CSÉKA György: Eperjesi Ágnes: D. 365 napja

A kiállítás és a mű előtörténete kerek, egyszerű és megindító. A mű mögött egy eleven ember élete van, mégpedig az autizmussal élő 37 éves emberé, Vedres Dávidé. Az alkotó egy barátján keresztül ismeri a családot, és közvetve Vedres Dávidot, akinek egyik fontos repetitív tevékenysége, hogy minden nap egy szappant dolgoz meg a kezével, a körmeivel. Érdeklődése ezek után kimerül a tárgy iránt, így minden nap új anyaggal dolgozik. A felgyűlt szappanokat a család a későbbiekben egy autista lakóotthonba viszi, hogy a lakói rendeltetésszerűen használhassák azokat.
Eperjesi Ágnes ezekből a szappanokból alkotta meg új munkáját.
A munka három részből áll, mivel az alkotó ugyanazt az anyagot, az anyagát más-más módon dolgozta fel, világította meg. Az egyik teremben relatíve kisméretű, fekete-fehér fotók csíkja vonul végig a falon. Mindegyik fotón egy Dávid által megdolgozott szappan. A képek között nincs távolság, nincs szünet, egybeérnek és egyetlen, végtelen sort alkotva ölelik körül a szoba terét. A másik szoba mintha ennek az inverze lenne. A termet egy Bene Tamás által tervezett és kivitelezett, megközelítőleg 100‒110 cm magas asztal talapzatként majdhogynem kitölti. Egy keskeny sávot hagy csak önmaga és a fal között, ahol körbe lehet járni, oldalazni a tárgyat, amelyen majdnem 365 szappan van, csak majdnem, mivel a szoba aszimmetrikus voltából következően nem fért ki mind. A szappanok rései, vájatai majdnem teljes egészében ki vannak töltve betonnal. És persze, a másik szoba képeivel ellentétben: színesek! Az asztallap súlyát nem igazán lehet érezni, holott a sötét, majdnem fekete lap betonból van, és a helyszínen öntötték. Viszont a textúráján látszanak az öntések, és megjelent egy repedés is. Nem hibátlan vagy high-tech, nem tökéletesre csiszolt, polírozott tárgy, ahogy a szappanok sem azok, látszik az egyedi megmunkálás, a foglalkozás, a manuális munka.
Ahogy a másik szoba szappanjait csak körbejárva tudjuk végignézni, úgy itt az asztallapon elhelyezett szappanok megnézéséhez is körbe kell járnunk a szobát a falak mentén. Egyik térben sincs kezdet és vég, csak végtelen kör, ismétlés, de voltaképp nem ismétlés, mert mindegyik szappan más.
A harmadik teremben folytatódik a végtelen körmozgás, ott egy Carousel körtáras diavetítő vetíti folyamatosan a szappanokról készített fotókat a falra. A vetítést monoton kattogás hangja kíséri, ahogy újabb és újabb diára ugrik a vetítő.
A technikájára, formájára nézve helyspecifikus installációnak igen fontos alkotóeleme a fotográfia, a fotográfia kontextusának megteremtése. Együtt, egy műben tapasztalhatjuk, láthatjuk ugyanis a fotográfiát és annak tárgyát, mégpedig különböző szcenírozásban. Egyszer a fotó fekete-fehér minimalizmusát, absztrakcióját, másszor a színes fotográfia vetíthetőségét, nagyíthatóságát használva. A kiállítás egyfajta reflexiós hurok, öntükröző alakzat, mert egyetlen műben, képben, vagy éppen triptichonban láthatjuk a műtárgyat, a szappant, és annak kétféle, tárgyiasult és vetített képét. A munka színrevitele azonban nem teremt hierarchiát tárgy és annak képe, másolata között, kitüntetve a tárgyat, és alárendelve annak képét, hiszen az installáció mindegyik eleme a befogadóban szükségszerűen és egységesen képként, látványként (és természetesen hangként, illatként, tapintási élményként is) rögzül, igaz, különböző módokon.

Eperjesi munkája alapvetően egy talált tárggyal való kapcsolatról, a vele való foglalkozásról, és/de a tárgyon keresztül egy másik élettel és emberrel való dialógusról, illetve a Vedres Dávid nevű ember életritmusának érzéki, kézzelfogható, szagolható bemutatásáról szól. A művet felfoghatjuk két alkotó közös munkájának is. Dávid ugyanis, bár nem ismerjük teljesen tisztán az indítékait, mert nem beszél, nem kommunikál, szinte hermetikusan elzárkózik a világtól, mégiscsak alkot, fantasztikusan személyes, teljesen egyedi műveket, mégpedig mindennap egy újat.
Az autizmus egyik jellemzője a repetitív viselkedés és a korlátozott érdeklődés. Uta Frith szerint a repetitív viselkedésre úgy tekinthetünk, „[…] mint a makacsság egy szélsőséges formájára. Valóban megfigyelhető náluk [az autizmussal élő embereknél] a változással szembeni rendkívüli ellenállás, csakúgy, mint az újdonságokkal szembeni averzió. Ugyanazt a dolgot csinálják, pontosan ugyanazt a dolgot és ugyanúgy, ugyanazt a filmet újra és újra megnézik, ugyanazt az ételt eszik nap, mint nap […].”¹
Dávid szinte kizárólag szappanokkal foglalkozik, amit úgyis értelmezhetünk, bár biztosan nem tudhatunk, hogy ezzel, ebben kommunikál. Ugyanazt ismétli szinte rituálisan. De a repetitív viselkedésben van valami, ami megtöri a bénító és terméketlen, halott ismétlődés ritmusát, az, hogy hozzányúl a szappanokhoz, a saját kezeivel dolgozza meg őket, és mindig más mintázatot, gödröket, lyukakat váj, kapar beléjük. Alapvetően soha nem tud semmit megismételni, azaz ellenállása és újdonságokkal szembeni averziója mégsem tökéletes, mert igenis valami megismételhetetlent alkot minden nap. Kérdéses azonban, hogy az autizmussal élők bár látszólag sokszor repetitív cselekvésben élnek, ugyanazt a filmet nézik meg, ugyanazt az ételt eszik, ugyanazt a könyvet olvassák stb., valóban ugyanazt, és valóban repetitív ez az élet? Hiszen nem a tárgy vagy tény számít, hanem annak értelmezése, befogadása. Alig vagy egyáltalán nem látunk bele egy autizmussal élő ember életébe,² kognitív folyamataiba, nem tudjuk, belül mi megy végbe a repetíció közben, épp ezért azt sem mondhatjuk biztosan, hogy egy tökéletesen zárt világban, ismétlésben élnek.
Persze Dávid voltaképp nem tudja, nem látja át, mit cselekszik, azt tudja, hogy minden nap ugyanolyan típusú tárgyra van szüksége. A részleteket látja, az egyes szappanokat, valószínűleg hihetetlenül élesen, és talán az illatuk, a szaginger kiváltása miatt faragja meg őket. Az autizmus értelmezésére alkotta meg Uta Firth a gyenge központi koherencia³fogalmat, amelyet később Peter Vermeulen kontextusvakságként⁴értelmez át.
Dávid, értelmezés, cél és kontextus híján alkot, vagy kommunikál, így műve nyers, nyersanyag. Munkája, az alapvetően kemény, mégis puha anyag felsebzése, nem rendeltetésszerű használata csak egy pillanatra töri meg a létezés hullámverését, így performanszként is értelmezhetjük, mert utána a szappan, ez a mindennapinál is mindennapibb, a használatban szó szerint elfogyó, nyomtalanul eltűnő anyag, visszatér rendeltetéséhez és eltűnik, megsemmisül.
Eperjesi Ágnes ennek az élethosszig tartó performansznak egy szeletét, egy év anyagát menti ki, óvja meg a megsemmisüléstől, és emeli át a művészet, a párbeszéd kontextusába. Formát ad a nyersanyagnak, ha már erre Dávid nem képes. A részletek között elvesző Dávid létezését rögzíti és formálja meg egy pillanatra.
Dávid kontextusvakságát javítja, gyógyítja meg és változtatja át látássá, összefüggéssé. Olyan finom és érzékeny módon, hogy ezzel nem írja át erősen, nem formálja a saját képére Dávid anyagát, hanem mintegy visszaadja azt alkotójának, a saját érzékeny jeleivel, üzenetével. Az üzenet, már amennyire ez megfogalmazható, gyógyításként is értelmezhető. Ugyanolyan aprólékos és repetitív módon, ahogy Dávid tette, teszi, Eperjesi minden egyes felsebzett szappant betonnal gyógyított be. Nem próbálta meg eltüntetni Dávid jeleit, nem szappant használt, hogy visszaadja a szappanok eredeti formáját, alakját, azaz visszatérítse őket mindennapiságukhoz, hanem egy a szappanéval szinte ellentétes, azt kémiailag taszító anyagot, a betont. Egy illatos, alapvetően puha, oldódó anyaggal hozott kapcsolatba egy jobbára az építkezéseken, nagy formákhoz, és nagy léptékben, ipari módon használt anyagot. Mintha megpróbálta volna összebékíteni az összebékíthetetlent. Kommunikálni a kommunikálhatatlannal. Megvalósítani a lehetetlent.
A gyógyítás, a lyukak, vájatok betömése, vagy éppen ezáltal kiemelése, megmutatása így ugyanolyan sérülékeny és élő lett, azaz nem-tökéletes, amilyenek az eredeti szappanok voltak.
Vedres Dávid és Eperjesi Ágnes párbeszédében az a különös, hogy Dávid használja az igen erősen női konnotációval rendelkező anyagot, a szappant, amely nem pusztán a fürdőszobához kötődik szorosan, hanem a háztartáshoz, háztartási munkához, hiszen korábban szappannal mostak is, nem csak tisztálkodtak, és a mosás szinte kizárólag a nők feladata volt, és sokszor az ma is. A szappan amellett, hogy tisztít és tisztán tart, illatos is, ami egyfajta irracionális, haszontalan plusz, amivel egy férfi hagyományosan semmit sem tud, tudott kezdeni. A férfiakkal nem az illatokat asszociáljuk, nem a puha, finom, illékony, színes anyagokat. Eperjesi használja, oltja vissza Dávid szappanjaiba a par excellence férfias anyagot, a sötét, durva, szinte kizárólag nagy mennyiségben, léptékben és gépek által feldolgozott, használt anyagot, a betont. A betonnal semmiféle kézműves, manuális jelleg nem asszociálódik. A szappan, bár természetesen nagyrészt ipari előállítású, megőrizte manuális jellegét, egyediségét, hiszen a kézműves szappanoknak is hatalmas piacuk van már. A szappanoknak egyedi formájuk és méretük van, fantasztikus változatosságuk, amellett, hogy a mindennapisághoz kötődnek és folyamatosan eltűnnek a mindennapi használatban. A beton szinte egy absztrakció, épületek alapanyaga, minden egyediség nélkül. A beton megszilárdulás után tömör, kemény, megbonthatatlan, nehezen elpusztítható, nem tünékeny anyag.
A kiállítást videó is kíséri, ahol a művész beavat a mű elkészülésének körülményeibe és előzményeibe. Hangsúlyos és jelentőségteljes, hogy jelenléte, öltözködése, a fehér köpeny és a munka jellege miatt is, egyfajta keveréke a tudósnak, művésznek, nyomozónak, orvosnak, archeológusnak. Munkája hangsúlyozottan nem a szubjektív önkényé, a zseni ötleteinek viharzása, hanem egyrészt archeológia, mert Dávid mindegyik (talált) tárgyát egyenként kellett megvizsgálnia, megszámoznia, döntéseket hoznia, mihez is kezd velük, másrészt egyfajta gyógyítás, hiszen szinte fogorvosként dolgozta meg a szappanokat, mélyítette ki a réseket, hogy alkalmassá váljanak a köztes anyag, majd a beton befogadására. Minden művelete kiegészítés, és nem átformálás. Egyfajta aszketikus és fegyelmezett objektivizmus, amely nem akar továbbmenni az alakításban, nem akarja lerohanni, átformálni, megemészteni, átírni, azaz uralni az anyagát. Csak leltározni, megfigyelni, kiegészíteni, megmutatni benne azt a mást, ami az eredete, a másik lényt.
Eperjesi úgy tesz Dávid szappanjaival, ahogy mi, amikor a kiállítást nézzük: körbejárja, megszemléli. Formát sem kényszerít rá, hanem felmutatja a repetitivitását, a monotóniáját és a szédítő változatosságát. És meghagyja az idegenségét. Nem próbálja elhinni, hogy megértette, hogy megértettük ezt az embert ezeken a tárgyakon keresztül. A hatalmas betonasztal is, amely a falhoz szorít, erről beszél, erről a befogadási szituációról: oldalazhatunk csak, próbálhatjuk minden oldalról megnézni a szappan-együttest, Dávid egy évét, de az egészet nem láthatjuk át, mert nem vagyunk abban a pozícióban, ahhoz sokkal feljebb kellene lépnünk! Az asztal azonban nem véletlenül van körül-belül a has magasságában, vagy az alacsonyabbaknak még magasabban, nem kerülhetünk fölé! Nem kerülhetünk az anyaghoz képest hatalmi pozícióba. Eperjesi munkája a befogadási hierarchiákat, a hatalmi pozíciókat is lebontja. De egyben az autizmus fontos jellemzőjére is reflektál, a kontextusvakságra és a részletek uralmára.

A kiállítás a hatalmas betonasztallal az ismétlést, a megismételhetetlenséget és a pusztulást is felidézi, illetve a mű és műtárgy létmódját, mert aki látja a kiállítást, óhatatlanul el kell gondolkodnia azon, hogyan bontják azt le? Hogyan viszik innen ki a művet, és voltaképp, mi a mű? Mivel a betonlapot a galériában öntötték, a kiállítás bontása szó szerint vehető, mert valóban bontani kell, azaz összetörni a betonlapot. Így a szappanok alapja, alapzata, kontextusa szűnik meg, és változik meg maga a mű is. Eperjesi kiállítása így Dávidnak szappannal való performansz-szerű foglalkozására is reflektál a saját létmódjával. Ahogy Dávid munkája, úgy ez sem merevedik hierarchiává. Legközelebb majd megint más módon, más környezetben látjuk viszont. Mert nincs ismétlés. Minden él.

Eperjesi Ágnes: D. 365 napja
2017. szeptember 7. – október 20.
Inda Galéria