KÖNYVESPOLC – 2016/4

Szombat Éva: Practitioners – Boldogság a Gyakorlatban
147 oldal 87 képpel, 19×24 cm
A szerző kiadása, a Pécsi József ösztöndíj támogatásával
ISBN 978-963-12-5781-6

Van egy kis bizonytalanság Szombat Éva képeinek, munkásságának megítélése körül. Karakteres, koherens, trendi, ezért elfogadják, és még (talán, és ha igen, szerencsére) futtatják is. Ennek fényében érdekes volt pár nappal ezelőtt látni, hogy a Pécsi József ösztöndíj 25 éves fennállása apropóján a Capa Központban (ex-Ernst Múzeum) rendezett kiállításon, újságíróknak tartott kurátori tárlatvezetésen hogyan söpörtünk át azon a termen, amelynek felét ezek a képek töltötték meg. Pedig egy sajtómunkás próbálta a féket behúzni, sikertelenül. A trendiség ugyanis csak részleges, és amiben gondoljuk, ott is csak látszólagos. De ez egyáltalán nem baj, sőt: a szememben kifejezett érdem.
Én úgy látom, ma Magyarországon az igazán trendi fotográfia komolykodó, fellengzős, tudálékos – és meglehetősen üres. Évtizedekkel ezelőtt fájlaltuk a szakma szellemi hátterének hiányát, és azt hittük, ennél a hiánynál a bármi is jobb lenne. Pedig az aranyfedezet nélkül kimondott szónál nincs rosszabb.
Nyilván boldog pillanat volt, amikor a művészeti főiskolákat egyetemekké nevezték ki. Nagyot ugrott a presztízs, gyönyörű új névjegykártyákat lehetett nyomatni. De utóbb a dolognak elég komoly hátulütői is lettek. Például a minősítési rendszer, ahol a nem doktor már nem is nagyon ember, de mert alapvetően nem neurobiológiáról és részecskefizikáról beszélünk, a tudományos jelleg leginkább kamuzással, habosítással érhető el. Nem ez volna az egyetlen lehetőség, de valahogy mégis ebbe az árokba csúsztunk, pedig a fotográfiát a „nyelvi” eszközei alkalmassá tennék, teszik arra, hogy pontos fogalmazással, értő szerkesztéssel a szokottnál sokkal gazdagabb ismeretanyagot igen árnyaltan közvetítsen.
Az az érzésem, hogy a fotográfiai tevékenység megítélésekor manapság gyakorta kimarad az első lépés, a képek gondos megtekintése, elolvasása. A fotográfia látvány-része tudománytalan, ezért szinte alantas. Az előkelő a fogalmi sík, ahol a verbális kifejezőkészség (hogy ne mondjam: belemagyarázás) szabadjára engedhető. Márpedig vizuális művek esetén mindennek az alapja a látvány. Persze nem a „szépség”, nem az „esztétikum”. De aminek a képen látható-azonosítható jele nincsen, azt a képpel kapcsolatban emlegetni nem más, mint üres hablatyolás.
Szombat Éva munkássága számomra üdítően profán ebben a fontoskodó, tudományoskodó közegben. Ez a szemtelen profánság nem akarja másnak láttatni a dolgokat, mint amik – és érdekes módon, a felületes szemlélő talán mégis mást lát. Mert aki nem figyel, azt hiszi, hogy Szombat Éva képei egyszerűen jópofák. Hogy trendi módon sugározzák azt a bulváros, celebes, agyatlan heppiséget, ami az egyszerű (értsd: primitív) embereknek a sajtó, a rádió és a televízió által szolgáltatott napi betevője. Pedig, amiről ez az egész szól, az az emberiség egyik legfontosabb kérdése: hogy ugyanis a lelki egyensúly mindennek az alapja, és a lelki egyensúlyért mindenki maga tehet (és kell is tegyen) a legtöbbet. Bizonnyal Magyarország erre az egyik legkiválóbb negatív példa. Ez a nyugati világban elképzelhetetlenül általános szerencsétlenség-érzés nyitja meg a kaput az emberek lelkében az ostobaságnak, az agresszivitásnak, a kirekesztésnek, gyűlöletnek, és nem mellékesen sok betegségnek is. A szerencsétlenség-érzés ellen nem a sok pénz és a jó állás fog tenni, mert a soknál is van több és a jónál is van jobb, efelől tehát az elégedetlenség mindig indokolt marad. Szombat Éva képei ezek helyett azt sugallják, hogy az elérhető, megvalósítható apró részletekben, játékosságban is ott lakozhat a lelki béke. Ennek a százötven kinyomtatott (és ebből száz a megvásárolható) példányos terápiának a lényege általánosítható: mindenkinek meg kell találnia a saját mániáját, beteljesíteni saját őrültségét, hogy normális boldog életet élhessen.

Déri Miklós: Arcok/Faces
226 oldal 164 képpel, 19,2×22 cm
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és Deák Erika Galéria, 2016
ISBN 978-615-80232-9-0

A portré a képzőművészet egyik alapvető műfaja, a fotográfiának pedig ezen túl is szinte a létjogosultságát jelenti, és ennek fényében szinte megdöbbentő, hogy a világ összes arcképfelvétele milyen szűk mezsgyén, milyen kevés eszköz felhasználásával készül. Bármerre indulunk, fényekkel, hátterekkel, technikával, kompozícióval, rövid idő alatt elfogynak a lehetőségek, és visszajutunk a kiinduló pontra. A dolog megunhatatlanságát valójában a modellek állandóan megújuló, kimeríthetetlen tömege adja. Ebben a konkrét esetben Déri Miklós barátainak tömege, jellemzően szuverén gondolkodásukra és szabadságukra kényes értelmiségiek. Ez a két dolog jó közelítéssel ki is jelöli az ember helyét a társadalomban, és ez egy igen vállalható hely, anyagilag persze nem annyira, mint erkölcsi oldalról nézve.
Ha hű akarok lenni a bevezetőhöz, a megvalósítás technikai részével nem is törődöm sokat. A barátokat udvariasan előre engedi az ember, és itt is ez történik: nem látom nyomát olyan erőszakos fotográfusi önmegvalósítási szándéknak, ami azt a lehetőséget, hogy a modell lelke-sorsa kiüljön az arcára, veszélyeztetné. A végeredmény pedig szerintem egy szomorú korrajz. Ahogy a modellek a társadalom egy jól körülírható, igen értékes szeletének reprezentánsai, úgy fáradt, elhasznált arcuk – merthogy legtöbbször fáradt, elhasznált arcokat látunk – azt mutatja, hogy a társadalomban a szuverén gondolkodó, szabadságára kényes ember pozíciója mostoha pozíció. Ennek a típusnak szokása a két végén égetni a gyertyát, mértéktelenül dolgozni, éjszakázni, dohányozni és olykor inni is, és ez kiülhet az arcra, de ettől nem tűnik el a szemből a fény. Ez az ellenkultúra sorsa, mondhatnánk tévesen, de nem, ez a kultúra sorsa. Nem is azért, mert az "ellen" csupán nézőpont kérdése. Sokkal inkább, mert Lukács György állítása – ha zárójelbe téve elhagyjuk az ő ideológiai közegének szánt pontosítását – általánosan is igaz: a (párt)költő sohase vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán.

Kollányi Péter: Memento (Nádas Péter szövegével)
30 oldal 25 képpel, 22,5×24,4 cm
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2016
ISBN 978-615-80232-4-5

Az én emlékezetemben a 2006. augusztus 20-i budapesti vihar volt az első, amely természeti csapásból a politikai haszonszerzés lehetőségévé lépett elő. Az ok persze egyszerű, az ötvenes években még túl kicsi voltam. De felnőttkoromban például semmi nyomát nem láttam annak, hogy az 1983. június 22-én az oroszlányi bányában bekövetkezett sújtólégrobbanást – harmincheten haltak meg, és az eseménysor elindítója szintén egy hatalmas éjszakai vihar volt – a belpolitikai helyzet "fokozására" akarták volna felhasználni.
A vörösiszap-katasztrófa bekövetkezte után zavarba ejtően hamar kirajzolódtak a belpolitikai érdekek. Pedig ez nagyon nem jó. A biztonság ugyanis még normális állapotok között sem egyszerű kérdés, hanem egy sereg összetevő kényszerű és célszerű kompromisszumokkal terhelt, bonyolult halmaza. A biztonság a legjobb esetben sem „teljes”, hanem csak „elvárható” mértékű. Erre jön még – ha jön – a körülmények előre nem látható vagy a feltételezett legrosszabbnál is rosszabb együttállása, és erre jöhet még rá az emberi felelőtlenségek esetleges sora, és a vakszerencse, ha éppen el nem fogy. De megfontolandó példa a repülőgép-szerencsétlenségek kivizsgálása, ahol hátrébb szorul a büntetés szempontja és előtérbe az okok felderítése: mert aki büntetéstől fél, attól nem remélhető, hogy őszinte, feltáró vallomást tegyen. Ha viszont a kiváltó okok nem derülnek ki, fennáll a katasztrófa megismétlődésének veszélye.
A 2010-es ajkai vörösiszap-katasztrófa megdöbbentő méretű és megdöbbentően látványos szerencsétlenség volt. Nem nagyon emlegették, mert a hangulat felszításába nem illett bele, hogy a katasztrófa által sújtott terület „alumíniumos” vidék volt. Generációk éltek ott abból, ami végül a vesztüket okozta. A kiömlő iszap által elsodort házak jó része valószínűleg az alumíniumon szerzett jövedelemből épült. Az alumíniumiparnak, amiben Magyarország a rendszerváltásig világhatalom volt, sok környezetvédő köszönheti a csecsemőkori, dollárért vásárolt liberóját, hogy popsiját ki ne marja a pisitól átázott textilpelenka. Mindez persze semmit nem ment, de az egészhez hozzátartozik.
Hogy egy nagy és látványos katasztrófára rárepülnek a fotográfusok, több mint természetes. Robert Polidorinak Csernobilban, Pripjatyban és a Katrina hurrikán utáni New Orleansban készült képei örök mementók és művészi értékeik szerint is érdekfeszítő remekművek.
A 2005 és 2012 között MTI-s Kollányi Péter szépen dekorált kiállítási díjakkal, mellékesen Junior Príma díjas is. Ma már inkább határainkon kívül muzsikál. Honlapja szerint a világ vezető lapjai hozzák képeit, olyanok, mint a The New York Times, a The Washington Post, a Los Angeles Times, a The Guardian, a The Times, a Telegraph, a Stern Magazin, a Time, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Die  Zeit vagy éppen a The Wall Street Journal. Nem kérdés tehát, hogy a képei sikerrel tükrözik fotográfusi szándékát. Nádas Péter az előszavával csak tovább emeli a szintet: okos és szép szöveget írt arról, amit egyébként nagyrészt szenzációhajhász lihegés vett körül – őnála ez így természetes.
Maga a könyv, minden tehát együtt, számomra mégis megdöccen kicsit. Az egyik megjegyzésem a szöveg formájára vonatkozik. Egyértelmű a tudatosság és itt helyénvaló is, hogy a szöveget, mint valami verset, rövid sorokra tördelik, de verset sem szoktak középre zárni. Azért nem, mert így olvashatatlan. Na jó, nehezen olvasható. A cipő se törje a lábam a szépsége kedvéért, és a kabátzsebet sem tudom szépnek látni, ha nem fér bele a tárcám. Ha akarom, ez nem is komoly gond, de ha valaki félúton feladja az olvasást, mert fellázadt a szeme, az veszteség. A másik megjegyzésem csak annyi, hogy nekem a nyomás mintha kicsit sötét, beégett lenne néhol. Itt ingoványos talajra kerültem, mert nem ismerem az alkotó véleményét, és ha ő így akarta, akkor nekem nem kell okoskodnom. Ez a sötétség ad egy hangulatot, ez akár rendben is lehetne, de valahol ott motoszkál bennem, hogy ennek a katasztrófának egyik sajátossága, hogy az iszap szép vörösre festett mindent. Hogy ez az egész egyfajta maró, pusztító, halálos szépség.

Tímár Péter