esetében is hasonló nagyságrendű képállomány keletkezett. Az ő munkásságát szeretnénk ebben az írásban is fókuszba emelni, a képek által újraértelmezni. Az apropót az szolgáltatja, hogy Borda Márton Áron saját gyűjteményéből Simonyi Antal (1821‒1892) képeit mutatta be a nyár folyamán a Magyar Fotográfiai Múzeum falain. Remélhetőleg ez a bemutató elindít egy folyamatot, és kialakul egy 19. századi gyűjteményeket dokumentáló sorozat. Ha így lesz, akkor elmondhatjuk, hogy egy megkerülhetetlen kiválóság képeivel indult útjára ez az új szemléletű kiállítási program. Simonyi Antal első bemutatkozása ugyanabban a kiállító térben kép- és fényírónak titulálta a művészt 1992-ben, az akkor mellékelt katalógus fedőlapján Madách Imre arcképével hirdette kiváló kapcsolati halóját. A közölt tíz fényképen Andrássy Gyula, Arany János, Podmaniczky Frigyes, Blaha Lujza, Thaly Kálmán, Jókai Mór, Deák Ferenc, Bignio Lajos, Thaly Kálmán portréja látható, a kiállított 250 kép jegyzékét a katalógus végére csatolták. A 32 éve publikált kötetben három kiváló írás jelent meg, amelyet azóta sem írt tovább vagy újra (sajnos) senki.

A festészeti hagyatékkal Sümegi György foglalkozott, kilenc portré festményt reprodukált, a korai időszakban keletkezett műveket mutatta be, érdekfeszítő kapcsolati hálót érzékeltetve. Simonyi, mint festő a pesti Műegylet kiállításain 1851 és 1854 között mutatkozott be, a Gulyás című, 1854-ben kiállított képéről csak egy újságcikk említéséből tudunk, a többi mű portré volt.3 Egy önarckép festmény és Simonyiról egy Marastoni József által készített litográfia került be a kötetnek ebbe a fejezetébe. Borda Márton gyűjteményének egyik nagy felfedezése Simonyinak és feleségének önálló, egyalakos és főként a közös, páros portréja. Az utóbbi a művésznek saját magáról és nejéről kialakított reprezentációját tárja elénk, mely páratlan gesztus a magyar fotótörténetben.

Cs. Plank Ibolya írta meg Simonyi pesti fényírdáinak történetét, amelyet alaprajzokkal, tervrajzokkal és hivatali beadványok szövegeivel illusztrált. Csak a párhuzam kedvéért annyit tehetünk hozzá, hogy Nadar szintén egy hatalmas épület költségeit vállalta 1860-ban azért, hogy ötven főnyi személyzettel napi tíz képet tudjon fényképezni Párizsban. Simonyi az 1842-ben Hild József által épített Sebestyén téri kétemeletes ház háromemeletessé, műteremmé való átalakításába vágott bele, mely hatalmas költséggel járt. A fényképész a csodálatos helységek kiépítésére felvett kölcsönök miatti csőd elkerülése érdekében sokféle lépést tett. Ismerjük beadványát 1874-ből, melyben kérte az uralkodót, hogy a műtermében tegyen látogatást.4 Borsos József és leánya is kérte az uralkodót, hogy lefényképezhessék, ők is nemleges választ kaptak. Az elutasítást egyértelműen az 1848-as szabadságharcban folytatott szerepvállalásuk okozta. A Helytartótanács minden kérelmezőnek kivizsgálta az előéletét és Simonyi soha nem titkolta politikai véleményét. Műhelye egy ideig még működött tovább, de a felvett kölcsön részleteit már nehezen tudta fizetni, ezért végül 1880-ban elárverezték a vagyonát. Budapesti Fővárosi Levéltár bírósági dokumentumai között találjuk azokat az iratokat, melyek árulkodnak arról, hogyan próbálta a fényképész a felesége nevére átíratni az ingatlant. (Végül a bíróság a csődeljárás miatt ezt nem engedélyezte.) Kozmata Ferenc vásárolta meg a Lotz Károly freskókkal díszített pazar fényirdát, amelyet csak 1897-ig tudott használni, mert az Erzsébet híd építése miatt elrendelt belvárosi szabályozások következtében lebontották. Mára csupán egyetlen Weinwurm Antal fénykép maradt meg az épületről, mely megőrizte számunkra impozáns nagyságát.

Szakács Margit írta a számunkra legérdekfeszítőbb részt az idézett katalógusban, amelyben a fényképészt mutatja be. Már korábbi írásaiban is foglalkozott Simonyi életének egy-egy részletével, főként az utópista szocialista nézetei miatti börtönbüntetés adatainak feltárásával. A művész a Gasparich-féle összeesküvés következtében egy évet töltött vizsgálati fogságban a pesti Újépületben (a börtönben). Szakács Margit 1975-től írt cikkeket a művészről és létezik egy 1990-re datált kézirata, amelyet sajnos nem jelentetett meg. A katalógusban a Kincses Károly által összeállított kronológia és a Szakács Margit-féle tanulmány egy lényegi ponton tér el, ez pedig a börtönből való szabadulás utáni párizsi útja. Kincses szerint ekkor sajátította el a fényképezés tudományát, Szakács szerint érmet is kapott valamilyen találmányáért. Szerinte Simonyi 1853-ban átvett érmén a kettős körirat szövege ‒ „A párizsi Ipari Tudományok Művészetek és Szépművészetek Társasága” felirat és a dátum ‒ jól olvasható, míg a belső szöveg olvashatatlan.5 Véleménye szerint a dagerrotípia tudományát Simonyi már az 1840-es években megismerhette festészeti tanulmányai alatt Párizsban, de ennek pontosítására Szakács Margit nem vállalkozott, mert további kutatást igényelt volna kapcsolatainak feltárása.

Kincses Károly a Simonyi élettörténeti kronológiában 1852-re teszi párizsi utazását, ahol szerinte fényképezni tanult a neves A. Bellocq tanárnál (Paris, 12 rue Vivienne), és felszerelése egy részét is onnan hozta.6 Abban tehát megegyeznek a kutatók, hogy több évi kísérletezés, tanulás vette kezdetét ekkortájt. Simonyi első verzóján az 1855-ös érem elő és hátlapja látható, francia felirattal ‒ ez a gyakorlat volt szokásban más műtermekben is. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az első érem rajzában két sorban olvasható a francia szöveg, alul az érmet alapító neve és az érem alapításának dátuma: 1853 szerepel. Az érem középső részén az M. Simonyi név látható, majd olvashatatlan betűsorok után a photograph szó olvasható. Találkoztunk barna, zöld, kék színvariációkkal is, a kis méretű vizitkártyán sajnos a betűk többnyire összemosódnak.) A világkiállítási érem grafikai rajza bizonyította és hirdette, reklámozta a művész nemzetközi színvonalú tehetségét, technikai tudását is.

Az akkor Párizsban élő fotográfus barát, Országh Antal így tudósította a pesti közönséget a sikerről: „Simonyi t. i. már több év óta magasabb szempontból gondolkodék a fényirat (photographi) alkalmazásáról s tökélyesítéséről, mint legtöbben, kik ezt közönséges kenyérkeresetű módként használják, hogy eszmékkel ment Párisba, melyek ott egy jeles művész barátja társaságában tökéletesen kifejtettek, de oly eredményt gyümölcsöztek, melyet az ipartudományok társulata (société des sciences industrielles) két rendbeli oklevéllel és egy első rendű arany érdempénzzel jutalmazott. Az egyik oklevél Simonyi Antal hazánkfiát a társulat levelező tagjává nevezte ki, másik pedig az arany érdempénzről a következőképpen szól.”7

Simonyinak az Akadémiai Értesítőben 1859-ben megjelent cikke8 nagyon szerényen fogalmazta meg indulásának körülményeit: „Kora ifjúságom óta máig változatlanul azon meggyőződésben élek, hogy ha lehet az emberiségnek még megváltóra várnia, e megváltó nem lehetend más, mint a tudomány.”9 Írásának rendkívüliségét az adja, hogy a világkiállítási összefoglalója éppen úgy, mint az akadémiai felszólalása tele van mai szóval fotótechnikai, tudományos problémákkal. Az Akadémián előadott egyik témája a fényírászat teljes gépesítése, melynek egyik része az objektívek gépileg való nyitódásának és csukásának tökéletesítése volt. Úgy fogalmazott, hogy egyrészt az arcképeknél a fényíró jelenléte az „ülőjét”, vagyis a modellt mindig zavarja. Másrészt, ha állatot, gyereket vagy felnőtt s öntudattal bíró egyént annak tudtán kívül akart fényírni, akkor meg kell ítélnie, hogy a mozdulatlanság meddig s mennyiben fog tartani, és azon kellett gondolkodni, azt pontosan kiszámolni, hogy „vajjon a kitevést megszakítani, avagy meghosszabbítni-e előnyösebb?”10

Simonyi felhívta a figyelmet a gépesítés fontosságára, hiszen a legjelesebb fényíróknak több operatőre volt, sokszor egy egész személyzet állt rendelkezésére, akik a gépeket helyettesítették, ahogy nála két csap végezte el a fényképet áztató szolga munkáját. Ma már ez egy szokatlan és szinte csak a technikusokra vonatkozó attitűd és érték, érdekességnek tarhatjuk, hogy a képek tökéletesítéséhez ennyire kellett értenie annak, aki abban a korban élt. A külföldi találmányok kipróbálását, elsajátítását és saját kísérleteket csak Simonyi és vele egyidőben Veress Ferenc végzett Kolozsvárott. Simonyi későbbi, tudományos tevékenységéről nincs túl sok adatunk, de maximális odafigyelést, alkalmazkodást igényelt az, hogy nagyon sok képet tudjon előállítani, ezáltal sok pénzt tudjon keresni. Csak arról van tudomásunk, hogy az 1860-as évek közepén igen jól ment az üzlet, jól keresett, mely azt jelenti, hogy a műhely struktúráját felépítette, kellően gépesítve jól szervezte meg.

Idézhetjük a 19. századi korszellemet kiválóan összegző Nadart: „A fényképezés olyan tudomány, amely a legnagyobb intellektusokat vonzotta, és olyan művészet, amely a legokosabb elméket izgatja - és olyan művészet, amelyet bármely gyenge elméjű (imbécile) művelhet.”11

Simonyinak 1871-ben az Ellenőrben közzétett hosszú hirdetése ars poetica-szerűen összegezte az elért eredményeket, mely szerint legújabb műtermével 18 év után elérte célját.12 (Ebből a megjegyzésből következik, hogy ő maga 1853-ra teszi fényképészeti gyakorlatának kezdetét.) Fontosnak vélte, hogy kedvező helyen, a művészet kívánalmainak mindenben megfelelően alakította át a megvásárolt épületet. (Ez a kiemelt hely a Sebestyén tér, a pesti Belvárosban volt, a mai Ferenciek terén.) Melyek is voltak azok az előnyök, amelyek számára a legfontosabbak voltak? Az említett hirdetésben négy pontban foglalta össze ezeket, melyek közül az első a világosság. Szerinte ez a legfontosabb egyedüli tényezője a sikernek. Az épület észak-keletről kapta a fényt, így saját céljára tudta kiaknázni ezt az adottságot. „A hosszú fövételi termet felül úgy, mint oldalt egész hosszában óriási tükörüvegtáblákkal láttam el, (…) Fényirodámnak világot adó oldala utcával állván szemben és térre hajol el, melyek mindegyike csak szélesíttethetik idővel, - nincs kitéve külső változások esélyeinek. Minő jelentékenyek és kedvező hatásúak e körülmények az évnek mostohább szakában, továbbá borús napokon, s egyáltalán a késő délutáni órákban (…) igazság az: hogy a szabályozott világosság maga a fényképészet.”13 Ez egy rendkívüli megállapítás, mely az egész 19. századra, az elektromos világítás előtti világra érvényes, hiszen a fényképészetet mindenkor, alapvetően meghatározta és befolyásolta a fény fizikai mibenléte. Simonyi a hirdetése második pontjában azt hangsúlyozta, hogy saját lépcsőháza van, így vendégei szabadon mozoghatnak. Harmadik pontban a látszerészet legtökéletesebb készítményeire hivatkozik, a nagyítási műtermet is gazdagon fölszerelte. A negyedik pontban pedig a jeles szakértőit és tehetséges segédszemélyzetét emelte ki, amelyet gyarapítani igyekezett.

Hogy ebben az új, kiváló műteremben mennyi mindent tudott fényképezni az a tudományban való jártasságát bizonyítja. Úgy fogalmazta meg, hogy bármi néven előforduló fényképet, minden nagyságban („életnagyságtól a medaillonig”) feketén és színezve (akvarell, pasztell, olaj) elkészítését vállalja. Azon túl mindennemű másolást is, olajkép, fénykép, vagy földirati rajzok után is készített kópiákat. Számos portréja igazolja állításait, magukról a képekről csak az egyszerű műtermi környezet olvasható le, a mögöttes, gépesített műhelymunka nem. Simonyi nem kedvelte a variábilis beállításokat, általában ugyanazokat a rekvizítumokat használta sok ezer portré megvalósításakor. Borda Márton saját gyűjteményét alapul véve a felhasznált szőnyegek alapján próbált meg felállítani egy nagyon pontos kronológiát, hiszen a műteremben, a fényképezőgép elé bevonuló modellek miatt ezeknek a folyamatos cseréje elkerülhetetlen volt. Így a szőnyegek egyfajta kronológia felállításának lehetőségét adják, segítséget nyújtanak a képek pontosabb datálására.

1863-ban a Hajnal naptárban megemlítik Simonyi legfőbb megvalósult munkáját, az úgynevezett Deák albumot, mely az 1861-ben összeült országgyűlés felső- és alsóházában ülésező 384 politikus portréját tartalmazta volna. Ma már tudjuk, hogy „csak” 332 képviselő jelent meg nála, majd Kecskemét város számára is összeállított egy album változatot. Simonyi kudarcként élte meg, hogy nem tudott mindenkit lefényképezni, de ebben természetesen szerepet játszott az országgyűlés gyors feloszlatása is. A neves politikusok portréi egyesével is, mindenki számára megvásárolhatóak voltak. Sok híres személyiség portréja megmaradt Simonyi megfogalmazásában számunkra: gróf Andrássy Gyulától Trefort Ágostonig. Simonyi azt tervezte, hogy albumainak sorát továbbfejleszti neves írók és színészek albumaival, de ezek csak kisebb számban, album összeállítások nélkül, egy-egy barát, ismerős portréjaként valósult meg. Tervezte azt is, hogy az 1867-es országgyűlés tagjait is kiállítja albumba rendezve, de olyan erős verseny alakult ki a fényképészek között, hogy nagyon hamar visszalépett attól, hogy egy teljes album megvalósításának nagy munkáját felvállalja. Borsos Józsefnek szerencséje volt, mert akkor az országgyűlés az ő műterméhez igen közel gyűlésezett, így a képviselők minden nap elsétáltak előtte. Még így is számos politikust levélben keresett meg, hogy legyen szíves befáradni hozzá és ülni, hogy portréjával egy nemes célt, a kiegyezés létrejöttét szolgálja.

Borda Márton gyűjteménye alapján Eötvös Józseftől Tompa Mihályig, Jókai Mórtól Szendrey Júliáig számos élettörténet ismertetésére kellene vállalkoznunk. Annak érdekében, hogy a hírességek életidejéből azt a pillanatot fel lehessen idézni, amikor a felvétel történt, a születés és halálozás dátuma mellett a portrék keletkezésének időpontja szolgál útmutatóul. A történészek a képekre pillantva és azokat használva mindig az ábrázoltakról írnak, és szinte meg sem említik a képet létrehozó mestert.

Simonyi képei között sok a ma már ismeretlen személy, akik szép ruhájuk, vagy beállításuk, vagy arckifejezésük különössége miatt figyelmet érdemelnek. A gyűjteményből két nem szokványos kép emelkedik ki számomra, ahol egy nő és egy férfi egy kannelúrázott, babérral díszített oszlop mellett áll. Pontosan úgy, ahogy a korabeli angol portrékon volt szokás a hírességeket megjeleníteni. Nem szándékunk Simonyinak felróni azt, hogy modelljeinek könnyed, vagy feszes tartását nem igyekezett uniformizálni. Ez a személet sokszínűvé, érdekessé varázsolja a portrékat, mert az ő munkáin olykor megjelenik, olykor erősen átüt a modellek személyisége a testbeszédük által.

Végül egy utolsó kérdésre keressük a választ: milyennek látták a kortársak a mestert, aki nemcsak Izsó Miklós (Simonyi gyámleányának, Szerdahelyi Jozefának a férje) gipszszobrának köszönhetően14 közismert, hanem elismerő szavakban is ránk maradt a portréja: „Simonyi arcának komoly, összeráncolt vonásaiban félreismerhetetlen jóság honol, vékony metszetű szemei a sok olvasás által elgyengültek, beszéde nyájas és kellemetes, megnyerő alakja magasnak mondható, a fényképészetet szenvedéllyel gyakorolja és fényes eredménnyel. Legyen élete hosszú és vidám!” ‒ írta Sarkadi 1863-ban.15 Tudjuk, hogy az 1860-as évek kiemelkedő időszak volt életében hiszen két költözködést is átélt, mindig újrakezdte a mesterséget, optimista, megnyerő és vidám volt. Ma örülünk, hogy életútjának vidám és szomorú szakaszát is megismerhettük, hiszen a korszellem azonos életutakat produkált Párizsban és Pesten is. A Borda Márton Áron által összegyűjtött 600 felvételből a Magyar Fotográfiai Múzeumban 200 került a falakra, itt pedig 13 kép idézi meg a 203 éve született mestert.

  1. 1. London Katalin: Túlélésre ítélt tárgyak, Athenaeum, Budapest, 2008, 11. ↑
  2. 2. London Katalin: I. m., 95. ↑
  3. 3. Szvoboda Dománszky Gabriella: A pesti Műegylet története, Miskolc, 2007, 168. Miskolci Egyetem kiadója Szvoboda úgy véli, hogy 1851-ben a katalógusban nem szereplő (katalóguson kívül bemutatott) Simonyi portré feltehetőleg fénykép volt. Lásd: 141. ↑
  4. 4. Budapest Főváros Levéltára IV. 1402b 1874-0537 ↑
  5. 5. Szakács Margit: „Simonyi Antal a fényképész”, Kincses Károly (szerk.): A kép és fényíró Simonyi Antal, Magyar Fotográfiai Múzeum, 1992, 56‒79. ↑
  6. 6. Állítása forrását nem adta meg, jelen pillanatban a Magyar Fotográfiai Múzeumban őrzött dokumentáció nem tanulmányozható a költözködés miatt. Simonyi életrajzában ezt az adatot én is átvettem: Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek. 1840‒1880, Város??, Kiadó??, 2005, 236‒237, 56‒79. ↑
  7. 7. Magyar Sajtó 1855/53. szeptember 2. ↑
  8. 8. „Némi javítások a fényirászat terén. Előterjesztve Simonyi Antal által”, Magyar Académiai Értesítő, Mathematikai és Természettudományi Osztályok, Pest, 1859. 472‒482. ↑
  9. 9. Simonyi Antal: I. m., 479. ↑
  10. 10. Simonyi Antal: I. m., 480‒481. ↑
  11. 11. Roger Cicala: The Heights and Depths of Nadar. https://wordpress.lensrentals.com/blog/2014/03/the-heights-and-depths-of-nadar-tldr-version. ↑
  12. 12. Ellenőr 1871/357. szeptember 23. ↑
  13. 13. Ellenőr 1871/357. szeptember 23. ↑
  14. 14. Izsó Miklós: Simonyi Antal (tévesen közölve számos helyen László), 1870 k., terrakotta, 28 cm MNG 3377. Goda Gertrúd: Izsó Miklós, Miskolc, 1993. 87. HOM ↑
  15. 15. Sarkadi István: Hajnal naptár 1864-re, Pest, 1863, 25. ↑