Újra/játszás, Újrajátszás

Szöveg: B. Tier Noémi

A világra szomjas, élénk, sokoldalú személyiség. Kapcsolatokat épít és ápol, és ha kell, megoldásokat keres - mások számára is. Pontos megfigyelő, bölcs gondolkodó, remek beszélgetőpartner és figyelmes vendéglátó. De mindenekelőtt nagyszerű fotográfus. 70. születésnapjának másnapján, szentendrei búvó- és alkotóhelyén találkozunk, hogy arról az eltökélt kíváncsiságról beszélgessünk, ami egész eddigi alkotói pályáját meghatározta, és amely ma is további felfedezések, „komoly játékok” felé űzi.

Öt évtized a fényképezőgép mögött - kezdetben sikeres, keresett és sokat díjazott fotóriporterként, majd szintén elismert, autonóm művészeti pályát építve - olyan technikai tudással, magabiztossággal és gyakorlattal ruházza fel az embert, amely az alkotó és a technika közötti egymásrautaltságban csak lehetséges. Gáti György, Balogh Rudolf-díjas és Pro Cultura Újbuda díjas fotóművész intuitív és szenzitív látásmódja már korántsem predesztinálható egyértelműen abból az 1975 óta tartó, rendkívül tartalmas időszakból, amikor először került egy Zenit B típusú fényképezőgép közelébe. Míg alkalmazott fotográfusi pályáját számos szerencsés véletlen, addig autonóm alkotói attitűdjét egyszerre ösztönös és tudatos építkezés formálta. Számtalan egyéni és csoportos kiállítás, kurátori szerepvállalás, a Faur Zsófi Galériával való kapcsolódás, számos köz- és magángyűjteményben való megjelenés, több tartalmas fotóalbum fémjelzi művészi életútját.

A vele született zenei tehetség, a hangi adottság, a színpadi és kamera előtti magabiztosság - megannyi meglepő részlet az életútban - nem különül el a benne folyamatosan munkálkodó „látni és láttatni vágyás” eszméjétől, inkább szintetizálódik az általa megkomponált látványban. A mások előtt rejtve maradó részletek felfedése, még inkább a valóság egyes elemeinek folyamatos újrarendezése, néhol absztrahálása, egyfajta képi mátrixok létrehozása sajátos fotográfiai nyelvvé vált számára. Teszi mindezt egyszerre szabadon és strukturáltan, szórakoztatóan és drámai komolysággal; pontos meglátásait odaadó figyelemmel emeli ki a hétköznapi térből és időből, és helyezi át a magasabb, égi szférába.

Az ember és az őt körülvevő világ kapcsolódásait keresve - sokszor az emberi figurát teljesen mellőzve, inkább tárgyakat antropomorfizálva - a megjelenítés, a mindig magas minőségen túl, jelentésében általában több réteget hordoz. „A kép témája másodlagos. Maga a kép érdekel” - mondja, megerősítve azt a gondolatot is, hogy a fotó hatása önmagában kell, hogy érvényesüljön, nélkülözve akár a címadás, akár a koncepció ideologizáltságát. Gáti ezt a néző szemének vezetésével, térsíkok mozgatásával, perspektívaváltásokkal, az előtér vagy háttér kiemelésével, egy-egy szín nyomatékosításával, a dinamikus és statikus elemek pontos arányú elhelyezésével éri el. Visszatérő rendező elve a formai egységek - tárgyak, alakok, tájképelemek - geometrikus alakzatokba történő „terelése”, és úgy általában valamifajta rend teremtése, amely - bár a felszínen kellemes otthonosság érzetét kelti - a kép mélyén sokszor mégis feszültséget rejt. A bizonytalanságérzetet, a többrétű jelentést gyakran az okozza, hogy Gáti előszeretettel keresi a transzparens, áttűnő részleteket, ezzel is megsokszorozva a látvány és a tartalom közötti kapcsolódást, optikai, érzéki csalódás áldozatává téve a nézőt.

Belső, szubjektív valósága az objektíven keresztül rögzül, és ez a valóság rendkívül lírai, érzéki és színes. Kolorista fotográfus: a döntően fekete-fehér filmes fotóriporteri múltat követően, amint lehetett, azonnal színes nyersanyagra váltott.

Élmény- és kalandvágya korábban szenvedélyes utazóvá tette: Finnországtól Oroszországon és Amerikán át az Antarktiszig számtalan helyen megfordult, vizuálisan is térképére tűzve a látottakat. Legemlékezetesebb talán a 2003-ban, Párizsban töltött két hónap, a Lucien Hervé személyes ajánlása nyomán elnyert André Kertész-ösztöndíj, és magával Hervével való barátsága, amelynek nyomán akarva-akaratlanul is jelentős fotográfiai szemléletváltáson ment keresztül.

Legújabb sorozata is egyfajta nézőpontváltásról tanúskodik, a szabadságról és a felhőtlen teremtés öröméről. A korábban feszesen, tudatosan komponált, erős vizualitású fotográfiái most egymásra rétegződve, egymást az alkotó szándéka szerint felerősítve, kiterjesztve vagy épp redukálva jelennek meg, sajátos univerzumok formájában. Türelmes játék ez a technikával, ahol mind a türelem, mind a játékosság eleve adottság Gáti munkamódszerében, az alkotás folyamata ugyanakkor felülemelkedik a „játék” szórakoztató felületességén, és mélyebb értelmezést indukál. A korábbi képalkotói gyakorlattól eltérően ily módon egy még festőibb valóság születik, ahol az alkotó tevékenyebben vesz részt az új világok létrehozásában. „Fotográfusként világéletemben irigyeltem a képzőművészeket. A fotográfus ugyanis igencsak hozzá van kötve a hozott anyaghoz, ráadásul mindig arra törekedtem, hogy alapvetően ne a manipulált, hanem az exponált valóság kerüljön felhasználásra. Ebben az új, a digitális képalkotásnak és szerkesztésnek köszönhető műfajban azonban az ember sokkal közelebb jut ahhoz az elképzelt látványhoz, amely foglalkoztatja, és amelynek csak a fantázia szab határt. Olyan másfajta kihívás ez, amelyben a teremtés aktusa sokkal inkább rajtam múlik.”

A művészeti határok elmosása mellett a képek fotográfiai jellegéhez Gáti mindvégig ragaszkodik, egy másodpercig nem engedi el, a végeredmény kidolgozottsága is erről tanúskodik. Mint mondja, ahogy az analóg korszakban, kezdő fotóriporterként megtanulta, hogy egy negatívból milyen pozitív kópia lesz, úgy a sorozat születése közben most is magáévá tette azt a tudást, hogy a rétegződések a különféle alkotói beavatkozások mentén hogyan szűrődnek majd át egymáson, hogyan érdemes hangsúlyossá tenni a meghatározó részleteket, hogyan lehet érdekes harmóniákat és kontrasztokat létrehozni a téma felfejtését segítve. Nincs szó véletlenszerűségről, layerek esetleges halmozásáról: az építkezés mind formailag, mind tartalmilag meghaladja az eddigi jellegzetes egyéni hangot, látásmódot.

Hogy mi motiválja az újabb és újabb kísérletezésre ennyi év távlatából? A határtalanság, a szabadság, az alkotás öröme és önfeledtsége, keretet adva a művészi pálya folytonosságának, újrajátszásának. „Örkény az Egyperces novellákban, a Rossz álomban azt mondja Kirch Kálmán hegesztőről, hogy »Különben is csak azt csinálta, ami jólesett neki, és minden, ami jólesett, megmámorosította egy kicsit.« Én is így vagyok most ezzel, végtelenül jólesik, hogy egy szabad gondolat vagy forma testet ölthet ebben az új, izgalmas folyamatban.”