FOTÓKIÁLLÍTÁSOK A FRANCIA INTÉZETBEN

A budapesti Francia Intézet kiállítási programjának egyik célkitűzése a francia–magyar kapcsolatok erősítése; ugyanakkor az utóbbi időszak kiállításai egy másik, jól elkülöníthető vonalról is tanúskodnak: ez a kortárs fotográfia kiemelt jelenléte. Nagy József Fotogramok, illetve Carolle Benitah Marseille. Emlékek a túlpartról című tárlata csak kettő az elmúlt hónapok rendezvényei közül, melyek jól szemléltetik a fotográfia növekvő hangsúlyát az intézményi programban. A galériatérben évente nagyjából tíz kiállításra kerül sor, s a francia–magyar vonatkozású művészek, alkotások mellett a társadalmilag elkötelezett tematika is kiemelten jelen van. Ahogyan azt Isabelle Farçat kulturális attasé megfogalmazta, a magyar fotót – elsősorban a klasszikusokat – sokan ismerik külföldön is, de a program tervezésekor próbáltak olyan szálakat találni, amelyek a két ország kulturális kapcsolatait erősítik; például olyan magyar művészeket bemutatva, akik kötődnek Franciaországhoz, vagy olyan francia alkotókat, akiknek a tematikája, munkássága a hazai közönség számára is érdekes lehet. Különösen fontosnak tartják azoknak a bemutatását, akiknél a fotográfia más művészeti ágakhoz is kapcsolódik. Nagy József esetében ez a kortárs tánc, míg Carolle Benitah a divat világa felől érkezett.
Nagy József (vagy ahogy külföldön ismerik: Josef Nadj), a tavaly a Trafó élére kinevezett – és egyben az Orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központot is vezető –, nemzetközileg ismert táncművész és koreográfus Francia Intézetben megrendezett Fotogramok című kiállítása alkalmat adott arra, hogy a hazai közönség a művész egy másik oldalát is jobban megismerhesse. Bár külföldön számos hasonló bemutatóra került már sor – a tánc mellett évtizedek óta foglalkozik képzőművészettel: fotográfiával, rajzzal és festéssel is –, a hazai publikum számára ezen tevékenysége kevésbé volt ismert. Nagy József 1989 óta fényképez, s alkotásaiban is kiemelt hangsúllyal ötvözi a különböző művészeti ágakat, mely a Francia Intézet-beli válogatásban is jól megfigyelhető. Az avantgárd elődök hatása, valamint a színpadi kreációival való szoros kapcsolat is meghatározó. Fotogramjait 2010-ben, az Avignoni Fesztiválon láthatták első alkalommal, azután a szerbiai Pancsován megrendezett Vizuális Művészeti Biennálén, majd a bruges-i December Dance fesztiválon, független sorozatok formájában és színpadi művek részként. A művekből jelenleg a Musée des Beaux Arts d’Orléans-ban látható egy jelentősebb válogatás.
A 2010-es, Cherry-Brandy című előadásának központi eleme, a fény-árny játék inspirálta későbbi kísérletezését a fotogrammal. A fényképezőgép nélkül készített képeken a valóság komplex módon mutatkozik meg, hiszen a fényérzékeny felületeken kizárólag a fény hatásának eredményeképpen jön létre a kompozíció. A világ, a formák, a tárgyak leképezése és a fény játéka, találkozása ez; a tárgyak kilépnek a sötétségből, megformálódnak. Nagy József fotogramjain a konkrét lenyomatok és formák vegyülnek lírai hangulatú, teátrális kompozíciókban: erőteljesebb kontúrú és lágy, puha alakzatok hol statikusabb, hol mozgalmasabb szintéziseként. A képeken ez, a szubtilis fragmentumok és élesen megjelenő objektumok ellentétéből fakadó feszültség dominál, egyszer a klasszikusabb harmónia, máskor a dinamikusabb kompozíció irányába billenve. A kép realizálásakor használt tárgyak, ritmussal és térrel rendelkező formák a nonfigurativitás és figurativitás határmezsgyéjén egyensúlyoznak, mindvégig a valóság és az absztrakció közötti határ vagy egyensúlyi állapot megtalálásán.
A marokkói születésű, de Marseille-ben élő Carolle Benitah kiállításának apropóját a Marseille–Provence 2013 – Európa Kulturális Főváros aktualitása adta, s a párizsi Esther Woerdehoff Galériával és a budapesti Nessim Galériával együttműködésben jött létre. Nagy Józsefhez hasonlóan, Carolle Benitah is egy másik területről érkezett: tíz évig dolgozott stylistként, s 2001-ben kezdett fényképezni.
A fényképezés kezdetén – akárcsak a festészettörténetben – az egyik legfontosabb és leggyakoribb műfaj a portrék, családi portrék készítése volt, megörökíttették az életben lévő vagy a már eltávozott (elég, ha a XIX. század végén virágzó post mortem fotográfiákra gondolunk) szeretteiket. A digitális fotó korában a felvételek töredékét, százból, ezerből alig pár tucatot printelnek ki – ha egyáltalán –, s a megváltozott fényképezési szokások a családi képek hagyományos formáját is felülírták: leginkább virtuális formában léteznek, s a szelekció sem a kép születésénél, hanem utólag történik. Carolle Benitah sorozatában akár több évtizedes, számára meghatározó képekből emel ki részleteket, s az eredeti kontextust megtartva, de új képkivágásokkal és applikációkkal hoz létre új képeket. A történetek, mozzanatok olyan aspektusára helyezi a hangsúlyt, melyek önidentifikációs szempontból fontos jelentéssel bírnak, letapogatva és tágítva az emlékezet láthatatlan struktúráit.
Kollázsai az eredeti felvételek vizuális ritmusát hímzéssel és gyöngyökkel, valamint az évtizedes távolság adta megváltozott attitűddel írják felül a gyermekkor, serdülőkor és felnőttkor emlékeit.
A hímzés személyes közvetlensége, léptéke, a művész kéznyomának szinte grafológiai szintű érzékelhetősége által újabb réteggel bővíti az értelmezési tartományt. Az erőteljes érzelmi kötődést szimbolizáló piros selyemhímzés   és a törékeny gyöngyök applikációja megtörik a fotók egyenletes, sima felületét, kilépve ezzel a kétdimenziós képtérből, s a múlt átértékelése a felülírás gesztusával fizikai és átvitt értelemben is megtörténik. Egy-egy megélt pillanatot, élményt felülírnak, másokat kiemelnek, s a művész már ezeket az újonnan átszőtt, átírt emlékeket örökíti tovább az utókornak. A múlt átértékelése, egy tradicionális női tevékenység interpretálásával, előhívja a múltból a hagyományos női szerepeket, visszautalva ezáltal saját gyökereihez is. A hímzés mint médium, alkotói forma domináns szerephez jut: a selyemszál hol összekapcsol, hol szétválaszt, eltávolít vagy összeköt, ugyanakkor tárgyiasítja az emlékeket.
Carolle Benitah óvatosan, de nosztalgikus attitűd nélkül tekint vissza a múltba. Egyenrangú hangsúllyal vannak jelen a múlt emlékképei és azok személyes átiratai. A selyemszállal körülírt alakok között mintha időutazásban lenne részünk, fotók által rögzített tünékeny pillanatokat érhetünk tetten, melyek között érdemes csendben lenni, és hagyni, hogy a képek meséljenek, a narratíva kibogozódjon.

Somosi Rita

Nagy József, 2013. május 7.–július 19.
Carolle Benitah, 2013. szeptember 10. – szeptember 27.