VÁLOGATÁS HOWARD GREENBERG GYŰJTEMÉNYÉBŐL

Howard Greenberg Brooklynban született, klinikai pszichológusnak tanult, majd fotós lett, később galerista és gyűjtő. Kezdetben szabadúszóként dolgozott olyan lapoknak, mint a The New York Times, a The Washington Post és a The Woodstock Times. Önálló kiállításai voltak Woodstockban és New Yorkban. Manhattani galériája igen fontos szerepet tölt be az amerikai fotókultúrában.
Greenberg, saját elmondása szerint, a nyolcvanas évek végén kezdte el megalapozni saját fotógyűjteményét, mégpedig egy 1910 körüli Karl Struss-képpel. Az évek során szépen gyarapodó kollekció ma több mint 500 fotográfiából áll; ez a mennyiség, az alapítás óta eltelt időt figyelembe véve, talán nem is olyan nagy, azonban a gyűjtemény hírét, jelentőségét nem annyira a nagysága, mint a válogatás következetessége, értékállósága, valamint a vintázsok kiváló minősége, gyakorta szinte hibátlansága adja. A Greenberg-kollekció tehát kevésbé extenzív, minden fotográfiai területet, irányzatot felölelő válogatás, inkább egy intenzív, minőségi vízió a fotográfiáról. A gyűjtés szempontjait nyilvánvalóan befolyásolta az a tény, hogy Greenberg nem kívülről jött a fotográfia területére, nem pusztán műélvező vagy kereskedő, hanem maga is gyakorló fotográfusként kezdte a pályáját, mégpedig a sajtófotó, a fotózsurnalizmus területén. A gyűjteményt jellegét alapvetően meghatározza a dokumentarista, a valósághoz, a referencialitáshoz ragaszkodó fotográfiák és szemléletmód dominanciája. Ama fotográfiáé, amely a fényképre mint a valóság tükrére tekint, amely a valóságról fontos állításokat tesz, amely meg tudja ragadni az élet egy-egy fontos, nagy pillanatát, és a pillanatok sűrítményét, a történés lényegét egyetlen képpel tudja közölni.
A Mai Manó Ház két emeletén kiállított 138 kép, az anyag töménységét tekintve, igen reprezentatív válogatás a Greenberg-gyűjtemény legnagyobb kincseiből. Azért mondható töménynek, mert felvonultatja a klasszikus fotográfia számos híres vagy hírhedt mesterművét, azokat a munkákat, amiket minden valamirevaló fényképtörténeti szakmunka illusztrációként közöl. Az alkotók általam rövidített, szelektált névsora is ezt az érzést erősíti, szinte egyfajta fotótörténeti gyorstalpaló: Siskind, Rodcsenko, Kertész, Sander, Abbott, Arbus, Steichen, Weston, Winogrand, Callahan, Cartier-Bresson, Koudelka, Friedlander, Hine, Alvarez Bravo, Bourke-White, Martin Munkácsi, Meatyard, Avedon, Robert Adams, Capa, Robert Frank, Sally Mann, Eugene Smith, Evans, Weegee, William Klein, Jevgenyij Halgyej.
Az anyagról igen nehéz állításokat megfogalmazni, hiszen nagyon sok alkotó képét láthatjuk és nagyon sok alkotónak a leghíresebb, úgyszólván agyonidézett és gyakran természetesen ilyen vagy olyan okból vitatott fotóját (például Capa ikonikussá lett A milicista halálát vagy Jevgenyij Halgyej zászlókitűző katonáit a Reichstag tetején).
A válogatás és talán a gyűjtemény egésze is, bár Greenberg elmondása szerint egyfajta önéletrajz, egy kicsit személytelen, ám kiváló ízlésről és tanultságról, műveltségről tanúskodó válogatás benyomását kelti a legjobb képekből a legjobb fotósoktól, egyfajta best of klasszikus fotótörténetét. Az ízlés, de talán inkább a műveltség érhető tetten, ha az alkotók névsorát nézzük, hiszen a nyolcvanas évek végén, amikor Greenberg figyelme a gyűjtés felé fordult, számtalan könyv alapozta meg a nagyjából ma is érvényes fotótörténeti és esztétikai zsinórmértéket. A gyűjtőnek nem volt különösebben nehéz dolga, mivel nem a kortárs fotó még nem kanonizált, így bizonytalan mezején kellett mozognia, hanem egy jól bejárt, leírt úton, csak igazodnia kellett a szakirodalomhoz, és megfelelő tőkével kellett rendelkeznie a leghíresebb képek legjobb minőségű kópiájának beszerzéséhez.
A gyűjteményben fellelhetők persze egyénibb ízek, jellegzetesebb körvonalak is, például a cseh avantgárd fotó markáns jelenléte vagy a kevéssé ismert, de igen izgalmas és sok későbbi fotográfiai fejleményt, irányt megelőlegező titkos, nagy klasszikus, Ralph Eugene Meatyard munkái. De ezek inkább kivételek. Méltányosak akkor lehetünk a gyűjteményhez, ha egyfajta mértékadó és mértéktartó, továbbá szerfölött óvatos és biztosra menő, tehát professzionális válogatásnak tekintjük a klasszikusnak mondható fotótörténetből. Önéletrajzi vagy bármiféle szubjektív vonás, ízlés nehezen megfogható benne, de ez természetesen nem hiba. A Greenberg-gyűjtemény kiváló illusztrációként szolgál a fotóval éppen megismerkedő műkedvelő számára, az imént említett mértékadó és mértéktartó volta nagyszerű pedagógiai eszközzé teszi az anyagot.
Mindez magában hordoz némi unalmat. Mivel ennyire biztosra megy, ennyire a legjobbat a legjobbaktól szempont alapján válogat, és nincsen benne más válogatási, rendezési szempont, szinte minden kép ismert már valahonnan, könyvekből, plakátokból, kiállításokról. A fotók szűk válogatása, egymás mellé illesztése pedig kicsit az egyenkénti hatásukat gyengíti, hiszen, ha mindegyik kép világhírű, mindegyik szenzációs, lassanként eltűnik az újdonság, az ismeretlen várásának izgalma. Mindig csak a jól ismertet kapjuk. Igaz, kiváló tálalásban.
Az unalmat erősíti, hogy a kiállított munkák elrendezése időrendi szempontokat vesz figyelembe, és lineárisnak mondható. Az installáció, a gyűjtemény elrendezése a munkákhoz igazodóan klasszikus – vagy inkább konzervatív és iskolás. Képek a falon, némelyikeknél esetenként és esetlegesen, ismeretlen szempontok alapján, hosszabb szöveg, magyarázat, sajnos csípőmagasságban, nem könnyen befogadhatóan.
Az egyébként kiváló, ám kicsit konzervatív képegyüttes fantáziátlan tálalása, kiállítása mintha úgy beszélne a fotográfiáról, fotóművészetről, mint múlt századi műfajról. A gyűjtemény korszakbeli lehatároltsága, zártsága mintha eltüntetné a nyomokat, kapcsolatokat, hatásokat a klasszikus és a kortárs fotó között. Egyfajta konzervatív, rég kanonizált, pedagógiai univerzumot teremt. Iskolai feladat, magolnivaló lecke, aminek nem sok köze van a mai fotóhoz. Kiváló, gyönyörű, de a kiállítás végignézése után a látogató szinte friss levegő után kapkod, valami izgalmasabbra vágyik.
Talán érdemes lenne frissebb szemmel és kézzel nyúlni a fotótörténethez, és új kontextusokba helyezni a jól ismert felvételeket. A klasszikusokat ugyanis nemcsak nézni kell, de újranézni is!

Cséka György

(Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház, 2013. szeptember 28. – 2014. január 5.)

INTERJÚ HOWARD GREENBERGGEL

A Magyar Fotográfusok Háza, Mai Manó Ház és a lausanne-i Musée de l’Elysée közös rendezésű kiállításon mutatta be a Howard Greenberg-gyűjteményből válogatott kollekciót. A 2013. október 27-i megnyitó alkalmából Budapestre érkezett galeristával és műgyűjtővel Pfisztner Gábor beszélgetett.

– Az utóbbi években többször is láthattunk nemzetközileg is jelentős műveket, műegyütteseket Budapesten, de teljes gyűjtemények ugyancsak ritkán jutottak el ide. Miként került a Magyar Fotográfusok Házába ez a kiállítás?
– Úgy tudom, hogy a kiállítás-sorozatot szervező Musée de l’Elysée vette fel a kapcsolatot a Mai Manó Házzal, és aztán közösen dolgozták ki a részleteket. Nekem az egyetlen dolgom az volt, hogy jóváhagyjam, én pedig igent mondtam. Eddig csupán egy svédországi kiállítási helyszínnel nem értettem egyet, messze északon lett volna, túlságosan messze, és a várost sem ismertem. Budapest, az más. Amikor megtudtam, hogy itt is terveznek kiállítást, akkor kifejezetten támogattam, hogy a két intézmény meg tudjon állapodni a részletekben.
– Miért tartja fontosnak, hogy Budapesten is falra kerülhessen a gyűjteménye?
– Sajátos érzelmek kötnek ide, az évekkel ezelőtt itt végzett munka, az itt eltöltött idő miatt. És persze amiatt is, mert foglalkozom a magyar fotográfiával. Bár nem kizárólag azokat gyűjtöm, úgy tudom, hogy az én galériám az egyetlen, amelyik kitüntetett figyelmet szentel a magyar fotónak, és amelyik nagyszabású kiállítást rendezett, sőt katalógust is megjelentetett róla. Szóval olyan ez, mintha bizonyos értelemben hazajönnék. Nem vagyok persze magyar, de nagyon jól ismertem Cornell Capát, meg Kertészt is, és ne feledkezzünk meg Munkácsiról sem; vele ugyan nem lehettem személyes kapcsolatban, én még túl fiatal voltam, amikor meghalt, de a lányát elég jól ismertem. Magyarország és a fotóművészete mindig fontos szerepet játszott az életemben. Tehát az, hogy itt látható a gyűjtemény, indokolt és nagyszerű.
– Foglalkoztatott-e valakit egykor, hogy ezek a fotográfusok Magyarországról származtak?
– Amióta érdeklődöm a fotográfia iránt, amióta az első fényképezőgépemet vettem, és elkezdtem fényképezni az egyetemi tanulmányaim után, valamikor a hetvenes évek elején, kezdettől tisztában voltam ezzel. Capa köztudottan magyar volt; Munkácsi műveit még nem ismertem olyan jól abban az időben, de Brassaiét és Kertészét igen. Kertész ráadásul New Yorkban élt, és be is mutattak neki, amikor még csak pályakezdő voltam. A kérdésre válaszolva, köztudott volt, hogy sok ismert fotós jött Magyarországról, ám fogalmam sincs, hogy mi lehetett ennek az oka.
– Ön nem csupán gyűjtő, de saját galériája is van New Yorkban. Mióta működteti ezt?
– A hetvenes években a New York állambeli Woodstockban éltem, ahol sok művész élt: festők, szobrászok, grafikusok és fotográfusok. Én magam fotóriporterként dolgoztam. Akkoriban még csak ismerkedtem a fényképezés történetével, ám nagyon érdekelt, és szerettem volna megosztani az új ismereteimet és élményeimet a barátaimmal, hiszen alig tudtak valamit a fényképezés történetéről. Azt gondoltam, jó lenne egy kicsit kiművelni őket. 1977-ben létrehoztam a Center for Photography elnevezésű iskolát, azaz nem kereskedelmi galéria volt, hanem nonprofit intézmény, ahol műhelybeszélgetéseket, előadásokat tartottunk. Nagyon élveztem, de három év után túladtam rajta. Nagyon nehéz volt csak azzal foglalkozni, mert lekötötte minden időmet, viszont a megélhetésemre is gondolnom kellett. Inkább arra törekedtem, hogy kereskedelmi galériát nyissak. 1980-ban megnyitottam a Photofind Galleryt, csupán egy saroknyira a fotóközpont helyszínétől.
– New Yorkban nagyon sok galéria működik. Úgy tudom, hogy az Önét a legnevesebbek és legismertebbek közé sorolják, és nemcsak ott, hanem az egész Egyesült Államokban, sőt talán Európában is. Hogyan pozicionálná a galériáját? Mi a fő gyűjtőköre?
– Klasszicistának tekintem magam. Nagyon szeretem a hagyományos fotográfiát és értem is, meg hiszek is benne. Nyilvánvaló, hogy erősen foglalkoztat a története. Mással nem is foglalkoztam, csak fotókkal. Nem azzal, amit a kortárs művészet részeként kezelnek, mert az teljesen más terület. Nagyon különbözik az önmagában vett, „tiszta” fényképezéstől. A fotótörténetben pedig az jelentette számomra az élvezetet, hogy felfedezhettem a kevésbé ismert alkotókat. Persze voltak olyanok, akikre hősként tekintettem, ám nem képviselhettem őket. Nem én voltam az egyetlen, aki fotógalériát nyitott, így az olyanok, mint Robert Frank vagy Irving Penn (és még sokan mások), addigra már „elkeltek”. Foglalkozhattam azonban másokkal, akikről semmit nem tudtam, amíg valahogy be nem mutatták őket vagy a munkájukat. Nagy élmény volt felfedezni, milyen nagyszerűek, különösen az úgynevezett utcai fotósok az ötvenes évekből, akiket a mai napig nem nagyon ismernek. Ezért is határoztam úgy, hogy sok munkával jár ugyan, de foglalkoznom kell velük. Ezzel egy időben lehetőség nyílt arra is, hogy néha kiállítsak és képviseljek néhányat az igazán híres, ma már klasszikusnak tekinthető fotóművészek közül is. Így alakult és fejlődött a galéria. Én pedig, azt lehet mondani, amolyan természet adta gyűjtő vagyok. Ha volt rá pénzem, akkor magam is vásároltam fényképeket, néha egész gyűjteményeket, néha pedig olyanok munkáit, akik annak ellenére, hogy teljesen ismeretlenek voltak, felkeltették az érdeklődésemet. Sok mindent gyűjtöttem így magam köré, amiből később különféle kiállítások vagy egyéb projektek születhettek.
– Rendszeresen rendez kiállításokat az Ön által klaszszikusnak nevezett munkákból. Ugyanakkor most már látható Önnél néhány mű egy-két kortárstól is.
– Valóban. Néhány évvel ezelőtt megfordult a fejemben, hogy kisebb legyen a galéria, így nem lesz akkora a kiállítótér, sőt talán egyáltalán nem lesz kiállítótér. El is kezdtem ezt tervezni. Később mégis meggondoltam magam. Nagyon különböző okokból ugyan, de sokan mondták, egymástól függetlenül, hogy a kiállítótér igenis fontos, mert olyasmiket láthatnak nálam, amikkel máshol nem találkozhatnak, néha még múzeumokban sem. De az is fontos szempont volt, hogy a lányom is szeretett volna velem dolgozni, én pedig rájöttem, hogy még mindig nagyon élvezem azt a nagy teret, az ottani nyüzsgést, még akkor is, ha nélküle az életem sokkal csendesebb és nyugalmasabb lehetne. Ezek voltak a fő okai annak, hogy folytassam, és ha már így döntöttem, arra is rá kellett jönnöm, hogy nem lehet kizárólag vintázs fényképekkel foglalkoznom, mert az a világ, üzleti szempontból, egyre jobban zsugorodik. Egyre kevesebb az igazán nagyszerű és jó minőségű anyag. Az olyan megszállottak, mint amilyen én is vagyok, már mindent felvásároltunk. Nagyon sok intézmény, múzeum és persze magánszemély is gyűjt fényképeket, így egyre nehezebb igazán nagyszerű munkákra lelni. Másrészt, a közönség is egyre kevésbé érdeklődik a vintázs képek iránt. Sokkal inkább foglalkoztatja őket a kortárs fotó. Tudtam, hogy ha tovább szeretném vinni a galériát, akkor egyre intenzívebben kell foglalkoznom a kortárs anyagokkal. Számomra ez mégsem jelentetheti a konceptuális, a ma nagyon divatos dolgokat vagy a fiatal, feltörekvő nemzedék képeit. De még azt sem, hogy olyan, a pályájuk csúcsán lévő művészekkel kellene elkezdenem dolgozni, akik nagy méretű színes képeket készítenek, hiszen annak is kialakult a saját piaca. Mindennek ellenére lehetőségem nyílt az együttműködésre a kanadai Edward Burtinskyvel, akit már korábban is jól ismertem. Nagyon tisztelem őt, de sosem gondoltam volna, hogy foglalkoznom kéne a munkáival, mivel az eléggé különbözött a mi profilunktól. Viszont a döntés, miszerint más irányba is terjeszkedünk és felfrissítem a kínálatot, olyan lehetőséget jelentett, amit nem hagyhattam ki. Így kezdődött a közös munkánk. Később a régi barátomat, Joel Meyerowitzot is felvettem a művészeim közé. Azonban ő sem számít kortársnak, hiszen a pályája már a hatvanas években elindult, a hetvenes évek elejétől pedig nagy, színes nagyításokat készített, ezért is fontos a személye a fotográfia történetében. Úgy érzem, hogy a fontos változtatásoknak köszönhetően a galéria korszerűbb lett.
– Nagyon érdekes, hogy Ön, ahogyan Kincses Károly is, a vintázs nagyításokról beszélnek. Mitől olyan fontos az Ön számára egy ilyen kópia?
– Fiatalon nagyon szerettem laborálni, akár egész éjjel talpon maradtam miatta. Nagyon fontos volt azonban az a felismerés is, hogy egyáltalán nem egyszerű szép és jó minőségű nagyításokat készíteni. Először is a kamerával kell jól bánni, azután pedig a sötétkamrában kell jeleskedni. Amikor ezek a kérdések foglalkoztatni kezdtek a hetvenes évek elején, természetesnek tűntek a korszakra jellemző anyagok és azok technikai adottságai, valamint a minőség, amit kínáltak. Idővel, ahogy fokozatosan felfedeztem a fotográfia történetét, találkoztam azokkal a gyönyörű nagyításokkal, amik olyan papírra készültek, amilyeneket már nem forgalmaztak, azokkal technikákkal, amelyek már nem voltak hozzáférhetőek… különlegesen szép képek voltak. Akkor szerettem bele a vintázs nagyításokba, az eredetikbe. Akkoriban sok, még élő fotográfust fedeztek fel újra a modern mesterek közül: Kertész, Manuel Alvarez Bravo, Henri Cartier-Bresson még élt a hetvenes években. A munkáik iránt egyre nagyobb, folyamatosan bővülő, kereskedelmileg is értelmezhető érdeklődés mutatkozott. Világszerte számtalan galéria árulta a képeiket, azonban mindenki csak új nagyításokat, amik nekem mind egyformáknak tűntek. A labortechnikus készített húsz-harminc, néha akár száz másolatot is, sosem kedveltem ezeket, mert nincsen karakterük, nem tapad hozzájuk semmilyen személyes vonás. Azért szerettem már akkor is a vintázs nagyításokat, mert különleges személyiségük volt. Más volt a papír, minden egyes kidolgozott kép eltért a többitől, még akkor is, ha ugyanarról a negatívról készül. Minden kép másképpen néz ki. Ez az igényem azóta sem változott.
– Ha a kiállításon körülnézünk, akkor furcsa, hogy egyes képek kapcsán mégis vintázs kópiákról beszélünk. A szakma ugyanis általánosságban azt tekinti annak, amit a fotográfus maga dolgozott ki.
– Ez igaz, de néha mégsem ők készítették.
– Itt is láthatóak olyan fényképek, amelyeket a szerkesztőségek laborjában nagyítottak, mint például a Life magazinban közölt fotók esetében.
– Azért a harmincas évek végéig általában a fotográfusok maguk nagyítottak, és a kidolgozott képet adták le a szerkesztőségben. Máskor viszont a laboros végezte el ezt a munkát. Számomra a vintázs nem feltétlenül jelenti az első nagyítást vagy olyat, amelyet néhány éven belül készítettek az eredeti negatívról. A vintázs szó alatt azt értem: régi fénykép. Mert az a nagyszerű a régi nagyításokkal kapcsolatban, hogy a fotográfus gyakran különböző nagyításokat készített, néha nagy időbeli eltéréssel és különféle célokból. Ha például egy felvételről csinált egy nagyítást 1935-ben, majd egy másikat 1948-ban, akkor az mai szemmel nézve sokkal szebb és érdekesebb lehet, mint az első, 1935-ös. Nem annyira a szó pontos meghatározása a lényeges, hanem inkább a nagyított kép mint tárgy különlegessége, egyedisége és szépsége. Persze származhat abból az időszakból, amikor az olyan kópia is készült, amit igazi vintázsnak nevezünk abban az értelemben, hogy nagyon közeli a felvételezés időpontjához. Ezek közül a fotók közül ugyanakkor nagyon sok kimondottan reprodukciós célokból készült. Ehhez pedig néha a fotográfus készítette a nagyításokat. Alkalmanként viszont nem, ez azonban a legtöbb esetben teljesen érdektelen. Vegyük például Capa esetét a normandiai partraszálláskor. Az akkoriban használt papír és az, hogy azt az ő negatívjáról nagyították, tehát a kettő kombinációja teszi olyan különlegessé a képet. Kit érdekel, hogy ki nagyította? Ez az egész nem a látványról szól, hanem egy fontos felvételről, amely nagyon sokat jelentett emberek millióinak. Nem a fotográfusról szól, aki a sötétkamrában filmet vagy papírt hív, kitakar, meg beéget.
– Más a helyzet a cseh avantgárd képviselőivel? Az ő nagyításaik jobbára nem azt a célt szolgálták, hogy újságokban publikálják őket.
– Persze ott is voltak kivételek. Például Rössler a harmincas évek elején elment Párizsba, és a reklámszakmában dolgozott. Tőle is lehet látni magazinok számára készült, gyönyörű vintázs kópiákat. Néha Sudektől is találni ilyen képet, Drtikoltól vagy Funkétól viszont nem. Funke és Sudek ugyanis készített termékfotókat Ladislav Sutnarnak, a korszak egyik legnevesebb prágai grafikusának. Azaz megbízásos munkák voltak, de a nagyításokat maguk csinálták, mégpedig gyönyörű papírra. A harmincas években nem volt túl sok laboráns vagy labor, egyáltalán olyan hely, ahol ki lehetett volna dolgoztatni a felvételeket. Még a magazinoknál is csak később vált ez általános szokássá. Nézzük például Kertész a VU magazin-beli munkáit vagy Munkácsiét a Berliner Illustrírte Zeitungnál. Tudhatjuk, hogy a nagyításokat maguk készítették, és csak azt követően adták le a kész anyagot a szerkesztőségben. A fotográfusokat kiszolgáló, igazi laborok csak jóval később jöttek létre.
– A gyűjteményében kizárólag a századfordulótól az 1970-es évekig terjedő időszakból találunk képeket, és a galériájában csak elvétve látható annál újabb anyag. Mit gondol mégis a kortárs fotográfiáról? Lehetséges, hogy az, ami most van, ugyanolyan fontos lehet húsz-harminc év múlva, mint amennyire ma nagy jelentőségű a hatvanas és a hetvenes években keletkezett fényképművészet?
– Arra, ami ma van, létezik egy új szó: imaging. Ez egy nagyon jó, találó kifejezés. Mindaz, ami ma ezen a területen történik, leginkább azért van, mert technológiailag sokkal könnyebb fényképeket készíteni. Akár az okostelefonok elterjedése vagy bármilyen digitális képrögzítő eszköz miatt. Ezeket aztán össze lehet kötni a számítógéppel, hogy a szoftverekkel megváltoztassák a képek kinézetét és karakterét. Döbbenetes módon megnövekedett az emberek képkészítés iránti igénye. De új ez a gyakorlat az iskolákban is, a művészeti képzésben is. A fényképezést egyértelműen olyan médiumnak tekintik, amivel művészetet lehet „csinálni”. Ilyesmi nem létezett harminc évvel ezelőtt vagy még korábban. Volt valami hasonló törekvés, de nem igazán volt jelentős. Manapság fényképet létrehozni, abba integrálni az elképzeléseket, manipulálni őket, valamiképp egyidejűleg és egyszerre történik. Így annak a meghatározása, hogy mit tartunk ma fotográfiának, drámaian megváltozott. Hogy mit lehet majd látni húsz-harminc év múlva, ami fontos lesz? Nem tudnám megmondani. De nem hiszem azt sem, hogy ugyanolyan módon fogják majd megítélni és értékelni, mint ahogyan azt ma tesszük a korábbi fotográfia kapcsán. Egy technikai változás folyamatának a közepén vagyunk, ami nem zárult még le. Van egy szólásunk, „az esküdtek még kint vannak”, azaz még senki nem hozta meg, senki nem ismeri az ítéletet. Nem tudom, miként állapítjuk meg azt, hogy mi a valódi minőség abban, ami ma létrejön. Azok az emberek, akik mindezt befolyásolni fogják, többé-kevésbé a múzeumi kurátorok és persze a kritikusok, akik írnak róla. Nem hinném, hogy a közönség hozná meg a döntéseket, lévén arról is az előbbiek határoznak, hogy a közönség mivel találkozik. Azt, amire a galériák választása esik, amikor a bemutatóikról döntenek, nagyrészt az befolyásolja, hogy éppen kiket tekintenek a legfontosabbak művészeknek, annak a mércéje pedig az, hogy éppen mit csinálnak a múzeumok és miről írnak a kritikusok. Nekik van a legnagyobb befolyásuk.
– Erőteljesen hatnak egymásra ezek a döntések és folyamatok, habár biztosan nem tudatosan dolgoznak össze a múzeumok és galeristák, meg a kritikusok.
– Igen, és ez valójában már meg is történt. Vannak bizonyos fotósok, akik tényleg fontosak, ezért is lettek nagyon híresek. És persze vannak, akik nem. Viszont úgy gondolom, hogy sokszor egyáltalán nincs olyan nagy különbség közöttük, hogy az egyik annyival jobb lenne, mint a másik. Az ismertek azért válhattak azokká, mert rendszeresen látni lehetett a munkáikat a kiállításokon. Fontos kiadványokat készítettek nekik, és nagy felhajtást csaptak körülöttük, ezért ők váltak a leghíresebbekké, a legfontosabbakká. Ez egy önbeteljesítő jóslat. Nem gondolom, hogy ez feltétlenül rossz lenne. De utólag, ismerve a válogatás szempontjait, állíthatjuk, hogy azok, akik nem váltak a kánon részévé, nem feltétlenül érdemelték meg, hogy kimaradtak. Én is képviselek olyanokat, akikről kiderült, hogy elképesztően népszerűek a közönség körében. Hozzáértő, gondolkodó emberek is odafigyelnek rájuk, és tényleg úgy találják, hogy nagyszerűek a munkáik. A kurátorok mégsem mutatnak irántuk érdeklődést, nem kapnak tőlük lehetőséget nagy múzeumi bemutatókra, látványos albumokra. Időközben rájöttem, hogy ennek sok köze van ahhoz a tényhez is, hogy a múzeumi kurátorok gyakran elhamarkodottan és túl könnyen méltatnak már „pályára állt” fotográfusokat. De kiemelni egy újat – és nem a fiatalokra gondolok, hanem azokra, akik eddig nem élvezték a kitüntetett bánásmódot – egyúttal azt is jelenti, hogy szembe kell menni azzal, amit más kurátorok (vagy amit addig ők maguk is) mondtak. Ez pedig komoly kockázatot jelent, amit közülük sokan nem vállalnak fel. Van azonban egy további szempont is, a pénz. Sokkal könnyebb támogatást szerezni a nagy hírnévnek örvendő, mint a teljesen ismeretlen alkotókéhoz. A lehetséges támogatóknak nem érdekük, hogy a nevüket adják egy kétséges kimenetelű dologhoz, hiszen a nagy tárlatok megrendezése sokba kerül.
– Milyen szempontok szerint hozza meg a fontos, a galéria működésére is kiható döntéseket az olyan kortársak esetében, mint például Edward Burtinsky?
– Előfordul, hogy a döntéseket nem én hozom, hanem mások, bár mégis érintenek engem. Ez azt jelenti, hogy a fotográfus jön el hozzám, nem pedig én keresem meg őt. Ennek az az oka, hogy azok közül, akik számomra érdekesek lehetnének, a legtöbben már más galériáknál vannak elkötelezve. Mi pedig nem vagyunk vadorzók, hogy úgy mondjam. Nem hajkurászunk olyanokat, akikkel a kollégáink már kapcsolatban állnak. Jól ismerem a kereskedőket, nem fogok lenyúlni tőlük senkit. Az azonban előfordul, hogy valaki elégedetlen lesz a galeristájával, és nem találja kielégítőnek a viszonyukat. És eljönnek hozzám. Általában persze nemet mondok, még akkor is, ha egyébként szeretem a munkájukat, mert nincsen elég helyem új alkotók számára. Burtinsky esete más volt. Úgy fogalmaznék, hogy ő volt az a jó fotográfus, aki a megfelelő pillanatban bukkant fel. Azt gondoltam, hogy tényleg nagyszerű lenne a galériának, ha képviselhetné őt. Végül, hosszas beszélgetéseket követően, ő is beleegyezett a közös munkába. Pedig sok lehetőséget fontolóra vett. Nem szerette ugyan a korábbi helyet, mégis nagyon körültekintően hozta meg a döntését. Hasonló volt a helyzet Meyerowitzcal is. Nagyon jó barátok voltunk, mégis, öt vagy hat évvel ezelőtt kapcsolatba került egy másik galériával. Amikor ők elkezdtek tárgyalni egymással, én még nem álltam arra készen, hogy foglalkozzam az ő a nagy méretű, színes nagyításaival. Amikor beszélgettünk, biztattam, hogy minden pompásan fog működni. Így is történt, legalábbis egy darabig, de később mégsem volt elégedett. Nem igazán értettek szót egymással. Amikor végül megjelent egy új, kétkötetes albuma, egy retrospektív kiadvány, azt gondolta, ha már megjelenik az a könyv, jó lenne egy új galéria és egy új kapcsolat is. Ez így megy, nincsen semmiféle csodarecept. És én nem fogok fotográfusok után kutatni, még ha kedvelem is a munkájukat. A festészeti galériák világában ez gyakran megtörténik, ott rendszeresen levadásszák egymás művészeit, nincsenek skrupulusaik, nincs bajtársiasság. A fényképezés világa egészen más.
– Említett egykori magyar fotográfusokat. Ismeri a kortárs magyar fotóművészeket is?
– Nem, egyáltalán nem ismerem. De azt kell mondjam, hogy sehol sem ismerem a kortárs szcénát. Korábban az volt az érzésünk, hogy mindenről tudhatunk, ami ebben a körben történik. Ez azonban nagyon régen volt. Van valami fogalmam a maiakról, de nem járok ilyen kiállításokra, nem is igen olvasok ilyesmiről. Lefoglalnak a régebbi dolgok és az a néhány, még élő művész, akikkel a galériában dolgozom.
– Milyen lehetőségeik vannak a fiatalabbaknak arra, hogy magukra vonják a figyelmet?
– Gyakran találkozom ezzel a kérdéssel, amerikai fotográfusok teszik föl nekem, néha külföldiek is. Ha eljön hozzám valaki, és jó ajánlásai vannak, akkor szívesen beszélgetek vele, még ha nem is merül fel az együttműködés lehetősége. Mindig felteszik ugyanazt a kérdést: hogyan csináljam, hogyan mutassam be a képeimet, hogyan találok jó galériát? Nincs varázsszer, nincs egyértelmű válasz. Nem tudom. Többeknek mondtam, hogy inkább keressenek munkát, és „amatőrként” foglalkozzanak a fényképezéssel. Fogalmam sincs, hogy ma miként élhetne meg valaki a művészetéből. Százával, ezrével vannak, akik mind elég jók, elég érdekesek és szórakoztatóak ahhoz, hogy sikeres karriert építsenek fel azzal, hogy egy galéria eladja a képeiket, és pénzt keressenek. De olyanok is számosan vannak, akik alkalmatlanok erre. Ez nagyon nehéz ügy. Azt gondolom, sokkal könnyebb helyzetben vannak a rámenős személyiséggel bírók. Mert egyszerre kell kedvesnek, kellemesnek, ugyanakkor agresszívnek lenni. Ha azonban valaki túl agresszív, senki sem akar szóba állni vele, ha viszont nem elég rámenős, akkor senki sem fog hallani róla. A jó személyiségjegyek nagyon sokat segíthetnek ebben a világban. Az is segítséget jelenthet, ha sikerül jó kapcsolatot kiépíteni a múzeumok munkatársaival, vagy ha sikerül ismeretséget szerezni a galeristák körében. Ha nem ismernek senkit vagy nincs kapcsolatuk, akkor egyszerűen be kell sétálni hozzájuk. De erre sincs varázsrecept. Ha kérdeznek, mindig azt tanácsolom, hogy nézzék meg a saját munkájukat, kívülállóként, objektíven, nagyon kritikusan. Majd alaposan nézzenek körül a galériákban, hogy ott mivel is foglalkoznak. Próbálják megérteni a tulajdonos ízlését, lelkivilágát. Ha ezután is úgy gondolják, akkor érdemes megpróbálni felvenni egy galériával a kapcsolatot, és megmutatni nekik a munkákat. Sosem szabad azonban mások idejét fecsérelni. Sosem szabad úgy odamenni, hogy „csak úgy” megmutatják a képeiket, mert épp arra vetődtek. Abból nem lesz semmi. Őszintén örülök, hogy én már nem vagyok fotográfus. A mai fiataloknak elszántnak és elhivatottnak kell lenniük. És belülről kell, hogy fakadjon. És történjék bármi is – legyenek sikeresek vagy teljesen sikertelenek –, akkor is akarják folytatni.
– Van esélyük arra, hogy híressé váljanak, és ez a hírnév tartós legyen?
– Beszéljünk most csak a sajtófotóról: a sajtó világában mindenkor készültek nagyszerű felvételek, amik jelentős és szimbolikus fényképpé válhattak. Azt gondolom, hogy ez továbbra is így fog történni. Ismét csak azt tudom mondani, hogy manapság sokkal több fénykép születik, amit figyelembe kell venni. Azelőtt lényegesen kevesebb háborús fotós tevékenykedett, bár akkor sem volt csekély a számuk, ma viszont százával dolgoznak világszerte. És ismét nem feledkezhetünk meg a mobiltelefonról, amivel bárki készíthet egy-egy elég jó fényképet ahhoz, hogy azt megjelentessék. Bármennyire is zavaros ez a közeg a szinte beláthatatlan mennyiségű felvétel okán, mégis, a világ valamiképp magába szívja ezeket. Ha pedig egy kurátor kiállítást rendez, amelynek az egyik háború a témája, esetleg az évtized háborúja vagy egy adott ország, és az egyik kép az album borítójára kerül, akkor majd mások is be fogják mutatni más kiállításokon. Biztosan fennmarad néhány olyan felvétel, amelyikre húsz–harminc évvel később emlékezni fogunk. Ez többnyire véletlenszerűen működik. Sokszor szembesültem ilyen véletlenekkel, amikor fotópályázatok zsűritagjaként kellett ítéletet hoznom. Azért is hagytam abba, mert rendkívül nehéz meghozni egy ilyen döntést, rámondani valamelyik képre, hogy az a legjobb, amikor több száz, nagyon különböző munkából kell kiválasztani. Néha mindenképp meg kell hozni egy-egy ilyen döntést. De ez egy tökéletlen rendszer. Mindig szeszélyes egy-egy ilyen döntés, ami aztán nagy hatással lehet a jövőben. A lényeg, hogy nem megjósolható, mi történik majd.
– Ez azt jelenti tehát, hogy a kurátorok és a galeristák dolga is egyre nehezebbé válik?
– Így igaz. Mi rendszerint az ízlésünk és a galéria igényei szerint hozzuk meg a döntéseinket. Én például korábban nem képviseltem egyetlen fotográfust sem, aki színes nyersanyagra dolgozott volna. Be kellett látnom, hogy ilyen képeknek is kell lennie a kínálatban, hiszen a trendek ebbe az irányba mutatnak. Ez ugyanis elsősorban üzlet, ezt nem szabad elfelejteni. Lehet persze kombinálni a szenvedélyt, meg a hitet a kereskedelmi szempontokkal, mindez nem is olyan nehéz.
Arról, amit bemutatok a közönségnek, sokan azt gondolhatják, hogy az minden bizonnyal jó, mivel nekem mégiscsak van valami hitelem ebben a közegben. Ez ugyanakkor érdekes felelősség. Sosem gondoltam volna korábban erre, az utóbbi években azonban észrevettem, hogy így is lehet tekinteni egy galériára. Ennek ellenére még mindig igen konzervatív döntéseket hozok, ha választanom kell. Ezért sem foglalkozom fiatal és teljesen ismeretlen fotográfusokkal, és már nem is fogok, túl késő lenne most belekezdeni. Így, ha Burtinsky-, Meyerowitz- vagy Bruce Davidson-képek kerülnek a falra, nem aggódom annyira amiatt, hogy a közönség jónak ítéli-e őket, mert ez már úgy is tudható.
– Úgy tűnik, hogy talán Önnek egyszerűbb meghozni ilyen döntéseket a galéria esetében, mivel ott van a saját gyűjteménye, amit egészen más szempontok szerint válogathat. Mennyiben másak ezek a szempontok?
– A gyűjteményem leginkább mindannak az akkumulációja, ami különleges jelentőséggel bír a számomra. Különleges értéket képviselnek a látvány és a nagyítás minősége szempontjából egyaránt, gyakran egyedülállóak, vagy nagyon különböznek másoktól, vagy egyszerűen csak kivételesnek tartom őket. Ezért viszem haza őket, és ha így teszek, akkor a gyűjtemény részévé válnak. Néha azért abból adok el egy-egy fényképet. Olykor az ügyfél vagy a galéria szempontjai sokkal fontosabbak, mint az én vonzalmam. Ez azonban ritka, mivel nagyon személyes a kapcsolatom az egyes darabokkal, és ez kívül helyezi őket az üzleti megfontolásokon. Az életem mégis inkább szól a galériáról, mint a gyűjteményemről. A kérdés viszont olyasmire vonatkozik, amit már harminc éve szakadatlanul csinálok. És én, a természetemnél fogva, gyűjtő vagyok, szeretek különféle dolgokat gyűjteni. Gyerekkoromban érméket és bélyegeket, néha még baseballjátékosokat ábrázoló kártyákat is. Kezdetben alig foglalkoztattak a fényképek, bár leginkább azért, mert nem engedhettem meg magamnak ezt a fényűzést. Másrészt viszont, komoly morális nehézséget okozott, hogy hazavigyek magammal egyes képeket, ahelyett, hogy eladnám őket. Akkor kezdtem csak el gyűjteni, amikor úgy gondoltam, hogy az már belefér, és mindenkit boldoggá tudok tenni, magamat is beleértve. Esetenként épp a megfelelő időben kerültek hozzám bizonyos, tényleg nagyszerű képek, amiket szívesen megtartottam. Viszont sokkal több az olyan, amelyikhez hiába ragaszkodtam volna, mivel első a galéria fenntartása. Nem lehet mindent megtartani, hiába is szeretnénk. A kollekcióm legtöbb darabját eredetileg gyűjtőknek adtam el, akik, néha akár tíz évvel később, szabadulni akartak tőlük, különféle okokból. Gyakran már nagyon magas, rendes piaci áron vásárolhattam csak viszsza őket. Ezeket nem adom el többé. Egyszer már megtettem, és az épp elég volt.
– A gyűjtemény a galériában folyó munka kivonata, sűrítménye tehát.
– A jó hír az, hogy számomra a kettő ugyanaz. Mindkettőt nagyon kedvelem és élvezem. A fotográfia az életem, ez adja az értelmét. Eredetileg más foglalkoztatott, de az első fénykép, amit készítettem, megváltoztatta az egész életemet. A galéria, a gyűjtemény, az együttműködés a múzeumokkal, valamiképp mindegyik ugyanarról szól. Az jelenti számomra az élvezetet, ha adok, megosztok valamit másokkal, persze az is, ha én kapok. Bizonyos értelemben mindegyik cselekvés ugyanazt eredményezi.
– Általánosnak lehet tekinteni ezt a nagyon személyes kötődést és kapcsolatot a fényképekre összpontosító galeristák körében?
– Igen, azoknak az esetében mindenképp, akik hozzám hasonlóan sok évvel ezelőtt kezdtek ezzel foglalkozni. Azt gondolom, hogy mi mind a fotográfia iránti elkötelezettségből keveredtünk ide. Akkoriban ez egyáltalán nem számított olyan jó üzletnek. Nagyon sokat kellett tenni azért, hogy valaki ebből meg tudjon élni, nem elsősorban a pénzről volt tehát szó. Ha pedig valami nem annyira a pénzről szól, akkor minden bizonnyal azért foglalkoznak vele, mert igazán szeretik és fontos nekik. Az én generációmban sok ilyen galériatulajdonos van.

Pfisztner Gábor