Kovács Anna: „A képeim pusztán képek lesznek”

Dokumentarizmus és igazság, a kapcsolódás fontossága, távoli történetek közelebb hozása, könnyed beszélgetések nehéz kontextusban, na de mi lesz a képek sorsa, és hova tovább? Szász Lillával beszélgettünk.

Kovács Anna: Az orosz-esztétika szakból hogyan jött a fotózás, és miért pont a dokumentarizmus?

Szász Lilla: Eredetileg festő szakra készültem a gimnázium után, de nem rajzoltam elég jól. Gondolkodtam, hogy mi lehetne még az a művészeti ág, ahol ki tudom magam fejezni, és egyszer azt álmodtam, hogy fotós vagyok, pontosabban, hogy van egy fényképezőgépem. Elmeséltem apukámnak, ő pedig meglepetésből vett nekem egy gépet. Éjszaka az íróasztalomra tette, másnap reggel arra keltem, hogy vár rám egy Minolta fényképezőgép. Ráadásul egy egész felszerelést vett hozzá: optikákat meg vakut is. Úgy voltam vele, hogy ha már így alakult, akkor tényleg belecsapok a fényképezésbe. Így jelentkeztem a Práter utcai szakmunkásképzőbe, ahol gyakorlati helynek a Magyar Narancsot¹ kaptam, ami akkoriban egy elképesztő szakmai közeg volt. Déri Miklós volt a képszerkesztő, Pohárnok Gergő volt a korábbi képszerkesztő, de még gyakran megfordult ott; Németh Dani is ott kezdett; Glódi Balázs, Sióréti Gábor is. Ők mind olyan hatással voltak rám, hogy nem is nagyon lehetett más választásom, mint hogy én is embereket szeretnék fotózni, történeteket szeretnék mesélni, és ha lehet, dokumentarista eszközökkel. A Narancs gyakornokaként nem a napi híreket kaptam meg, hanem az archívum számára készítettem anyagokat. Volt időm elmélyedni egy-egy anyagban, kísérletezni azzal, hogy az adott történet elmeséléséhez mi a legmegfelelőbb forma. Maga a Narancs is nagyon nyitott szellemű hetilap volt: nem a szó szerint értendő sajtófotót vitték; hagyták, hogy a fotós ne a szöveg aláfestéseként, hanem a szöveggel egyenrangúan értelmezzen helyzeteket. Itt jutottam el először szociális intézményekbe, itt kezdtem el szociális otthonokat is fotózni. Az egyik első hosszabb távú munkámat, az Aranykort (2004) is itt kezdtem el. Ezt követte a Lányok (2005), majd a Százszorszép (2006-2007). A Lányok (2005) sorozatból következett a Zsolti Mama Mennybe Megy (2008-2010) - tehát az egyik téma hozta a másikat. Mindig az emberekkel való kommunikáció érdekelt, inspirált: a társadalmi problémák, kérdések, a dokumentarista fotó és a dokumentumfilm. Nyilván szeretek más műfajokat is, de ez az a műfaj, amit igazán szeretek csinálni.

K. A.: Többször nyilatkoztál projektjeid formai megvalósulásával kapcsolatban egyfajta multimédiás művészként leírva magad, ahol a projekt hozza a választott formát². Az itteni kiállítás is tartalmaz fekete-fehér nyersanyagra, nagylátószöggel készült képeket és Instagram-posztot is. Streetfashion (2018-2022) című munkáddal kapcsolatban Instagram-oldalad is lett, ha jól tudom. Van tervben bármi, mesterséges intelligenciával kapcsolatos anyag, vagy ez teljesen abszurd és összeegyeztethetetlen lenne azokkal az emberi történetekkel, amiket úgy láttam, hogy mindig megmutatni igyekszel?

Sz. L.: Ilyen tervem nincsen, de amúgy az AI³-t (MI-t) már mindenki használja valamilyen szinten. Például, ha egy archív képre van szükségem, akkor a labor, amivel dolgozom, már abszolút az MI-t használja arra, hogy minőségileg feljavítsa a képet. Engem, mint alkotót nem kapott el a mesterséges intelligencia, úgy érzem, hogy van elég valóság körülöttem, amivel szeretnék foglalkozni. Az más kérdés, hogy már maga az MI is a valóságunk része, tehát kell vele idővel foglalkozni, ha mással nem, annak hatásaival a művészetre, a társadalomra és a valóságértelmezésünkre. Például arra figyeltem fel az utóbbi időben, hogy azokat a képeimet, amiket analóg technikával készítettem, nem tartom elég jónak, elég szépnek, elég élesnek, vagy akár elég színesnek. Aztán rájöttem, hogy annyira arra vagyok már én is kondicionálva, hogy tökéletes képeket látok, amiket telefonok vagy digitális fényképezőgépek készítettek, hogy egyszerűen azt gondolom, hogy amit eddig csináltam, az nem elég jó. A legújabb iPhone-okba már automatikusan bele van építve az MI, így az alapból feljavítja, tökéletesíti a képeket. Ez az, ami átvágás szerintem. Ettől függetlenül láttam már izgalmas projekteket, amik az MI által nyújtott lehetőségeket feszegetik, az MI-vel kapcsolatos kérdésekkel foglalkoznak. Van például egy amerikai fotós, Phil Toledano, neki most jelent meg egy könyve, amiben a század eleji New Yorkot kreálja újra az MI segítségével⁴.

K. A.: Azért is kérdezem, mert a mesterséges intelligencia egyik eszköze annak a világnak, amiben a valóság fogalma nemcsak művészi vagy filozófiai értelemben értékelődik át, hanem rendkívül sok ellenőrizetlen és kontrollálatlan információ mozog. Ebben a korszakban - a „fake news” világában - rakódik extra felelősség rád, mint dokumentarista fotósra? Megnehezíti ez bármiben a munkádat?

Sz. L.: Szerintem ez önmagában nem nehezíti meg a munkámat, a kérdés ennél sokkal összetettebb. A morális hozzáállásnak eddig is fontos szerepe volt: hova kerül egy kép, milyen körülmények között, hogyan mutatom be, hol engedem, hogy megjelenjen, hol állítom ki, milyen kontextusban jelenítem meg? Például itt van ez a kép [itt a Lányok sorozatból mutat egy képre], erről állíthatom azt, ami az igazság volt, hogy „Andrea és Barbara, két lány fekszik a fűben”. Pont. De állíthatok valami teljesen mást is. Mivel Magyarországon számos ok miatt az emberek egyre kevésbé tudják és akarják értelmezni azt, amit egy képen látnak (mert példának okáért a művészettörténet, mint tantárgy, kikerült az alaptantervből), nem fognak elgondolkodni egy képen, elhiszik azt, ami mellé van írva, vagy amilyen kontextusban megmutatják. Ezzel nagyon meg lehet vezetni embereket - ennek tragikus következményeivel és erre vonatkozó példákkal naponta találkozunk Magyarországon és külföldön egyaránt. Ez egy rendkívül veszélyes folyamat. Ezért is tartom kiemelten fontosnak, hogy vigyázzak azokra az emberekre, akik az arcukat, történetüket adták nekem.

K. A. : Van, ahol úgy látod, hogy ez jobban működik?

Sz. L.: Ahol a médiumokban a képi kultúra gazdagabb, vagy egészen egyszerűen engedik egy újságírónak vagy egy fotósnak azt, hogy szabadon dolgozzon akár hónapokig is egy anyagon, mert azt anyagilag a sajtóorgánum meg tudja támogatni, és van erre befogadóközönség, ott szerintem azért jobban kondicionálják az embereket a képek értelmezésére. Nyilván ott is bizonyos sajtótermékeket eleve a szűrt közönség fogja olvasni. És persze mindenhol van „fake news”, a kérdés az, hogy ezt mennyire hiszik el. Erre kell az edukáció. Az alkotó felelőssége, azt gondolom, általános felelősség, hogy ha valakiről állítasz valamit, akkor az igaz legyen, megalapozott, több forrásból megerősített. Én ezt általában úgy szoktam megoldani, hogy többször átbeszéljük, hogy mit, hogyan és miként mutatok meg valakiről. Szerencsére van időm hosszan dolgozni egy-egy témán, így többször át tudjuk beszélni akár ugyanazt a témát is. S még így is elő szokott fordulni, hogy a kiállítás előtt módosítanak. Ilyenkor mindig megvitatjuk, hogy hogy legyen, mert nagyon nem mindegy, hogy milyen helyzetbe hozod az adott embert. De egyébként nagyon sokan összemossák a dokumentarista fotót, szociofotót, szociális szerepvállalást, a művész létet és a felelősség kérdését. Sokszor felteszik nekem azt a kérdést, hogy miben változott ezeknek az embereknek az élete attól, hogy fotóztam őket. Ez szerintem nem egy releváns kérdés, mert persze abban a percben, amikor éppen ott vagyok, attól változik az életünk, hatunk egymásra, kapcsolódunk, de alapvetően nekem nem az a dolgom, a feladatom, hogy megváltoztassam ezeknek az embereknek az életét. Az a dolgom, hogy kérdéseket vessek fel. Benne vagyok velük egy helyzetben, mert annyira szerencsés vagyok, hogy beengedtek oda, megosztják velem magukat egy adott ideig, és én ezt a szituációt szeretném megmutatni. Azt, amit mi közösen ott megélünk. Nem szeretnék ítélkezni, megváltoztatni embereket, de az együtt töltött idő alatt minden figyelmemet megkapják. És tulajdonképpen hogyha szerencsés leszek, és húsz év múlva valaki egyáltalán ismerni fogja valamelyik képemet, akkor azok már pusztán képek lesznek, egy teljesen más kontextusban, képekként fognak tetszeni vagy nem tetszeni.

K. A.: Az INDA Galériá-s interjúdban⁵ említetted ugyanezt, hogy célod a közted és a fotóalany közötti autentikus kapcsolat átadása a képeken, a ti közös igazságotok megjelenítése. A dokumentarista képek igazsága ebben rejlik? Hogyha a módszertan és indíttatás őszinte/autentikus, akkor az az őszinteség szöveg nélkül is fennmarad a képeken 10-20-30 év múlva?

Sz. L.: Egy rám nagy hatást gyakorolt fotós, Anders Petersen⁶ mondta egy workshopon, amikor hasonlóan én is fejtegettem ezt a kérdést, hogy a valóság nem létezik, mert a valóság az mindig a te valóságod. Amikor belépek egy szobába, ahogy érzékelem a valóságot, az az én szemszögöm. Ha fényképezőgépet veszek a kezembe, az megint egy más valóság, mert az én lencsémen keresztül vágom, komponálom a valóságot. Én döntöm el, hogy milyen gépet, milyen optikát, milyen technikát, milyen filmet használok. Ahogy a másik ember lát engem, viszonyul hozzám, megnyílik nekem, vagy nem, az megint egy másik valóság. A közös valóságunk ezekből tevődik össze, és ennek az eredménye lesz az a közös alkotás, amit ez a sok valóság hoz létre. Másképpen látsz engem most, mint fotóst, és teljesen másképpen láttál volna, mondjuk, fél órával ezelőtt, amikor éppen egy francia csávónak oroszt tanítottam, de újabb fél óra múlva megint más valóságot látnál, amikor jógázni fogok itt a szobában. 2005 óta azzal kísérletezem a fotóban, hogy hogyan lehet annyira közel az ember, hogy a kép keresetlen lesz. Majdnem snapshot, családi kép jellegű, mert egyszerűen annyira belesimulsz a környezetbe, hogy meg tudsz mutatni helyzeteket. Nem az a kép az első, amikor beáll az illető, hanem az, amikor már kicsit kilép belőle, kicsit kinéz, és kicsit unja, menne már… Én ezeket a hibákat nagyon szeretem. Attól kezd el élni valami, és attól kezd el valóságossá és igazzá válni - szerintem.

K. A.: Ezt a fajta közelséget könnyebb vagy nehezebb analóggal megvalósítani, amire általában dolgozol?

Sz. L.: Ezeknek a képeknek a titka egy majdnem meditatív belassulás a helyzetbe, és a folyamatos visszanyúlás, értelmezés, akár re-enactment⁷. Az analóg egy lassú technika. Leteszed a gépet az állványra, eleve az állvánnyal összevissza bénázol, ettől nagyon emberi leszel, és nincs benne a hatalmi pozíció, hogy én vagyok a fotós, te meg a modell, hanem van benne valami esetlenség. Fényt mérsz, befűzöd a filmet, beszélgetsz közben. Időt nyersz. És közben figyelsz. Figyeled, hogy a közös együttlétetek merre fog elmozdulni. Beszélgetsz. Vagy hallgatsz. Sokszor nem is fotózol. Fura, mert azt gondolnád, az analóg, a középformátum különösen, korlátokat állít föl, de pont, hogy egy csomó korlátot meg lebont. Sokkal nagyobb nehézség szerintem, hogyha egy embernek azonnal nekimennek a fényképezőgéppel vagy telefonnal. Ez be tud húzni úgy kézifékeket, hogy nem biztos, hogy akkor már szívesen megnyílnak utána. A másik meg az, hogy a filmnél az is egy esetlegesség, hogy nem tudod, pontosan mi lesz a képen. Nem az van, hogy azonnal nézegeted a digitális hátlapot vagy a telefonodat - mert nem is tudod; és egyébként meg ahogy ezt tennéd, nem az alannyal foglalkozol, hanem a képpel, és akkor elveszted a figyelmet. Én, amikor megtehetem, analógra fotózok. Ez egy drága műfaj, így az ember ötször meggondolja, hogy mikor vesz filmet, de ha egy nagyobb munkába kezdek, akkor eszembe nem jut csak egy digitális géppel vagy telefonnal odamenni. A saját munkámat akkor kezdem komolyan venni, hogyha negatív van nálam, meg film és fényképezőgép. De persze van telefon is, most már azért sajnos kénytelen vagyok használni, csomó esetben tényleg sokkal gyorsabb. Meg arra nagyon jó például, hogy utána azonnal át tudom küldeni a képeket azoknak, akiket fotóztam, Instán bejelöljük egymást, és létrejön a kapcsolat köztünk.

K. A.: Többségében nem igazán könnyű témákkal foglalkozol, amik nem magától értetődően személyesek, mint a Boldog Új Élet (2013-2014) és a Mi Házunk (2009-2015), még esetleg a Nagyapám kitüntetése (2010-2012). Valóban elkülönül ez a két-három projekt a többitől? Vagy inkább: hogyan válik személyessé a többi projekted az alkotási folyamatban?

Sz. L.: Hosszabb időn keresztül dolgozom emberekkel, a személyes kapcsolat is kialakul. Amikor elkezdek egy anyagot, felkészülök rá, és nagyon sokat olvasok hozzá, megpróbálok személyes vonatkozásokat keresni, ami nagyon sokat segít abban, hogy tudjak kapcsolódni egy-egy helyzethez. Van olyan, ahol ez azért nagyon áttételes dolog, mert mondjuk, ha szexmunkáról van szó, akkor nyilván ez nem arról szól, hogy én szexmunkás voltam, vagy kipróbálom a szexmunkát. Hanem arról, hogy érdekel, mi az, aminek következtében egy lány szexmunkás lesz, vagy hogyan éli meg ezt a helyzetet, milyen kiutak vannak és lehetnek ebből. Olyan értelemben a legszemélyesebb munkáim a Mi Házunk (2009-2018) meg a Boldog Új Élet (2013-2014), hogy azok tényleg az én történeteim, velem történtek, de mondjuk az Üdvözlet az Új Otthonombólt (2018-2020), ami a Portugáliába visszatelepült gyarmatosítók otthonkereséséről szól, legalább ugyanannyira személyesnek tartom, mert ott az én benső indíttatásom volt, hogy pont akkor gondolkoztam azon, hogy elhagyom Magyarországot, amit később meg is tettem. Tehát minden anyagom személyes, csak valami épp nem úgy, hogy velem történt meg.

K. A.: Lehet ezt egyáltalán empátia nélkül csinálni?

Sz. L.: Én nem nagyon tudok úgy anyagokat készíteni, hogy ne ássam bele magam ezerrel a dologba, ne legyen nagyon közel hozzám. Pontosan ez az, ami miatt az ember sérülhet is, mert érzelmileg azért nehéz távolságot tartani egy-egy témától, kérdéstől. De kell a távolság is, tehát ez inkább a kettő között lévő egyensúly megteremtéséről szól.

K. A.: Kik és milyen módszerek segítenek téged abban, hogy mindezt meg tudd valósítani, és egy projektet fel tudj dolgozni és át tudj adni?

Sz. L.: Amikor elkezdek egy anyagon dolgozni, felkeresek olyan embereket, akik ezzel a témával foglalkoznak, és többet tudnak róla, mint én. Általában egy emberrel szoktam dolgozni, de azért szeretek több nézőpontot is meghallgatni a munka kezdetén, különösen, ha nagyon érzékeny témáról van szó, ahol azért lehetnek eltérő álláspontok. Általában azzal szokott kezdődni a közös munka, hogy sokat beszélgetünk a témáról, olvasok róla, filmeket nézek, gondolkodom rajta. Ez a folyamat elég sokáig szokott tartani, és a végén van egy képanyag, amit elkezdek leválogatni magamnak. Amikor egy kiállításon dolgozunk, elkezdünk erről beszélgetni egy kurátorral, aki teljesen külső szemmel és teljesen más tudással néz rá a projektre. Vele már azon gondolkodunk, hogy ezt hogyan lehetne művészeti térben elmesélni. Ezután újra leválogatjuk a képanyagot. Ezek mind nagyon személyes viszonyok, jó együttműködések, ahol mindenkinek megvan a nagyon fontos szerepe. Az, hogy egy kiállítás működőképes, az nem az én érdemem, hanem egy csapatmunka, mint ahogy most az INDA Galériában is Kozma Zsolt volt a kurátor; Fekete Viktória és Tallér Ágnes rengeteget segítettek; készült egy fanzine is, Neszmélyi Réka grafikussal dolgoztunk együtt. Ő készítette egyébként a tipográfiát is, ami szintén nagyon fontos egy kiállításban. A labormunka a Lab4Artot dicséri, velük is évek óta dolgozunk együtt.

K. A.: Mik a jövőbeli terveid, avagy a most futó projektjeid?

Sz. L.: Az egyik az Inda Galériában, a Szia Tesó / Good Morning Bro⁸ kiállításon bemutatott legutóbbi munkám, a 700 méter (2023), ami a kubai fiatalok internethez való hozzáférését vizsgálja. 2016-ban a kubai kormány, ami előtte (és azóta is) szigorúan ellenőrzi az információhoz és a technológiához való hozzáférést, wifi hot spotokat hozott létre Havanna-szerte. Míg korábban a hírek, a kultúra és a trendek csak lassan szivárogtak be, a tizenévesek mostanra nagyobb hozzáférést kapnak az információkhoz, trendekhez és divathoz. Szeretnék még Havannába visszamenni, mert eddig főleg külső fotók, portrék készültek, és szívesen megnézném, hogy milyen a szobájuk, az otthonuk ezeknek a gyerekeknek. Olvastam, hogy gyűjtést szerveztek egy deszkás park létrehozására. Belepillantanék ebbe is.

A másik projektem a portugál Maria Teresa Braz, a Salazar⁹-diktatúra alatt nevelkedett és szocializálódott nő történetének (Rabul Ejtett Szabadságok, 2019-2023) továbbgondolása. Ennek az anyagnak a kapcsán kezdett el érdekelni, hogy a hatalom, a mindenkori diktatúra hogyan hat a nőkre a különböző országokban és korokban. A No bread for us at mens’ tables / Nincs számodra hely fotó- és videóinstalláció olyan kérdésekre keresi a választ, mint például, hogy milyen tendenciák voltak tapasztalhatók a 20. században, milyen ideológiák vezérelték a törvényhozókat, miket sikerült a feminista mozgalmaknak elérnie, hogyan hatott a tizennégy év NER¹⁰-kormányzás a nők helyzetére Magyarországon, és hogy lehet-e ezek alapján következtetni arra, hogy merre tartunk. A projekt először 2024. október 9-én a Liget Galériában lesz látható, a Molnár Vera által kurált azonos című, Nincs helyünk a férfiak asztalánál kiállításon, ami jómagam, és RitaGT¹¹ portugál interdiszciplináris művész duóprojektje. A fotográfiát, videót és performanszot felölelő kiállítás a nők diktatúrákban betöltött szerepére fókuszál, és arra, hogy a Fidesz¹² tizennégy éve tartó hatalma hogyan befolyásolta a nők helyzetét Magyarországon.

1. 1. 1989-ben alapított hetilap.https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Narancs ↑
2. 2. https://punkt.hu/2020/11/27/igazitasok-interju-szasz-lillaval/ ↑
3. 3. Az AI, azaz az Artificial Intelligence, a Mesterséges Intelligencia (MI) angol kifejezése. ↑
4. 4. Phillip Toledano: Another America, 2024, L’Artiere Edizioni ↑
5. 5. https://www.youtube.com/watch?v=ceD8mE6GvVI ↑
6. 6. Anders Petersen svéd fotográfus 1944-ben született Stockholmban, Christer Strömholm, svéd dokumentarista fotográfus tanítványa volt, Svédországban él és alkot. https://www.rencontres-arles.com/en/artistes/view/1286/anders-petersen ↑
7. 7. Re-enactment, azaz „újrajátszás” angol nyelven. ↑
8. 8. Szia Tesó / Good morning Bro, Inda Galéria, Budapest, 2024. július 3. - 2024. szeptember 27., https://indagaleria.hu/exhibitions/166 ↑
9. 9. António de Oliveira Salazar (Vimiero, 1889. április 28. - Lisszabon, 1970. július 27.) pénzügyi szakember, politikus, Portugália diktatórikus hatalmú miniszterelnöke 1932-től 1968-ig.https://hu.wikipedia.org/wiki/Ant%C3%B3nio_de_Oliveira_Salazar ↑
10. 10. NER, azaz a Nemzeti Együttműködés Rendszere, 2010-ben létrehozott társadalmi szerződés.https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzeti_Egy%C3%BCttm%C5%B1k%C3%B6d%C3%A9s_Rendszere ↑
11. 11. RitaGT, 1980-ban Portóban született kortárs művész, aki Portugáliában alkot és él. „Művészete olyan témákat fedez fel, mint az emlékezet, identitás és az emberi jogok” (https://artfem.org/rita-gt/)https://www.instagram.com/rita.gt/ ↑
12. 12. Fidesz - Magyar Polgári Szövetség, 1988-ban alapított politikai párt. https://hu.wikipedia.org/wiki/Fidesz_%E2%80%93_Magyar_Polg%C3%A1ri_Sz%C3%B6vets%C3%A9g ↑