„REVEALED BY SOFITEL”

Május elején szép – és a hely jellege miatt rendhagyó – kiállítás  nyílt a budapesti, Duna parti luxushotelben: a kurátor, Olivier Wildmaier Picasso, a híres művész unokája harminc képet választott ki a nem kevésbé híres hetilap, a Paris Match képkollekciójából. A válogatás nem volt részrehajló. Picasso mellett más művész-óriások is felsorakoznak, Matisse, Miró, Dalí, Chagall, Magritte például, és fiatalabbak, mint Koons, Haring, vagy Hockney.
Nézhetjük mindezt úgy, mint a celebvilág egy szegmensét, de szerintem sokkal többről van szó. Nem csupán azért, mert itt a képeken egytől egyig valakik vannak, a celebek pedig, mint tudjuk, jobbára senkik. A fontosabb egy művészettörténeti, művészetelméleti kérdés. Engem régóta piszkál, hogy (noha nem egy műtörténészt nagyon tisztelek) a műelemzésekkel gyakran fel vagyunk ültetve. A műtöri a művek felől nyomul, a művész csak egy zavaró momentum. Még szerencse, hogy a biológia megbízhatóan végzi a dolgát: a halott művész a jó művész.
Igen, a művészek gyakran szörnyű dolgokat tudnak mondani. Esetlen, zavaros süketeléssel, suta ideológiával rombolják nimbuszukat, hallgatni is rossz. De nem is követelmény, hogy egy festőnek szövegben is feltétlenül jónak kell lenni – nem erre gondolok.
2013-ban a párizsi Pompidou-Központ nagy kiállításon mutatta be a szürrealizmus történetét. Művek tömege és sok relikvia között egy korabeli, rövid filmecske is pergett: művészek, a szürrealizmus nagyjai ültek egy asztal mellett, játszottak a kamerával, pózoltak, hol egyikük, hol másikuk vált ki a felvevőgép előtt idétlenkedő csoportból, hogy a kamerán lökdössön kicsit a még eredetibb nézőpont kedvéért. Tudtam én ezt már régebben, de akkor minden korábbinál jobban megértettem, hogy a szürrealizmus – és általában a művészet – lényege nem a művekről összehordott végtelen mennyiségű kenetteljes okoskodás, hanem maga az élet. Ha úgy vesszük, az a délután, amikor a szürrealisták az asztal körül kergetőztek: ők akkor megélték a szürrealizmust, és ennek a megélt szürrealizmusnak csak halvány lenyomata a feldolgozott, kanonizált, doktori értekezéssé lényegített-lényegtelenített műtörténet.
Bár felmerülhet a gyanú, Picasso unokája eloszlatja: a Sofitel kiállítása nem egy volt a celebvilág magamutogatásából, és Magritte, Chagall, Matisse nem csereszabatos Paris Hiltonnal és Pippa Middletonnal.
Hogy egy-egy fotón, a leltárilag felsorolhatókon túl, a felületen láthatón túl mi ábrázolható, az megint egy nehéz kérdés. Ahogyan a legutóbbi világháborútól időben távolodunk, és a békeidővel élve-visszaélve egyre több lehetőség van a dolgok megnyugtató, vagyis a formális logikának (de sajnos csak annak) megfelelő rendezésére, a jogalkotók és jogvédők által a Világ gúzsba kötésére, úgy lesz egyre több az ellentmondás megszokott dolgaink körül. Beszélhetünk-e még arról, hogy a fotográfus célja a tipikus ábrázolása, ha a "tipikus" mára szinte Cesare Lombroso elvének eufemisztikus megfelelője? Egyáltalán, ítélhetünk-e még a külső alapján, miközben a fényképezőgép közvetlenül csak a külsőt, és bármi mást csak áttételesen mutathat? Ma azt hinni, hogy az arca, ruhája, környezete látványa alapján valakit elhelyezhetek valamiféle társadalmi, kulturális koordináta-rendszerben, ami pedig a fotográfia történetében természetes volt, ma ezt hinni – a fotográfia befogadására mechanikusan kiterjesztett haladó társadalmi elvárások szerint – deviáns, elítélendő, majdhogynem rasszista cselekedet.
Úgy jön ez ide, hogy a Sofitel kiállításán is "típusokat" látunk. A művész típusát, az alkotó ember típusát, az öltözetét, a környezetét, a látható jeleket, értelemszerűen: a felszínt azzal az igyekezettel vizslatjuk, hogy összefüggéseket keressünk magával a művésszel és az ismert, és nem egy esetben rajongásig szeretett művekkel. De a mai (részben persze jogos, más részben viszont meglehetős agresszivitással kikényszerített ostoba) normák szerint determinál-e, megbélyegez-e valakit a kinézete, a viselete, a környezete? A "fegyvernek látszó tárgy" analógiájára – a vászon előtt ülő Magritte, Picasso, Chagall láttán – nem azt kell-e gondolnunk: festőnek látszó férfi. Helyesebben: festőnek és férfinek látszó ember – és még ezt is lehetne fokozni.
Ehhez a gondolatmenethez persze a Sofitel kiállítása csak ürügy. Annyiban jó ürügy, hogy ezek a képek szeretni való, jó és főleg érdekes képek, amiket igen nehéz bűntudattal nézni. Ha veszem a bátorságot, hogy elhiggyem, amit látok, közelebb visznek a fényképek kinek-kinek a festményeihez. A fotósok, de modelljeik minősége is garantálja a fotók súlyát. Nem bulvár például, hogy a Saint-Tropez-ben sétáló Picasso és a nála negyvennégy évvel később született felesége közül jól láthatóan a festő a fiatalabb. Ez a hallatlan életerő Picasso művészetének is egyik alapja. Számomra egyébként a friss élmények közül Magritte a legkedvesebb. Van abban valami szürrealisztikus, ahogyan – a kép tanúsága szerint is – ez a belga festő alkotott. Műterem nélkül, mert az soha nem volt neki, egy decens polgári lakás szalonjában, sötét öltönyben, mindennap pontosan reggel nyolctól, egy hivatalnok szigorú munkabeosztása szerint és oly kimérten, nehogy egy csepp festék lecsöppenjen, tönkretéve a komilfót. Mindezt ötven éven, ezernél is több festményen át.
Van még egy említésre méltó, bájos momentum. A szervezők, e cikk elkészítését segítendő, számos képet elküldtek nekem az Interneten. Meglepve láttam, hogy nem egy ilyen kép a nyomtatott, és PDF-ben is terjesztett katalógusban szereplőnek a tükörfordított változata. Több ez, mint valakinek a figyelmetlensége: a kornak is, amiben élünk, de a "digitális" fényképezésnek is egyik lényege. Egy gombnyomás, jobbra néz, egy gombnyomás, balra néz. Van ennek előnye is persze, de néha azért rémisztő.

Tímár Péter