Tóth Olivér: „Azokat a pillanatokat jegyzem meg a legjobban, amelyeket nem fotóztam le”

Beszélgetés Szilágyi Lenkével

A szakma szubjektív dokumentarista fotósnak tekinti, de ő új kategóriát talált ki magának: tapasztalati fényképész. Általában nem is tervez előre, inkább meghagyja a lehetőséget az összes véletlennek, hogy azok egy képpé álljanak össze. Az ragadja meg, ami fotográfiai értelemben látvány, ugyanakkor érzelmileg megérinti. Szilágyi Lenke elismert, ugyanakkor magányos művész, akiben van elvágyódás. Amíg régebben a kalandvágya volt erős, mostanra az elkeseredettség érzése a meghatározó, annyira tragikusnak látja, ami ebben az országban zajlik. Mint mondja: „Magyarországon valahogy mindig a társadalom alja kerül a tetejére.”

Tóth Olivér: Melyik képed áll a legközelebb a lelki alkatodhoz?

Szilágyi Lenke: Az egyik ilyen az Egyszarvú ipari tájban című. A kép lehetne akár idilli is, de mivel egy sarkvidéki szénbánya környékén készült, megjelennek rajta az ember természetkárosító beavatkozásának jelei is, így inkább a történet szomorúsága dominál. A másik fontos képem címe: Bizalmatlanság. Ezt Erdélyben, Lupény városában fotóztam, néhány gyanakvó, idősebb embert és gyereket ábrázol, pár érdeklődő kecske társaságában. A harmadik képen, amely eszembe jut, egy kopaszra nyírt, fodros szoknyás kislány - Rózsika - búslakodik egy vasradiátor mellett.

TO: A szakma szubjektív dokumentarista fotósnak tekint. Te hova sorolod magad műfajilag?

SZL: Új kategóriát találtam ki magamnak: tapasztalati fényképész vagyok. Például van az a jelenség, hogy ma mindenki, mindenhol telefont szorongat a kezében, amit valahogy ábrázolni szerettem volna. Ez egy kigondolt, több expozícióból készült kép, de mégiscsak annak alapján, amit mindannyian tapasztalunk. Általában nem tervezek előre, inkább csak hagyom, hogy megtörténjenek velem a dolgok, és azokból jó esetben képek keletkezzenek. André Kertész mondta magáról, hogy ő egy nézelődő amatőr - én is ilyesminek érzem magamat. Mostanában ez nehezebb, mert az emberek egyre bizalmatlanabbak a fotográfusokkal szemben, és miközben gyakorlatilag mindenhonnan kamerák merednek ránk, mégis sokan ellenséges szándékot feltételeznek, ha ember is van mögötte. Persze már az életmódom sem olyan, mint egykor. Idővel arra is rá kellett jönnöm, hogy igazán csak egyedül szeretek fotózni.

A képek kapcsán az ellenpontokat, az abszurditást keresem. Elkezdtem olyan tájakat fényképezni, amelyekben - mint a már említett Egyszarvú esetében - az emberek belerongáltak a tájba, örökre megváltoztatva azt. Ha ezt igazán jól szeretném csinálni, akkor módszeresen, komolyabb kutatómunkával kellene hozzáállnom, de erre kevéssé vagyok alkalmas. A fotós tevékenységem gyakorlatilag olyan, mint egy személyes napló. Az eklektikusság pedig főleg az analógról digitális eszközre való átállás következménye. A digitális fekete-fehér képeket azóta sem sikerült megszeretnem, kicsit úgy érzem, hogy azok fából vaskarikák. Van egy fotóm, amelyet nagyon szeretek. 2019-ben készítettem digitális géppel Alaszkában. Utólag sajnáltam, hogy a nem analóg volt nálam, ezért a tabletem képernyőjéről lefotóztam filmre is magamnak, hogy úgy is meglegyen. Tudom, hogy ezt sokan röhejesnek tartanák, és nem is akarom mutogatni, de ez a kép fontos emlék számomra, kint is van otthon a falon. Alapvetően sok kép vesz körül: ha jól számoltam, jelenleg negyvenegy van látható helyen a szobámban.

TO: Mennyire van jelen az ellentmondás a magánéletedben?

SZL: Ha csak azt nézem, hogy az életemet fordítva éltem le, mint azt szokás, akkor jelen van. Fiatalon kalandoztam, csavarogtam, szabadon éltem, amíg mások a családi életre fókuszáltak, ma pedig van egy rendes munkahelyem, ahova bejárok dolgozni. Nem vagyok egész nap független művész.

TO: Debrecenben születtél, onnan költöztél fel Budapestre. Mit ad hozzá a látásmódodhoz a vidékiség, és mit a városiasság?

SZL: A közelmúltban dolgoztam Enyedi Ildikó új filmjében, a Csendes barátban, amely egy arborétumban játszódik, és hangsúlyos szerepet kap benne egy idős fa is. A természet, a fák közelsége sokat jelent számomra, fiatalkoromban sok időt töltöttem a debreceni botanikus kertben, ahol még a növények latin nevét is megtanultam. A nagyszüleim és az unokatestvéreim falun laktak; nagyapám, ha nem talált, rögtön a fák tetején nézett körül, mert tudta, hogy ott leszek valahol.

Budapestet a mai napig nem sikerült igazán megszeretnem. Sokszor azt érzem, hogy túl sok negatív energia gyűlik össze benne, ráadásul mintha az itteni emberek agresszívebbek, bizonyos szempontból közönségesebbek is lennének. Itt élnek a barátaim is, vagy ahogyan én hívom magunkat, a „huligánok”, akik szorosan a városhoz tartoznak. Ez a megnevezés talán elavultan hangzik, de annak idején az unalmas, hétköznapi társadalmon kívüliséget jelentette. Továbbá itt vannak azok a kulturális események is, amelyek fontosak számomra, tehát nem érzem rosszul magamat.

Debrecen egy levegős, alföldi város, ahol jó várni a hársfák vagy az akácok virágzását. A házunk előtt volt két nagy játszótér, amelyet egy park kötött össze, ahova mindennap lementünk a környéken élő rengeteg gyerekkel, ha éppen nem iskolában voltunk, és maximum délben néztünk haza, hogy együnk egy zsíros kenyeret. Mostanában azt látom, amikor arra járok, hogy a régi környékről kihaltak az idősek, gyerekek pedig nincsenek is igazán. A padokon ma hajléktalanok fekszenek, mindent benőtt a gaz. Egyedül a fák állnak a megszokott helyükön. Az egész miliő, az életforma, ami akkor körülvett, eltűnt. Mindez azt vágja a képembe, hogy megöregedtem.

TO: Milyen a viszonyod az arcoddal?

SZL: Időnként készítek önarcképeket, ahogy szerintem mindenki, főleg kerek évfordulókon. Az biztos, hogy nem vagyok a műfaj mestere. Van egy Ötvenéves vagyok című aktfotóm magamról, amiben semmi erotikus nincs, csak gondoltam, ha már meztelenül születtünk, időnként érdemes megnézni, mi történt azóta. Akkor még volt bennem némi optimizmus is. Mögöttem sudár jegenyefák állnak, engem pedig csak egy fügefalevél takar. A hatvanadik születésnapomon is csináltam egyet, amit az alaszkai vadonban szerencsétlenkedtem össze. Nem vagyok egy Balla Demeter, nem lett jó, de azért emlékbe eltettem magamnak. Sosem voltam fotogén. Nincs karakteres arcom, nem vagyok se szép, se csúnya. Legalább lóarcom vagy horgas orrom lenne, de nincs rajtam semmi jellegzetes. Persze olykor akadnak jó helyzetek is. Nemrég Amerikában jártam, ott készült egy kép magamról, amit szeretek, de ezen csak a sziluettem látszik. Nem is baj, mert egyébként sem vagyok jó viszonyban a korommal. Nem maga az életkor zavar, hanem az, hogy fizikailag csökkentek a lehetőségeim az utóbbi időben. Anyukám mindig azt mondta, hogy nem látja magát olyan öregnek a tükörben, mint a róla készült fényképeken, és már én is így vagyok ezzel. Az életben mozgásban vagyunk, a tükörben egy összképet látunk, egy fotón viszont minden apróság részletesen látszik. Szoktam is mondani, hogy az én koromban már csak filmre lenne szabad fotózkodni, mert a digitális technológia sokkal gonoszabb. Azért is exponáltam az aktképeimet filmre, hogy ne lehessen retusálni - ha digitális géppel készítettem volna, biztosan belejavítok.

TO: Úgy tudom, Budapesten valamilyen művészettel kapcsolatos dolgot szerettél volna tanulni.

SZL: Tizenhat éves koromig éltem Debrecenben, ahol egy barátnőmtől megtudtam, hogy a budapesti Kisképzőben van fotó szak. Előtte nyolcadikig jártam rajzszakkörbe meg fotószakkörbe, ahol valamelyest megismertem a fényképezést. A rajzhoz nem igazán volt tehetségem, így megörültem, amikor a gimnázium második osztályából felvettek a fotó szakra.

Gyerekkoromban sok komolyzenét hallgattam, de főleg olvastam, például életrajzokat: Johann Sebastian Bach, Picasso vagy Henri de Toulouse-Lautrec és sok más művész és tudós életrajzát. A legkorábbi kedvenceim a kalandos történetek, Jack London és Karl May Winnetou-regényei voltak. Egy időben úgy is hívtak az iskolában, hogy Kisszilágyi, a vad indián.

Nyilván ezek miatt vágytam olyan távoli helyekre, mint például Alaszka, vagy azokra a hegyekre, amelyeket évtizedekkel később sikerült megmásznom, mint a Kilimandzsáró vagy az Elbrusz. Debrecenben még egy domb sincs, gyerekként szánkózni sem tudtunk, mert nem volt honnan lecsúszni. Volt egy Fiat 850-es autónk, amellyel elmentünk Erdélybe meg a Tátrába, vagy hétvégi kirándulásokra itthon. A szüleim nélkül először középiskolás koromban utaztam. Egy barátommal stoppoltunk Lengyelországba, ahol megnéztük Auschwitzot. Később már sokat csavarogtam egyedül is.

Ma már a kalandvágy inkább a természetbe hív. Ott is történnek szinte megmagyarázhatatlan dolgok. Például Csehországban egy erdőben bóklásztam. Éreztem, hogy lassan meg kellene pihennem. Lefeküdtem egy fa alá, de elég sok volt ott a bogár. Majd továbbindultam, és találtam egy kempinget, benne megágyazott vaságyakkal… Egy másik alkalommal Erdélyben sátraztam, amikor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne meginni valamit. Erre látom, hogy közeledik egy pásztor a nyájával, aki már messziről lobogtatta a pálinkásüveget, hogy kérek-e…

Az utazás kinyitja az embert a világra, fontos, hogy más szemszögből is rálássunk. Nemrég nagy hatással volt rám egy előadás, amelyen egy informatikus végzettségű srác elmesélte, hogy harmincéves koráig nem volt külföldön, azután elhatározta, hogy elutazik jó messzire, és megnézi magának, milyen az. Pápua Új-Guineát választotta, ahol csupa kellemetlen dolog történt vele, például ellopták a 45-ös méretű cipőjét, ami ott senkire nem volt jó, és vissza kellett vásárolnia, de valahogy az élményeit úgy adta elő, hogy abban semmilyen panasz vagy kritika nem volt, csak megtapasztalta, hogy ott így mennek a dolgok.

TO: Forgách András azt írja a Látókép megállóhely¹ című könyved fülszövegében, hogy beutaztad a fél világot, és mindenhol ugyanazt csináltad, mindenhol ugyanúgy néztél.

SZL: Ha szám szerint vesszük, körülbelül kétszáz ország van összesen, tehát inkább csak a negyedében jártam. Az egzotikum nem nagyon érdekel, hanem azok a jelenségek, amelyek az emberekben közösek, akárhol vagyunk. Az ragad meg, ami fotográfiai értelemben látvány, ugyanakkor érzelmileg megérint. Persze ma már az én képeim is távolságtartóbbak, mert az emberek zárkózottabbak lettek, bár ez attól is függ, hogy keletre vagy nyugatra megyünk. Ráadásul én sem vagyok egy kifejezetten szociális lény. Fiatalkoromban igazi vadember voltam. A felnőttekre alig mertem ránézni, nemhogy megszólítani őket. Azután némiképpen javult a helyzet, de egy ideje ismét romlik.

TO: A hegymászás kapcsán egyszer azt mondtad, hogy jelentős esztétikai élmények érhetik az embert közben. A szépséget keresed, kutatod vagy rábukkansz?

SZL: Önmagában nem a szépség érdekel. Persze lefotózom a tájakat ott, ahol járok, de abban még nincs semmi dráma. Igaz viszont, hogy a természet kevésbé elutasító, mint az emberek, így könnyebb vele bánni. 2020-ban volt egy kiállítás, ahol Tandori Dezső képverseire reflektáltam a fotóimmal. Ott főleg fákról készült képeim voltak, amit még lehetne folytatni, és akár egy nagyobb anyag is készülhetne belőlük. A nyarat, az őszt és a telet már megfotóztam, a tavaszt még nem sikerült. Az egyik kedvenc képem ősszel készült a Fiumei úti temetőben. Egy nap kimentem sétálni. Megláttam egy pocsolyában tükröződő fát, a vízben a lehullott és elsárgult levelekkel, amelyek olyan összhatást adtak, mintha azok a fa virágai lennének.

TO: Volt olyan életszakaszod, amikor arra gondoltál, hogy más dolgok, mint például a hegymászás, jobban érdekelnek?

SZL: Nem. A hegymászás inkább csak elnyomta a fényképezést, mintsem helyettesítette. Ez csak azt jelenti, hogy egy hosszú hegyi túrán el kell jutni a célhoz meg vissza, nincs nagyon idő tervezgetni, komponálgatni, az van, ami útba esik. Ma már a tájfotósok is tudományosan készülnek fel egy fotózásra, applikációkkal számítják ki, hol és mikor érdemes dolgozni. Ehhez mérve számomra ez csak hobbi.

TO: Egy időben egy kis műanyag lovasfigura volt a kabalád, amit mindig magaddal hordtál. Megvan még?

SZL: Igen, és azóta lett két társa is. Az első lovamat még a nyolcvanas években kaptam egy barátomtól, aki utána meghalt. A második figurát én találtam, amikor megvettem a jelenlegi lakásomat - egyszer csak ott volt a padlón. A harmadik ló a legutóbbi amerikai utam során került a csapatba, és kicsit nagyobb, mint a többi, ezért nem fogom magammal hurcolni az utazásaimra. Ragaszkodom a személyes tárgyaimhoz, de a szokásokhoz is. Az uszodában mindig ugyanabba a szekrénybe szeretek pakolni. Azt hiszem, a mai napig nem sikerült felnőnöm. Harmincéves is rég elmúltam, amikor még csókolommal köszöntem a felnőtteknek. Már rám is szóltak, hogy le kellene szoknom róla, ezért kitaláltam, hogy a barátaimnak is azt fogom mondani, hogy jó napot kívánok. Így idővel megszoktam ezt a formát.

TO: Nyilván nem véletlenül fényképeztél előszeretettel gyerekeket sem.

SZL: Anyukám gyermekpszichológus volt, egy időben nevelőotthonban dolgozott. Ott éltünk egy szolgálati lakásban a gyerekekkel körülvéve, mondhatjuk, hogy kéznél voltak. Akkor még nem volt ilyen „jogellenes” embereket fényképezni. Ráadásul a gyerekekkel könnyebben is tudtam szót érteni. Egy jó portréhoz jó alany is kell, amiről a fotósok nem szoktak beszélni. Egyszer lefotóztam egy férfit, akit már évek óta figyeltem. Elég jó arca volt, és egyszer, nagy nehezen meg is szólítottam. Később írtam egy cikket a portréfotózásról egy szaklapba, ahol szerepelt ez a kép, amelyet én mutattam meg neki, majd ezután megkeresett az ügyvédje, hogy nem járultak hozzá a közléshez. Tágabb baráti körben is előfordult, hogy küldtem valakiről egy képet az Instagramon a születésnapjára; azt hittem örülni fog, de pont ellenkező hatása lett.

TO: Fotóművészeti írók és kurátorok - köztük Szilágyi Sándor - szerint egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílust alakítottál ki magadnak. Látszólag mindezt a legkevesebb hókuszpókusszal, eszköztelenül, a lényegre lecsupaszítva. Te hogyan látod ezt?

SZL: Alapvetően nem vagyok elég tájékozott a fotográfia elméleti kérdéseiben. Nem is igazán gondolkozom ezen. Az biztos, hogy nem szeretem a nagyon mesterkélt képeket. Azok állnak hozzám közelebb, amelyeken maga a kép az elsődleges, ahol semmi felesleg nincs, ami viszont látszik, az a helyén van, például: Henri Cartier-Bresson, Josef Koudelka, Sebastião Salgado vagy Benkő Imre képei. Ők azok a nagy elődök, akikre jó visszatekinteni. Ami a szívemhez még közelebb áll, az Brassaï és Diane Arbus a furcsa, különös figuráikkal, de említhetem az izlandi Ragnar Axelsson munkáit is, aki már inkább kortársnak nevezhető, bár ő sem mai fiatal.

TO: A képeid egy részére jellemző a teljes káosz, ami hozzájárul azok szürreálissá válásához.

SZL: Nem látom a káoszt, de az igaz, hogy sok dolgot kipróbáltam, kísérleteztem. A stílus kialakulása egy folyamat eredménye, nem megy egyik napról a másikra. Nem is tudom pontosan, törekedtem-e rá valaha, vagy adta magát. A fotográfiáim vizuális egyben tartása egyébként most küzdelmesebb, mert a színes anyagaimmal kapcsolatban sokszor úgy érzem, hogy azokat nehezebb egymással összefüggésbe hozni, mint a fekete-fehéreket.

TO: Az első színes munkád a kétezres évek közepén készült: fürdőkben, szórakozóhelyeken fényképeztél. A téma ellenére még ezek is sírnivalóak.

SZL: 2004-ben jelent meg a Fényképmoly²³ című albumom, amely majdnem szimmetrikus fekete-fehér képek gyűjteménye, többségükben statikusak, kimértek. Azután kezdett el érdekelni a partik dinamikus világa. Nyilván ebben a sorozatban is azok a pillanatok ragadtak meg, amelyekben a világszemléletem tükröződik. Akkor hagytam abba, amikor azt kezdtem érezni, hogy partifotózás lett belőle.

Megfigyeltem, ma inkább az a trendi, hogy először van a koncepció, és annak mentén készülnek a fotók. Igen ám, de azok nem biztos, hogy önálló képként is megállnak. Például Magyar Ádám kigondol egy témát, amihez megtervezi és elkészíti a technikát, programot ír hozzá, tehát mielőtt hozzákezdene, éveket dolgozik rajta, de a végeredményen ez egyáltalán nem látszik, az egyszerűen szívbemarkoló és költői. A napokban láttam Fabricius Anna kiállítását, aki szintén nagyon sok társadalmi kutatómunkát végzett hozzá, amit nagyra becsülök, de maguk a képek számomra inkább ennek a dokumentációi, látványként nem érintenek meg. Ez nem bírálat, csak máshogy állunk a dolgokhoz.

TO: Egy másik vélemény veled kapcsolatban, hogy ott is észreveszel képeket, ahol a legtöbben nem. Különösen igaz ez azokra a fotóidra, amelyek életlenek vagy ellenfényben készültek.

SZL: Milyen jó lenne, ha ezt én is így gondolnám!

A fekete-fehérben valóban szeretem a kontrasztot, az ellenfényt. Azt is, ha marad a nézőben kérdés azzal kapcsolatban, hogy miféle körülményekből állt össze a kép. Vannak, akik szerint sokszor éppen ezekre építek, pedig egyszerűen csak ilyen dolgok zajlottak körülöttem. Van, hogy szerepel benne egy apró részlet, ami nem illik oda. És van olyan is, amikor van valami, amit nem látunk, mégis a kép része. Ez utóbbira jó példa a filmes munkám, ahol a jelenetfotó erről szól, mivel ott a vezető vonalakat a tekintetek adják ki.

Az interakció vagy a képen szereplők között jön létre, vagy kifelé, ahol a kamera passzív szemlélő. Ez adja a feszültséget, vagy kelti fel az érdeklődést.

TO: A standfotósok többségénél ugyan húzódik egy válaszfal a saját célra és a megrendelésre készült munkáik között, de ez a válaszfal átjárható. Esetedben viszont éles a vonal.

SZL: Amikor dolgozom, a munkára figyelek. Kevés olyan, forgatáson készült képem van, amelyet beemeltem a saját anyagomba is. Ezek azok, amelyek valamiért megérintettek. Ilyen a Hiúz. A kép Tóth Tamás Natasa című filmje közben készült a Lánchídon, de nem a jelenetben. Az állatokról készült képeim nem előre megfontolt szándékkal készültek, inkább csak úgy megtörténtek, ha egy állat besétált elém. Ők is az életünk részei, ahogy a róluk készült képeim is valójában portrék.

A Török Ferenc Senki szigete című filmjében készült fotón egy biliárdasztal mellett álló menyasszonyt meg egy férfit látunk. Ez egy statikus helyzet, de elég dinamikus a kompozíció, egyszóval van benne ellenpontozás. Hajdú Szabolcs Délibáb című filmjében is van egy kép, amit a magam számára kiemeltem: egy fekete férfit ábrázol, aki az esős éjszakában egyedül ül egy autóban. Nincs rajta sok minden, csak főleg a sötétség.

TO: Úgy tudom, a filmesek ezért a zsigeri demokratikusságodért is szeretnek veled dolgozni, mert bárki, akit érdekesnek találsz, rákerülhet a képedre.

SZL: Ezt nem tudom, a filmes munka nem rólam szól. Az jut eszembe, amikor Tarr Bélával dolgoztam, aki Az ellenállás melankóliáját⁴⁵ forgatta, amelyben a statiszták egy része a való életben is hajléktalan volt. A forgatás elhúzódott, én pedig elkezdtem unalmamban lefényképezni ezeket az érdekes arcokat.

Korábban már említettem, hogy magamnak egyedül szeretek fotózni, de a munkáim révén nagy létszámú stábokkal kell együttműködnöm. A fotó magányos tevékenység, abból a szempontból, hogy csak én látok bele a gépembe, de olykor jó érezni, hogy harminc-negyven emberrel közösen dolgozunk. A forgatások időnként jó bulik is amellett, hogy elég fárasztó a munka.

TO: „Pontosan akkor fényképez, amikor olyan, mintha megállt volna az idő” - mondta rólad egyszer Grunwalsky Ferenc, akinek az első filmes munkádat, a Szomjas György rendezte Falfúrót köszönheted.

SZL: Igen, mondhatjuk, hogy ő fedezett fel a filmszakma számára.

TO: Mintha ebben a mondatban benne lenne az is, hogy bizonyos értelemben a nyugalmat, a létezést örökíted meg.

SZL: Igen, ez köti össze a képeket: az időből kiszakadó, szempillantásnyi, mégis állandó dolgok. Minden jelenetnek vannak kulcspontjai, azokat kell megtalálni. Egy feszült momentum képi láthatóságát keresem.

Vannak emlékezetes esetek egy-egy forgatáson. Például a Falfúró egyik jelenetében Andorai Péter egy kocsmában úgy gyújtott rá, hogy még a szájában volt egy falat torta. A Gengszterfilmben szerepel egy vidéki nagymama, aki egy üvegből szívószállal kólát iszik a konyhában. Mivel a szívószál fehér volt, látni lehetett, ahogy felfelé áramlik benne a barna folyadék. A rendező bekiabált a néninek: „Tessék szívni!” - a stáb meg pukkadozott a nevetéstől. Jancsó Miklós sokat anekdotázott a forgatásokon. Egy alkalommal az egész stábon nevetéshullám söpört végig. A felesége, Csákány Zsuzsa egyszer csak rémülten kezdett könyörögni neki: „Hagyd abba, halálra fogod röhögni magad!”

Az első Jancsó-film, amelybe dolgozni hívtak, ugyancsak Grunwalsky-fényképezés, a Nekem lámpást adott az Úr a kezembe Pesten című volt, de életem első forgatási képeit is az ő közelében készítettem. Igaz, akkor még nem hivatásos fotósként, hanem teljesen véletlenül. 1978-79-ben készült az Allegro Barbaro vagy a Magyar rapszódia, nem emlékszem pontosan, amelynek az egyik jelenetét az Astoria szállóban forgatták, ahova beszöktünk bámészkodni. Nyáron pedig Kővágóörsön dolgoztak. Egy osztálytársamnak Zánkán volt nyaralójuk, ahonnan biciklivel mentünk át a helyszínre, megnézni a filmeseket. Jancsóval egy napon születtünk, és a nyolcvanadik születésnapjára, amit együtt ünnepeltünk, ajándékoztam neki egy ilyen régi képet. Miki bácsit mindenki imádta. Minden stábtagnak tudta a nevét, és beszélgetett is bárkivel.

Minden forgatáson megpróbálok láthatatlan lenni, vagy legalábbis elbújni a szemek elől. Így amikor forgatásokon keresnek, vagy egy létra, vagy egy szekrény tetején vagy a fotel alatt találnak meg. Általában a hangosítókkal kell konfrontálódnom. Ha találok egy jó helyet, valószínűsíthető, hogy hamarosan megjelenik az egyik hangmérnök, és elzavar. Valahogy a szakma úgy van vele, hogy a standfotósoknak minden adott: bevilágítanak nekik, készen kapják az enteriőrt, a színészeket, és csak le kell fotózniuk a „készt”. Csak éppen nem könnyű azokat a - később ikonikussá váló - pillanatokat megtalálni, amelyek egy képbe sűrítik bele mindazt, amiről szó van!

TO: Térjünk vissza a fotóművészethez. A fotográfiáid kapcsán rendszerint valami szomorúságot, világvége-hangulatot szokás emlegetni, de ott van a sajátos, fanyar képi humor is.

SZL: Ilyen a világhoz való viszonyom, ami szerencsés esetben a képeken is megvan. Soha nem voltam a társaság középpontja. Irigylem azokat az embereket, akik mindig vidámak, és képesek barátságosan mosolyogni. Én sajnos nem ilyen vagyok, és nem is tudok erőszakot tenni magamon. Humor nélkül viszont savanyú lenne az élet. Van egy félbehagyott sorozatom: a Szabad tréfák. Ezt csak úgy, a magam szórakoztatására találtam ki; ilyen kép a Tölgy a hóban, Hölgy a tóban, a Kanális és kanál is, A jövő ígérete, meg hasonlók. Azután abbahagytam, mert depressziós lettem, és elhagyott a jókedvem.

TO: Ilyen esetekben nem vagy hajlandó kompromisszumot kötni?

SZL: Nem szeretek, ami talán abból is fakad, hogy akkor, amikor elkezdtem kiállítani, kevés kurátor volt, ráadásul jobban szeretem magam eldönteni, mit és hogyan mutassak meg. Azt a két-három albumomat, amelyek megjelentek, teljesen én terveztem, szerkesztettem. Meghallgatom a tanácsokat, de a végén úgyis az lesz, amit én szeretnék.

TO: Feltételezem, a nagyításaidban is rendkívül igényes és perfekcionista vagy.

SZL: Ma már nem igazán nagyítok, inkább kinyomtatom a képeimet, és leginkább csak akkor, ha kiállításra mennek. Szeretem, ha fizikailag is léteznek, nem csak monitoron. Azok a képek, amelyeket még magam válogattam ki, talán megmaradnak utánam. Nem tudom, érdekesek lesznek-e valakinek. Talán már elavult lesz, ahogy új utakat nyit a mesterséges intelligencia… Amikor kitört a koronavírus-járvány, elkezdtem fotós tanfolyamokat keresni az interneten, hogy tanuljak újabb képfeldolgozási módszereket. Az órákat csupa olyan „naplementefotósok” tartották, akik nagyon jól tudják, mitől válik eladhatóvá egy kép, technikai szempontból sokszor profibbak, mint a művészek. Most ennek van divatja… Én szeretném az érzéseimet is megmutatni a felvételeimen keresztül, de ma már ez kevés. Az utóbbi időben többet gondolkodom ezen, mint amennyiszer elkészítek egy képet.

TO: Van egy fotód, amelyen egy kopaszra nyírt kisfiú mered a pusztában egy fölröppenő madárraj után. Mintha ebben az elvágyódás és a magány motívuma is megjelenne.

SZL: Ez a kép is a gyermekotthonban készült, ahol anyukám dolgozott. Igen, van bennem elvágyódás. Amíg régebben a kalandvágyam volt erős, mostanra az elkeseredettség érzése a meghatározó, annyira tragikusnak látom, ami ebben az országban zajlik. Néha azon gondolkodom, hogy el kellene mennem - de hova, és mit csinálnék ott? Az biztos, hogy soha nem szerettem volna mindent itt hagyni, hiszen itt él a családom, a barátaim, itt van a munkám. A pénz pedig soha nem motivált annyira, hogy emiatt keressek jobb helyet. Ma már utazni is úgy szeretek inkább, ha dolgom van valahol. Egy péntek este történt, nem sokkal azután, hogy elkezdtem dolgozni a Blinken OSA Archivumban, hogy éppen azon gondolkodtam, micsoda dögunalommá kezd válni az életem. Mielőtt kikapcsoltam a laptopomat, még megnéztem, jött-e levél, és Török-Illyés Orsolya írt, hogy nem akarok-e Mexikóba menni egy filmes munkára. Egy hét múlva már ott is voltam Tatiana Huezo Noche de fuego (Prayers for the Stolen) című filmjének a forgatásán. Hajdu Szabolcs filmjeinek egyik producerét, Jim Starkot ismertem. Ő keresett egy őrültet, aki ha nem is ingyen, de nagyon olcsón elvállalja a film fotózását. Végül még azt a kevés honoráriumot is ellopták ott a mexikói faluban… Elég nomád körülmények voltak, a telefonom nem működött, internetezni pedig csak a helyi internetkávézóban tudtam, ahol volt három számítógép spanyol kiosztású billentyűzettel, amelyről még a betűk is lekoptak. A film Cannes-ban díjat is nyert az Un Certain Regard kategóriában, amellyel a szokatlan stílusú nemzetközi produkciókat díjazzák. Tavaly meg egy marokkói moziban dolgoztam.

TO: Úgy ábrázolod a modelljeidet, hogy közben figyelmezteted a nézőket arra, hogy az emberi minőség független a társadalomban betöltött helyüktől. Azt hiszem, erre te vagy a legjobb példa. A fotós szakma ismer és elismer, de érdekli is őket, mi történik veled?

SZL: Magányos ember vagyok, ugyanakkor néha úgy gondolom, jobban el vagyok ismerve, mint ahogy megérdemlem. Egész gyűjteményem van díjakból. Sokszor elcsodálkozom, hogy mennyi tehetséges ember van, mégsem becsülik meg őket: mintha a szellemi értékek, a kultúra egyre kevésbé számítanának, a tahóság karneváljának korát éljük.

Szorongás van bennem és sajnálat, hogy mivé lett a világ. Magyarországon valahogy mindig a társadalom alja kerül a tetejére. A hatalom ma eltapos szinte mindent, ami a véleményével ellentétes, így a kulturális területen tevékenykedők nagy része csak próbál túlélni.

A társadalom perifériáján is élnek emberek, ugyanolyan érzésekkel és problémákkal, mint a mieink. Ha nem ellenségesen viszonyulunk hozzájuk, hanem bizonyos értelemben átvesszük az életük normalitását, akkor sok dolog kiderülhet számunkra. Ráadásul a leharcolt arcokat szeretem fotózni, amelyeken ott vannak az addigi létezésük lenyomatai. Ezért fotóztam nyomornegyedeket is. Egy fotósnak az a dolga, hogy azt a világot mutassa be, amelyben él, nem egy mesterkélt valamit. Bár az is lehet, hogy csak fantáziám nincs ahhoz, hogy például divatot fotózzak.

TO: Az egyén társadalomban való elveszettségének témakörét életben is tartod. Miért?

SZL: Azért, mert nem lehet elmenni mellette szó nélkül, de nem valami direkt módon akarom felmutatni ezt. Van egy másik elkezdett témám, amelyben szivárványcsaládokat fényképeztem. Ezt az egész jelenséget ignorálják Magyarországon. Micsoda műbalhé! Miközben az ország nagy része nyomorog, a hatalom kiközösít kisebb, sebezhető csoportokat, látványosan megbélyegzi őket, hogy a saját bűneiről elterelje a figyelmet.

TO: Hogyan ismerkedtél meg Petri György családjával?

SZL: Miután felvettek a Kisképzőbe, a barátaim hívtak, hogy fotózzak egy lakásszínházi előadást. Ezekből volt akkor több is, sok embert ilyen alkalmakon ismertem meg. Ezekből a képeimből meg is jelent néhány a Mozgó Világban, aminek köszönhetően később felfigyelt rám Kincses Károly, aki elhívott a Magyar Színházi Intézet számára dolgozni. Az érettségit követően visszamentem Debrecenbe dolgozni az egyetem oktatási központjába, így csak hétvégén jöttem vissza Budapestre, ahol nem volt állandó lakóhelyem, ezért mindig annál aludtam, aki éppen befogadott. Egy ideig laktam Réz Pál irodalomtörténésznél is, aki nagy mesélő volt. Anekdotái meg is jelentek a Bokáig pezsgőben⁶ című kötetben. Petri lakásának gyakorlatilag mindig nyitva volt az ajtaja, nagy társas élet zajlott benne, a zenei és az irodalmi élet szereplői közül sokakkal találkoztam ott. Gyuriról legendás történetek vannak. Kamondi Zoltán In memoriam Petri György címmel készített vele egy hosszú, beszélgetős dokumentumfilmet, amiből sok minden kiderül. Nem is szeretnék róla igazán mesélni. Sokat beszélgettünk, de - nem meglepő módon - inkább csak figyeltem őt. Köztünk családi jellegű volt a kapcsolat, így gyakran fényképeztem is.

Gyuri fontos tagja volt a demokratikus ellenzéknek, a nyolcvanas években szerkesztője volt a liberális politikai és kulturális folyóiratnak, a Beszélőnek, ahol én is dolgoztam. Itt csoportosult az értelmiség, akik fontos szerepet játszottak a rendszerváltásban is, amit nem igazán éltem meg, mert abban az évben, 1989-ben halt meg az anyukám. Később rendszeresen bejártam a Parlamentbe fotózni, az első szabad választásokat is dokumentáltam.

TO: Mennyire kötelezted el magadat egyfajta polgári idea mellett a szocializmusban?

SZL: Ha ez számít, akkor Gabriel García Márqueztől Dosztojevszkijig sok könyvet olvastam.

TO: Van, hogy a fényképeidhez is regényekből merítesz.

SZL: Ez túlzás, de az irodalom is arról szól, hogy mit hagyunk ki és mit emelünk be a keretbe. Az is előfordult, hogy az irodalom merített a képeimből. Ambrus Judit kitalálta, hogy odaadja egy-egy képemet íróknak, költőknek, hogy annak alapján írjanak valamit. Erdős Virág A Trabantfejű Nő című szerzeménye is így született.

Fotóztam a nyolcvanas években az Európa Kiadót, a 180-as Csoportot, a Dimenzió együttest, a Bizottságot. Ezek a képek ma már kordokumentumok, még akkor is, ha visszanézem a felvételeimet, és nem vagyok maradéktalanul elégedett az akkori teljesítményemmel. A társasági életem olyan helyeken zajlott, mint a Bercsényi Klub. A hetvenes évektől kezdve Forgács Zsuzsának, Jeles Andrásnak és Ulveczki Gábornak is volt egy-egy lakásszínháza. Utóbbi egy március 15-ei balhé miatt rendőri megfigyelés alatt állt, nem hagyhatta el a lakását. A konyhája a társasági élet központja lett. Ezekben a közegekben jól éreztem magamat, de magát a szocializmust nem szerettem. Sok minden történt: házkutatások, verekedések, atrocitások. A hatalom emberei egyszer a Csókolom együttes egyik alapítóját, Tóth Zoltán Spenótot fejjel lefelé húzták végig egy lépcsőházon. Egy másik alkalommal egy jegyellenőr leverte a szemüvegemet, miközben átkutatták a táskámat, amelyben találtak egy papírragasztót, amellyel a fotóimat rögzítettem a képeslapokra. Pár éven keresztül az volt a mániánk a barátaimmal, hogy ezeket küldözgettük egymásnak. Az ellenőrök úgy írták be a jegyzőkönyvbe, hogy Technokol volt nálam, amit sokan használtak tudatmódosító szerként. Szegények voltunk, bezárva éreztük magunkat. Ki az, aki ezeket visszasírja…?

A rendszerváltással kapcsolatban sem volt idealista elképzelésem. Nagy változás nem történt: korábban ideológiai bűnözők uralkodtak, most pedig elvtelen hazaárulók. Sokan reménykedtek, euforikus hangulatban várták a kilencvenes éveket, hiszen az újonnan szerveződő politikai pártok azt hirdették magukról, hogy fiatalok és tiszták. Én pedig azt mondtam, várjuk ki a végét. Azóta tudjuk, hogy kiből és mi lett. A szabadság levegője gyorsan elillant. Azután 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, és azóta mehetünk arra, amerre akarunk - ezt legalább elértük. Nem is tudom, mit érezhetnek azok a fiatalok, akik például megélték a Színház- és Filmművészeti Egyetem kinyírását. Ők szabadabb világba születtek, azután meg kellett tapasztalniuk, ahogy a fejükre nő a diktatúra. Évekig kizártam a lakásból a híreket, azután elkezdtem újra jobban odafigyelni. Szívem szerint néha kirohannék az utcára, és nagy betűkkel kiírnám az ellenvéleményt, amikor ezeket az uszító, gyűlölködő plakátokat vagyok kénytelen tűrni mindenhol. Harcolni kell, tüntetni kell, a hatalommal csak szemben állni lehet! - ez alap, mert a hatalom birtokosai sohasem másokért dolgoznak, hanem saját magukért. Megveszekedett pesszimista vagyok. Egyre kevésbé hiszek a demokráciában is, aminek szerintem akkor lenne értelme, ha nem megválasztani lehetne a vezetőket, hanem meneszteni, akiről kiderül, hogy emberileg vagy szakmailag alkalmatlanok.

TO: Küzdesz a beskatulyázás ellen?

SZL: Nem foglalkozom ezzel, de irigylem azokat, akik egyféle stílusban tudnak alkotni. Az is szempont, hogy unalmas mindig ugyanazt csinálni. Legújabban például a szolárgráffal kísérletezem. Ezt hogyan illesszem be az eddigi munkáimba? Ehhez hozzájárul az is, hogy úgy érzem, kissé elveszítettem a fonalat. Ahogy korábban mondtam, megváltozott minden körülöttem: a szociális élet, a technika, és hiányzik a ráfordítható szabadidő is.

TO: Mi a helyzet a hiúsággal? Fontos, hogy a képeid láthatóak legyenek?

SZL: Persze! Ha csak annyi történik, hogy kiteszek egy képet Instagramra, és megnézik tizenöten, már nem csináltam hiába. Mindenki vágyik ennyi elismerésre. Egy fotó számomra akkor válik olyan képpé, amelyet komolyan veszek, ha olyan dolgot ábrázol, aminek a témája, a tárgya foglalkoztat vagy megérint. Ha erre rátalálok, szeretném megmutatni másoknak is. Ha belegondolunk, a művészeket senki nem kényszeríti erre, a feladatokat is magunknak adjuk ki. Miért? Mert mindannyian szeretünk gondolkodni a világról. A kultúra arról is szól, hogy az emberek számára legyen közös élmény, és legalább addig sem azzal foglalkoznak, hogy megölik egymást. Az élmény annyival több, amennyivel többen éljük át. Nagyon élvezem például Kurtág Judit rajzait, akinek tavaly egy kiállítást is rendeztem az Art Departmentben, mert azt akartam, hogy mások is lássák.

TO: Erről eszembe jut a kedvenc festőd, Farkas István, akinek az alkotásai szinte mindig valami ki nem mondottról árulkodnak.

SZL: A Rökk Szilárd utcában lakom, Farkast a mellettem lévő házból vitték el, miután Magyarországot megszállták a németek. Előbb gyűjtőtáborba került, majd Auschwitzba, ahol megölték. Nehéz megmondani, miért áll közel hozzám. 2020-ban a Nemzeti Galéria szervezett életmű-kiállítást Kihűlt világ címmel, amelyet háromszor is megnéztem. Nyilván van valami közös a lelkialkatunkban. A szorongás, a melankólia központi motívuma volt. Van egy fotóm, ami az ő 1932-ben készült, Francia költő és anyja című festményét juttatta eszembe, amikor készült, 1997-ben, Petri György és akkori élettársa, Papp Mari látható rajta.

TO: Kevés zárkózottabb embert ismerek nálad. Egyszer azt mondtad, hogy a képeid között is vannak olyanok, amelyeket nem mutogatsz.

SZL: Persze, nekem is vannak „titkaim”. Ráadásul azokat a pillanatokat jegyzem meg a legjobban, amelyeket nem fotóztam le, és csak az emlékeimben vannak meg.

1. 1. Szilágyi Lenke: Látókép - Megállóhely, 1998, Magvető ↑
2. 2. Szilágyi Lenke: Fényképmoly, 2004, Ernst Múzeum ↑
3. 3. A Fényképmoly című könyv az Ernst Múzeum 2004. április 30. és május 30. között megrendezett kiállításának katalógusa is volt egyúttal. ↑
4. 4. Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája, 1989, Magvető ↑
5. 5. Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája című regényéből Tarr Béla és Hranitzky Ágnes Werkmeister harmóniák címmel készített filmet 2000-ben. ↑
6. 6. Réz Pál: Bokáig pezsgőben, 2015, Magvető ↑