EGY ALKOTÁS TERMÉSZETRAJZA

Talán ötéves lehettem, 1941 körül, amikor az orrom azonos szintbe került ebédlőasztalunk lapjának síkjával. És ha lábujjhegyre álltam, még fölé is láttam. Apám akkoriban vélte elérkezettnek az időt, hogy a nagyanyám által mondogatott-ismételgetett Grimm- és Andersen-meséken túl, hasznosabb tudománnyal töltögesse nyiladozó koponyámat. Néhány nappal korábban már elsétált velem Cegléd egyik büszkeségéhez, a Villanytelepre, ahol az óriásdinamó delejes látványa megelőzte a később olvasott Verne-regények örökké a memóriámba rézmetsződött Roux-illusztrációit. De már az odavezető utunk során levágtuk az utcasarki derékszögeket és átlósan keltünk át, mert mint kifejtette, Pythagoras tétele értelmében ily módon jelentős távolságot takarítunk meg. Visszafelé jövet pedig beugrottunk a vasútállomás közelében a Petrovits cukrászdába egy pohár málnaszörpre. Ott aztán felhívta a figyelmemet az itóka rubinmélységű vörösségére, amelyet természetes anyagtól, a hemoglobintól, vagyis a vérfestéktől kapott, a gyümölcs eredendően haloványabb színének felzsongítására. Egyúttal hozzáfűzte, hogy a másik, közeli kocsmában nem szabad málnaszörpöt kérni, mert ők mesterségesen előállított, vegyi színezékkel festik a portékájukat. A dinamó, az átló és a hemoglobin sejtjeimbe beivódott, máig felejthetetlen szavak.
Ezen a szép, vasárnapi délelőttön újabb csudaságot varázsolt elém. Elővette halott nagyapám ezüst tokos zsebóráját, a vastag tölgyfalap szélére helyezte, a szememtől néhány centiméterre. Felpattintotta a fedelét. A körrel határolt, kicsiny térből lenyűgöző világ bukkant elő. Csillogó, sárgaréz fogaskerekek kapcsolódtak egymásba, valami ütemesen izgett-mozgott és ketyegett, alattuk vékony, fénylő, hajszálvékony csigatekervény lebegett. Apám bemutatta, hogy az óratokon kívüli felhúzó gombbal lehet megfeszíteni a rugót, ami azután csaknem két napig ad erőt a szerkezet mozgatásához. A kisgyerekek szeme még nagyon közelre tud fókuszálni – három-négy centiről révedtem az élőlényként viselkedő gépezetbe, teljesen elbűvölve, moccanatlanul, percekig.
Az emlékkép egész életemre a retinámba ágyazódott. Olyannyira, hogy amikor a Macskajáték forgatása során, 1972-ben, Dajka Margit jelenetét vettük fel a parányi órásműhelyben, hirtelen felmerült a mélyből nagyapám patinás időmérő masinája, a ritmikusan lüktető óramű képe. Rögvest körbefotóztam az órásmester, Karcsi bácsi birodalmát, majd az ott lelt spirális rugók fotóit napokon belül kiegészítettem a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományos gyűjteményében őrzött, több millió éves csigák finom rajzolataival, a Meteorológiai Intézetben elkértem egy örvénylő ciklon mesterséges holdról készült képét, valamint hozzátettem a hihetetlen szépségűre kunkorodott M51 galaxist. Az így kialakult, szinte öntörvényűen képződött szekvenciát beadtam a Fotóművészet éves pályázatára. A IV. negyedévi nívódíjjal és az összevont, egész esztendei díjjal jutalmazták. A képsor – Idő és Tér címmel – hét oldalt kapott a folyóirat 1973/2. számában.
A valamikori, ösztökélő reminiszcenciát ugyan kifotóztam magamból, ám a spirálisok tovább kísértek és kísértettek életutamon. Mindig felfigyeltem, ha mások munkásságában előbukkant a csigavonal iránti érdeklődés és vonzalom. Például: régóta és sokszor megcsodáltam Juhász Ferenc burjánzó költői vízióit, lebéklyózott, miképpen tud szavakkal gazdag képeket festeni. Próbáltam elképzelni, mit tenne egy Sixtus-kápolna méretű térrel, ha azt szóképekkel tölthetné meg.
A filmstúdiók berkeiből 1986-ban kerültem a New York Palotába, a Lapkiadó oszlopos folyosókkal kerített belső terébe. A Film Színház Muzsika második emeleti fotós szobája ablakából lepillantva éveken át láttam átellenben, eggyel lejjebb mozogni Juhász Ferencet, aki az Új Írás főszerkesztőjeként dolgozott ott akkoriban. Különös volt a perspektívája ennek a „viszonynak”: lefelé tekintve is örökké csak fölnézni tudtam rá. Mindig is lelki társamként szerepelt „belső nyilvántartásomban”, s ez az érzés tovább erősödött, amikor megvettem 1988-ban megjelent legújabb, Fekete Saskirály című kötetét. Ebben örömmel fedeztem fel, hogy számos helyen foglalkozik a világegyetemet mozgató elemi erőkkel, bennük a galaxisok örvénylő csigavonalaival. Ezek közül csupán egyetlen idézet, a 226. oldalról:

„Föl a csigalépcső-függés fényspirálon,
mint göndörre-csavart lépcsős szivárványon,
lépcső-emeletről lépcső-emeletre,
gyűrű-görbületből gyűrű-görbületbe
fölfelé csigázva szívott a vágy-mágnes
sors-titkom-spirál a tizenegyedikhez,
a Saskirály-Létvár fényparázs-gyomorban,
Sors-lépteim gyűrűs fényköd lombtoronyban.”

Innen már csak „aprócska”, időbeli szökkenés volt, amikor is, alig negyedszázaddal ezután, a dédelgetett és kiérlelt elképzeléssel a tarsolyomban, elszántam magam, hogy megkeresem arcképkészítési tervemmel. Ebben, mint oly sokszor eleddig, ismét női kezek segédkeztek. Felesége, Katalin asszony és lányuk, Anna egyengették utamat, amely végül, 2013. május 15-én, a lakásuk erkélyére vezetett. Előtte persze hosszú ideig vadásztam az alapötlet szorosan szervülő képelemére, a hőn áhított Nautilusra. Az évmilliókkal ezelőtt is élt, s a mai, ugyanolyan formában az óceánokban úszkáló, fantasztikus lény házát már-már reményvesztetten, végül a sokadik ásványboltban leltem meg.
A poétát elbűvölte a ritka szép példány, amíg fényképeztem, lupéval mélyedt a spirális szerkezet titkaiba. Találgatni alig merem, közben milyen gondolatok kavarogtak benne. A kép készítése természetesen nem fejeződött be az utolsó expozícióval. Az erkélyről kitekintve, a kertrészlet kevéssé volt lírai látvány. Másnap, máshol leltem egy szebb lombkoronát. Az utólagos finomítási munkálathoz, a háttér megcsavarintásához Horváth Péter barátom segítségét kértem, akinek kisujjában van a Photoshop minden csínja-bínja, fortélya.
Néhány nappal 85. születésnapja előtt vittem el hazánk költőóriásának a róla készült portrét. Remegő térddel, mint évtizedek óta mindig, aggódva vártam a legilletékesebb, az ábrázolt személy ítéletét. És nagy kő esett le a szívemről, amikor feleségével együtt tetszésükről biztosítottak…

Markovics Ferenc