CAPA NAGYDÍJ 1.0

Robert Capa születésének 101. évfordulóján új fotográfiai díjat alapított a budapesti CAPA Központ, mellyel évről évre a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotókat kívánják díjazni. A pályázati kiírás nem korlátozta a pályázók körét, sem életkor, sem műfaji vagy tematikai szűkítés nem volt, ugyanakkor a szakmailag megalapozott múlt, a kiemelkedő tehetség és a társadalmilag elkötelezett szemlélet deklaráltan kulcsfontosságú a díj elbírálásakor. Már folyamatban lévő, ugyanakkor még nem publikált munkákkal lehetett jelentkezni, ezek alapján választotta ki a zsűri első körben a három ösztöndíjast, akik közül ősszel kerül majd ki a tekintélyes összeggel honorált nagydíjas. Ilyen nagyságrendű művészeti díj (500 000 Ft ösztöndíjasként + 3,5 millió nagydíjasként) nem nagyon van Magyarországon, főleg nem a fotográfia területén, s az intézményi díjalapítás sem megszokott gyakorlat itthon. A Capa Központ ezen lépése, az alapítását övező negatív visszhangok elcsendesülése után komoly szándékként értelmezhető: a Capa nevet kulturális branddé formáló törekvéseik közül ezzel tették fel az i-re a pontot.

2015-ben a zsűri által választott három ösztöndíjas: Kudász Gábor Arion, Sopronyi Gyula és Stiller Ákos lett. Mindhárman komoly szakmai múlttal és kiállításlistával rendelkeznek, Sopronyi Gyula (1974) Lebegő nézőpont kiállítása éppen az ösztöndíjak kihirdetése előtt pár nappal zárt a Capa Központ Project Roomjában. Sorozatában egy párizsi – a szerelemlakatok tonnáitól nemrégiben megfosztott – gyaloghídról, a Pont des Arts-ról fotózta az alatta elhaladó uszályokat. E képei hol a geszturális absztrakció hagyományait idéző felületekkel ejtik bizonytalanságba a nézőt, hol indusztriális felületek spontán konstruktív kompozícióján időzik el a szemünk, vagy éppen a pontosan detektálható formák, figurák ellenpontozzák az őket keretbe foglaló, kékes-zöldes tónusokban játszó vízfelületet. Az uszályok lomha, nyugodt teste és a körülöttük fodrozódó, a fény által életre keltett természeti elem kettőse találkozik a táblaképeket idéző centrális kompozíciókban, egyszerre megállítva s végtelenítve az ember és a természet kapcsolatának, kölcsönhatásának momentumát.1
A most készülőben lévő, Kilencven perc elnevezésű sorozatában hétköznapi helyszínek jelennek meg, azonban a megszokottól eltérő színezetben. Esti miliő, emberek nélkül, mintha csupán kulissza állna előttünk: kihalt utca- vagy parkrészletek valószínűtlen, a valóságtól eltávolító, kékes tónusokkal. Mintha egy film kimerevített kockái lennének, melyek a távolból érkező erős fényforrásnak köszönhetően kelnek életre. Árnyékok vetülnek a falra, s néhány felvételen valahol a háttérben megjelenik maga a fényforrás: a hatalmas pillérek hordozta óriás reflektorok, melyek hatalmas magasságból nemcsak a futballstadionok gyepére szórják a fényt egy-egy mérkőzés ideje alatt, hanem az őket övező házak, utcák, parkok, strandok irányába is. A szokatlan fényforrás szürreális képi világot hoz létre, kiemeli e helyeket a környezetükből, mintha szándékosan akarná valaki a figyelmünket ezekre a normál körülmények között semleges részletekre irányítani. A fényhatásnak köszönhetően a környéknek olyan kvalitásai kerülnek előtérbe, olyan felületek jelennek meg, olyan tónusok és repedések válnak láthatókká, melyek korábban rejtve maradtak. Úgy látunk helyeket, ahogy korábban soha: fényfoltok vezetik a befogadó szemét, s ahogy a reflektorok fénye átszínezi a környezetet, más megvilágításban tűnik fel minden, miközben a felvételeket átlengi egyfajta romantikus titokzatosság. A varázslat azonban a mérkőzés kilencven percének leteltével megszakad, s minden visszazökken az eredeti kerékvágásba.2
Kudász Gábor Arion (1978) Az emberi lépték című fekete-fehér fotósorozata egy konkrét tárgyból, a téglából kiindulva vizsgálja a lépték szimbolikus, metaforikus értelmezési lehetőségeit. Miképpen definiálható az emberi lépték? Kudász 2014 tavasza óta foglalkozik a kérdéssel, kiindulópontként használva ezt az évezredek óta használt építőanyagot. A téglát mintegy alapegységgént definiálja, s a maga egyszerű forma- és színvilágával a fotósorozat metaforarendszerének alappillére lesz. A sorozatban párhuzamosan jelenik meg a tégla mint esztétizált tárgy, installációs elem, illetve mint az automatizált ipari termelés és e termelésben résztvevő emberek hétköznapi és imaginatív életének, pillanatainak részese. Megjelenik az ember, akinek keze között naponta rengeteg tégla készül, mégsem gondolkodik el azon, mit kezdene vele, csak a kieszközölt kérés hatására.
A tégla nemcsak építőanyag, hanem az épületszerkezetek és emberi környezetek történetének is fontos mérföldköve, nekik azonban annyira természetes, annyira hétköznapi, az életük része, hogy fel sem merül a több síkon való értelmezése, a konkrét anyagtól-formától való elvonatkoztatás. A sorozat képein felbukkanó rajzok egy-egy megoldandó feladat teljesítéseképpen készültek, kikényszerítve az anyagra való reflexiót, s a képek is gyakran a munkások közreműködésével nyerték el végleges kompozíciójukat. "A képzelőerőm próbájának bizonyult a felismerés, hogy egy nyolcórás műszakban egyetlen ember keze alatt 12–18 000 darab tégla születik, azaz minden harmadik órában egy-egy családi ház anyagszükséglete" – vallja a fotós a sorozatról. A fekete-fehér képek eltávolítanak a hétköznapoktól, a konkrét látványtól, s szándékoltan időtlenítenek, mintha egyszer a múltban megállt volna az élet. A sorozat szcenikus beállítású képei hol téglagyári zsánerek, hol lélektani kísérletek, melyek az ember anyaggal és munkával kapcsolatos kontaktusára épít, a szegmenseket összekötő asszociációk és repetíciók azonban egy tág értelmezési keretet hoznak létre, eltávolítva a nézőt a konkrét látványtól, helytől, időtől.
Stiller Ákos (1982) Roma Biblia című dokumentarista sorozatában a vallás, a hit közösségszervező ereje jelenik meg: hétköznapi pillanatok elevenednek meg, emberek, akiket a származásuk és a hitük köt össze. A kisegyházak pasztorizációs tevékenysége sokak számára jelent kiutat a reménytelenségből, s formál összetartó közösséget a marginális helyzetű, egymás mellett élő emberekből. A templom, a hit a mindennapi életük szervező része, egyszersmind eszképizmus: kilépés a hétköznapokból egy másik világba, amely szebb élettel kecsegtet, s minden jobb, elfogadóbb, megbocsátóbb. A munka és az imádság pillanatai, valamint a hétköznapok jelennek meg, melyhez a hit és a vallási közösséghez tartozás ad keretet és reményt. Az erőteljes képi világú sorozatban érzelemgazdag portrék, életképek, csendéletek váltakoznak, sorsok rajzolódnak ki. Közösségek tagjait látjuk, akik a vallást az identitásuk részeként kezelik. Romantikus túlzásoktól mentes zsánerek ezek, melyeken az alakok közeli vagy félközeli beállításban jelennek meg, hol a gesztusokra, hol a fotogenikus arcokra, szituációkra helyezve a hangsúlyt. A fotós kultúrantropológiai szemlélettel közelít a témához, egyszersmind empatikus megfigyelő. Természetes közeget közvetít, dekonstruálva a negatív roma sztereotípiákat. Az ábrázolt marginális kisközösségeket éltető pozitív üzenet mellett a sorozat az eszképizmus belső menekülési útjait is felvázolja szereplői, hősei apró narratívái által.
Tavaly ősszel tehát új fotográfiai díj született, melynek rangjáról a név és az intézményi háttér mellett az első körben kiválasztott ösztöndíjasok, a neves szakmai zsűri, illetve a tekintélyes díjazás gondoskodik. Három alkotó, három, folyamatban lévő sorozat – mostani bemutatásunk egy állomás, egy pillanatfelvétel a folyamatból, melynek végére a következő hónapok munkáját követően, Capa következő jubileumán kerülhet pont.

Somosi Rita