BESZÉLGETÉS ZARÁND GYULA FOTÓMŰVÉSSZEL

– Ön 1943-ban született Budapesten. Hol, melyik környéken?
– Zuglóban, a Városliget mellett, a Bethesda Kórházban. Apám katona volt, ezért anyám a szüleinél lakott a Hermina úton. Később, az erősödő bombázások miatt, leköltözött velem vidékre egy távoli rokonunkhoz, ahonnét csak néhány év múlva, apám leszerelése után költöztünk vissza a Hermina úti bérház egyik – időközben megüresedett – lakásába.
Itt éltem le a gyermekkoromat. És ez volt az utolsó budapesti lakáscímem is.
A lakás kicsi volt, de a tágas Városliget mindenért kárpótolt. Csak a 25-ös villamos sínein kellett átmenni, és máris winnetouk és old shatterhandek voltunk. Az akkor még félig romos Közlekedési Múzeum is kalandos játékoknak adott helyet.
A házat, amelyben laktunk, állítólag Mária Terézia az akkoriban még sűrű erdőben (a későbbi Városligetben) vadászlaknak építtette. A Hungária körút felé nyíló két szárnyán földszintes épületek húzódtak a kiszolgáló személyzet és a lovak számára. Budapest ipari és gazdasági növekedésekor ezek az épületek átalakultak egy-kétszobás lakásokká, ahol kis keresetű iparosok és gyári munkások húzták meg magukat, vagy olyanok, akik az első világháborúban mindenüket elvesztették. Mint például a nagyapám, Fiedler János, aki budai lakását – amíg artistaként Szentpéterváron vendégszerepelt, többek között a cár előtt, majd az időközben beállt hadiállapot miatt mint ellenséges osztrák–magyar állampolgárt Szibériába száműzték, ott családot alapított, anyám is ott született – az 1918-as hazatérése után romokban találta. A javai elpusztultak vagy szabad prédává váltak, így a fotóinak és üveglemezeinek nagy része is. A maradékot egy ládába téve átmentette az új lakásba, de mire évek múlva rájuk találtam, ezek közül is nagyon sok tönkrement a rossz tárolás miatt.
– Ő hogyan kezdett fényképezni?
– A megmaradt régi üveglemezeken semmilyen írásos adat nincs arról, hogy pontosan mikor készülhettek. Néhány felvételét, például a hat képből álló akt-sorozatot a stílusjegyei alapján francia szakértők az 1800-as évek végére, az 1900-as évek elejére teszik.
Sajnos, arról sincs tudomásom, hogy mikor és minek a hatására kezdett el fényképezni, amit nem profeszszionálisan, inkább szenvedélyből művelt. Édesapja építészirodát vezetett, és elképzelhető, hogy ott találkozott fényképészekkel is. Érdeklődési köre egyébként elég széles volt, több nyelvet is beszélt. Az apja szigorúan nevelte, azt szerette volna, hogy ő is építész legyen, ám ez a szigorúság túlzott lehetett, mert nagyapám fellázadt, és megszökött egy vándorcirkusszal. Maga akart dönteni a sorsáról. Vállalva az atyai kitagadást, inkább a szabadságot választotta.
Én már idősebb korában ismertem meg. Ekkor már nem vagy nemigen lépett fel (és nem is fényképezett), de rendszeresen eljárt a közeli cirkusz sörözőbe, régi légtornász, tűzfújó, törpe, erőművész barátaival találkozni, ahová nagy örömömre néha engem is magával vitt. Élmény volt egy ilyen színes világ képviselőivel egy asztalnál ülni. De ugyanilyen színesek és izgalmasak voltak az európai utazásairól, Szibériáról, farkasokról, hasbeszélői huncutságairól szóló történetei, amelyekkel minket, gyerekeket szórakoztatott. Néha a hangszereit is megszólaltatta, még az olyan, ma már kuriózumnak számító zeneszerszámot is, mint a zenélő fűrész.
Nyilván vannak egyéb gyermekkori, meghatározó élményeim is, például 1956, de a nagyapámtól kapcsolatosak példa értékűeknek számítanak.
– Egy interjúban olvastam, hogy az Ön édesapja Aradon született.
– Igen, Aradon született 1913- ban, amikor a Partium ezen része még Magyarországhoz tartozott. Az 1009-től 1876-ig Zaránd megyének nevezett területen néhány község, hegy, patak máig őrzi a Zaránd nevet, Árpád unokájának nevét. Egy 1561-ben íródott adófizetői listán már szerepel a családi nevem. Miután a családon belül soha semmilyen névcseréről, névváltoztatásról nem hallottam, én ezeket gondolom őseimnek. Apai dédnagyapám, Zaránd Gyula Kikindán volt jegyző, a szintén Zaránd Gyula nevet viselő nagyapám pedig a Magyar Királyi Vasútnál teljesített vasutastiszti feladatot Aradon; ő Trianon után, hogy magyarságát megőrizze, átköltözött az anyaországba, Gyulára. Nagyobbik fiát (apámat) iskolái elvégzéséig a nővérénél, Zaránd Jolánnál hagyta, akinek fényképész műhelye volt Pankotán. Apám itt tanulta ki a fényképészetet. Budapestre már segédként érkezett, és a budai Kellner-műteremben helyezkedett el, mint portretista. Ott ismerte meg anyámat is, aki iparitanuló volt. Egyébként anyámat az apja fényképezés iránti szeretete vitte erre a pályára, ő a pályaválasztáskor azt mondta a lányának: vagy artista leszel vagy fényképész.
– Tehát az Ön édesapja fényképész volt, nem pedig valamilyen polgári foglalkozás mellett fotografált.
– Ez volt a foglalkozása, ezzel kereste a kenyerét. A Kellner-féle műterem után – egy rövid önvállalkozást leszámítva – a Magyar Fotó Állami Vállalatnál dolgozott, majd a Thököly út és a Dózsa György út sarkán álló Sevcsik-műtermet vezette, amit később a Fényszöv egyik fiókjává „szövetkezetesítettek”. Munkáinak nagy része, beleértve a pankotai tanulóévei alatt készülteket is, mind ezeken a helyeken maradtak. Nem vezetett saját archívumot. Így ránk a képeinek csak egy töredéke maradt. Annak ellenére, hogy ezek között vannak olyan, talán a fotótörténet számára is értékes, kiemelkedő képek, nem hiszem, hogy a fotóművészeti életben való részvétel ambicionálta volna. Inkább saját műterem kialakítását szerette volna elérni, mint amilyen Jolán nagynénjének volt Pankotán.
A nálunk lévő negatívjait, amiket anyám ugyanabba a ládába helyezett, mint a nagyapám üveglemezeit, én a 60-as évek legelején, fényképész tanulóként néztem meg először „szakmai szemmel”. Felkészültségemet gyarapította felfedezni a harmincas évek Pécsi Józsefnél, Angelónál is tapasztalható stílusjegyeit. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer majd „életre keltem” ezeket a képeket. Erre csak az 1990-es években kerülhetett sor. Hoszszas restaurálás után (némelyik kép százhúsz óra hagyományos retust is igényelt), a nagyapám és az én képeimet hozzájuk kapcsolva, egy száz évet átölelő kiállítási anyagot állítottam össze Három generációs fotográfus, 1893–1993 címmel. Párizson kívül több városban, Budapesten, Kölnben, Stuttgartban és Berlinben is kiállították.
– Szeretett tanulni, vagy nehezen viselte az iskolával járó kötöttségeket?
– Gyerekkoromban a városligeti csatározásokon és vad rollerezéseken kívül az irodalom volt az, ami a legjobban érdekelt. Korán, már nyolc-kilenc éves koromban elkezdtem rendszeresen olvasni. Az első könyvem a Pál utcai fiúk volt, végigolvastam a magyar és külföldi klasszikusokat: Jókait, Móriczot, Mikszáthot, Gárdonyit, Dumas-t, Verne Gyulát, Dickenst, May Károlyt, Mark Twaint stb. De érdekelt a történelem, az építészet, a képzőművészet, az őstörténeti korok, a régészeti, antropológia és a felfedező, útleíró könyvek is. Hatásukra mindig az akartam lenni, amiről éppen olvastam. A könyvekben nem csak a tartalom, de az illusztráció és a tipográfia is érdekelt. Nagyapám guminyomdájával kis könyv maketteket állítottam össze, amihez szöveget írtam és címlapot is rajzoltam hozzá.
Tanulni szerettem, de csak, ha volt kitől. Az iskoláimat az ötvenes, hatvanas évek ideológiáktól terhes, még egy gyermek számára is ellentmondásos időszakban végeztem. Az irodalomból nyert igazságérzetem nem mindig volt szinkronban az iskolában tapasztaltakkal. Ezért időnként konfliktusba is kerültem. De azért voltak jó tanáraim és jó barátaim is.
Tizenöt éves korom óta fényképezek. Szerteágazó érdeklődési körömet is ez fogja össze, mint fotóriporter mindegyikben elmélyülhetek. Természetesen eleinte én is a családot fotóztam, aztán a tágabb környezetet, a barátokat, lányokat, bulikat, a rock and rollt, a közös kirándulásokat.
– Az öccse, Zaránd András is fényképészként dolgozott. Magától értetődött, hogy mindketten ezt a foglalkozást választják?
– Gondolom, a szüleink hatására választottuk ezt a mesterséget, és a hat évvel fiatalabb öcsém már engem is látott fotózni. Anyánk alapító tag volt a Fővárosi Fotónál, így kézenfekvő volt, hogy mind a ketten ezt a szakmát tanuljuk. András kezdetben a Főfotó riporter osztályán dolgozó, tapasztalt fotósoktól tanulta a szakmát, mint világosító, később letette a szakmunkásvizsgát, és hűségesen ott maradt a cég megszűnéséig. Közben dolgozott a Film Színház Muzsikának, az Új Tükörnek, és a Beke László köré csoportosult művészek közös kiállításain is részt vett. Szeretném megemlíteni egy kertes udvart ábrázoló képét, amelynek előterét egy kisfiúról készült, díszes aranykeretű festmény tölti be, mögötte egy fiatal nő áll, csecsemőjével az ölében. Egyszerű, mégis talányos, gondolatébresztő meglátás.
– És az Ön pályája hogyan indult?
– Mire a Práter utcai szakiskolába kerültem, lényegében már tisztában voltam a szakmai alapokkal. Tanulóként több díjat is nyertem a Főfotó vállalaton belül hirdetett pályázatokon. Talán ezért is találtam lassúnak és unalmasnak a tanműhely oktatási programját. Elég sokan voltunk, és a beosztás szerint csak ritkán jutottunk az érdekesebb labor- vagy műtermi gyakorlatok felé. A köztes időben retusálni kellett. 1963 nyarán, a iskola elvégzése után, a Fővárosi Fotó úgynevezett külső osztályára kerültem, ahol körülbelül tíz-tizenkét riporter és három-négy világosító látta el a különböző megbízásokat. Megkönnyebbülésnek éreztem, amikor a riporter osztályra kerülhettem, ahol végre igazi szakemberek mellett igazi fotográfusi feladatokat kellett elvégezni. Ezek között voltak ipari, építészeti, színházi, tárgy- és reklámfotók, valamint az élet más területeiről jövő, közönségszolgáltatói megrendelések. Minden területnek megvoltak a specialistái. Voltak közöttük nagy nevek is, Balla Demeter, Gink Károly, Farkas Tamás, Szalay Zoltán, Fejes László stb. Nagyon jó kollektíva volt, mindenki segített mindenkinek, sokat lehetett tanulni tőlük. A változatos feladatok érdekessé tették a munkát, amelyhez – megrendelésekről lévén szó, – hozzá lehetett adni a saját kreativitásunkat is. Szerettem ott dolgozni.
A Főfotótól 1964-ben váratlanul az akkor induló Tükör című képes hetilaphoz kerültem, ahová a már kiválasztott Langer Klára és Sándor Zsuzsa mellett a Főfotó stábjából Farkas Tamást, Szalay Zoltánt és – javaslatukra, fiatalságom ellenére (húsz-huszonegy éves voltam) – engem választottak fotóriporternek; igaz, hogy csak negyedévekre meghosszabbított szerződéssel. A rovatvezető a Magnumot is megjárt Reismann János volt.
1963 az 56-os megtorlások utáni amnesztia éve volt. Létrejött a kiegyezés az írókkal, és 64-ben beindult a kádári konszolidáció. „Tiszta lappal indulunk” szlogennel a Tükör is ennek a jegyében született. Bátrabban lehetett olyan társadalmi problémákhoz nyúlni, amelyek azelőtt tabuknak számítottak. Többek között így születtek meg olyan két-háromoldalas képriportok, mint Szalaytól az Ingázók és a Munkásszállások, Reismanntól a Lengyel József a Gulágról vagy tőlem a Csavargó gyerekek, az Alkoholizmus és az Elmegyógyintézet. A szerkesztőségben gyakran megfordult Illyés Gyula, Veres Péter, Csoóri Sándor, Csurka István és még több, a forradalommal szimpatizáló író és újságíró. Itt láttam először a Nagy Imre-per kapcsán névről már ismert, börtönéből akkor szabadult Vásárhelyi Miklóst is.
A különböző helyekről jött belső munkatársak összetétele is a konszolidáció képét igyekezett tükrözni. Voltak köztük a Nyugatban csalódott és visszatért disszidensek, de olyanok is, akiknek a segédmunkára ítélt büntetésük járt le az itt végzett munkával. Az utóbbi csoportba tartozókat Molnár Aurél esete példázza a legjobban. Ő volt az, aki 56-ban elsőként interjúvolta meg a frissen szabadult Mindszenty bíborost. A forradalom után kirúgták a rádióból és eltiltották az újságírástól, a Budapesti Kertészeti Vállalatnál talált munkát. Egyébként magyar–történelem és német–latin szakos tanár volt. A 30-as években kezdte az újságírást, a fő területe a mezőgazdaság és a vidék kultúrája volt. Az idők folyamán sok helyen megfordult, ismerte Magyarország szinte minden zugát. Szerettem vele riportra járni, ami néha három-négy napig is eltartott. Mindenhol volt barátja, ismerőse, nemcsak a vidéki intelligencia világában, de az egyszerű gazdák, állattenyésztők is barátsággal fogadtak minket. Marasztaltak vacsorára és még a vendégszobájukat is felajánlották éjszakára.
Bárhol jártunk, a kitűzött feladat mellett, mint történelemtanár, felfedte előttem a történelmi, építészeti és irodalmi értékeket is, Soprontól Sárospatakig, Esztergomtól Mohácsig. Tőle többet kaptam, mint amit a gimnázium adni tudott. A látnivalók (apátságok, régi könyvtárak, várak, várromok, ősi temetők, ásatások, katedrálisok) az ő előadásában élő történelemmel töltődtek meg, ami engem is kreativitásra késztetett. De a szegényebb paraszti élet, a tanyavilág vagy a cigánysorok élete ugyanígy ösztönzött.
Ezek a lényegében megbízás nélkül készült felvételek az évek folyamán egy sokrétű archívummá álltak össze, amelyek a Corvina kiadványaiban, a németországi Merian Hefte, majd később a francia sajtóban és könyvkiadásban jelentek meg. Közülük egynéhány a Magyarország 60-as évek című kiállításomban is szerepelnek.
Rajta kívül szívesen dolgoztam Zelk Zoltánnal, Kuczka Péterrel, Kristóf Attilával is. Persze voltak „vonalasabb” munkatársak is, akik nemcsak a pártnak voltak a tagjai, de még a Partizán Szövetségnek is. A főszerkesztő Bognár Károly ügyessége kellett hozzá, hogy a különböző szemléleteket egyensúlyban tudja tartani. Ami sikerült is neki, egészen 1968-ig. A prágai események hatására a magyar párthatalom is bekeményített. Gyakoribb és szigorúbb lett a cenzúra: Reismann Jánost nyugdíjazták, és hamarosan Bognár Károlyt is leváltották. Helyére a Népszabadság egyik, nyugdíj előtt álló szerkesztőjét nevezték ki. A lapértekezleteken javasolt témáinkat visszautasították vagy átformálták, viszont egyre több lett a párttal és az ideológiával foglalkozó írás. A képes magazin nívója folyamatosan kezdett süllyedni, és az egykor reményteljes „Tiszta lappal indulunk” szemléletű Tükör egyre inkább a Népszabadság képes mellékletére kezdett hasonlítani.
Egy nap, miután már többedik alkalommal küldtek a Pártközpontba az egyik pártvezetővel készült interjúhoz portrét készíteni, azt mondtam: nem megyek! A büntetésem nem maradt el, a megkérdezésem nélkül beírattak a Marxista-Leninista Egyetem következő kurzusára. Ezután nem bíztak meg semmilyen munkával, és az ötleteimet sem fogadták el. Így időmet a társadalmi témáktól elvontabb kreativitással tölthettem: fákról készítettem egy albumot, Kuczka Péter ehhez írt verseivel. (A terv makettje még ma is megvan, sajnos a könyv nem jelent meg.)
– Kiket tartott a hazai fotográfia legfontosabb, meghatározó alakjainak?
– A szakma elsajátításán kívül leginkább Balla Demeter fotóművészi munkássága nyitott új dimenziókat előttem. Ma is őt tartom mesteremnek. Ugyancsak a főfotós időszakban ismerkedtem meg Koncz Csabával, akinek a Kassák-, Malevics-, Moholy-Nagy-, Bauhaus-féle avantgárdhoz kötődő alkotóként készített, előre megkomponált konstruktivista képei nagy hatással voltak rám. De a fotográfusi élvonalhoz tartozó Korniss Péterrel, Hemző Károllyal és Féner Tamással is szinte mindennapos kapcsolatba és máig tartó barátságba kerültem.
– Voltak-e klikkek, vagy bárki számára nyitott világot kell elképzelnünk?
– Bár az útjaink különbözőek voltak, a modern dokumentarista sajtófotózás problémái mégis összekötöttek bennünket, ezt mégsem neveznék klikknek. Mint ahogy azoknak a fiatal tehetséges fotósoknak a csoportosulásait sem, akik a szűk lehetőségek és az Aczél György-i ,,három T” okán különböző csoportokba tömörülve valósították meg – akár illegálisan – érvényesülési lehetőségeiket. Velük is jó barátságban voltam. Klikkek inkább ott lehettek, ahol díjakról, kitüntetésekről, publikálási és kiállítási lehetőségekről döntöttek.
– Hozzájutott-e információkhoz a külföldi történésekről?
– A hivatalos tájékoztatás zárt rendszere miatt az új irányzatokról többnyire csak a tájékozottabb képzőművészektől, íróktól, külföldön járt emberektől lehetett hallani. A fotósok számára akkoriban az Edward Steichen-kiállítás, illetve -katalógus volt az irányadó mérce. Reismann engedélyével időnként a szerkesztőségnek járó Paris Match-ba, Life-ba vagy Sternbe is beletekinthettem. A mi fotósaink munkái egyáltalán nem maradtak el ezektől. Különbség csak a témaválasztásuk, a lehetőségeik, valamint a tetszetős megjelenítés szabadságában volt.
A Nyugaton már ismert magyar fotósok, Kertész vagy Brassai munkái sem voltak annyira benne a köztudatban, mint manapság. A hivatalosan rendezett kiállítások közül a Francia fotográfia című volt az egyik legjelentősebb, ott találkoztam először Henri Cartier-Bresson képeivel, akinek később Reismann János be is mutatott. Cartier-Bresson szerette volna megismerni a „nem hivatalos” Budapestet, ehhez kérte a segítségemet, és a kiállításmegnyitót követő találkozásaink során közelebbről is megismerkedhettem vele.
– Miért döntött úgy, hogy elmegy Magyarországról? Volt-e konkrét terve, hogy mihez kezd majd, vagy csak innen akart elmenni?
– Szerettem Budapesten élni, szerettem Magyarország sokszor bejárt vidékeit. Nem is hagytam volna el, ha a 64-ben kezdett bátor tabulebontás igénye a 68-as események kapcsán regresszióba nem fordul, ami nemcsak a képességeim kibontakozását akadályozta, de a marxista iskolába való, a megkérdezésem nélküli beíratásommal az önrendelkezési jogom személyi szabadságát is korlátozta.
Ezzel egy időben kaptam meg az útlevelet. Alaposan át kellett gondolnom, hogy milyen következményei lennének annak, ha elfogadnám, illetve ha visszautasítanám a rám erőszakolt iskolát. Egyiknek a várható végeredménye sem tetszett. Egyik esetben sem a saját utamat jártam volna, ezért döntöttem úgy, hogy inkább eljövök.
Igaz, elhatározásomban a Cartier-Bressonnal való ismeretség is közbe játszott. Nem azért, mintha bármit is ajánlott vagy ígért volna, egyszerűen csak azért, mert a személye azt bizonyította számomra, hogy így is lehet fotografálni és élni.
A döntés hamar megszületett, hiszen már megvolt az útlevelem. Előkészületre, tervkészítésére nem maradt sok idő. Nem mentem egyedül, velem tartott az akkori barátnőm (az első fiam anyja) is, aki valamelyik párizsi művészeti főiskolát akarta elvégezni, miután a magyarországi főiskolákon háromszor elutasították. Francia gimnáziumot végzett, így ő már elég jól beszélte a nyelvet. Néhány gyenge szálon kívül nemigen ismertünk senkit, nem várt minket senki. Bíztunk magunkban, és elmentünk. A barátnőmet rövid időn belül felvették ösztöndíjjal a párizsi École Nationale Supérieur des Arts Décoratifs nevű iparművészeti főiskolára, egyből a harmadik évre. Engem nem (egyébként később, 1990 és 95 között, öt évig tanárkodtam ott). Ezért én az Université Paris VIII egyetemre iratkoztam be, fotó és filmszakra.
1971-ben, amikor megérkeztünk, Párizsban még érezhető volt 68 utóhatása. Némely helyen még látszottak a régi plakátok és falfirkák is: „Tilos tiltani!”, „Az élet máshol van”, „Legyen realista: kérje a lehetetlent!”, „Marx halott, Isten is – én sem érzem jól magam.” Szinte minden napra esett egy felvonulás vagy egy manifesztáció. Most már nem a diákok vonultak fel, hanem a postások, a vasutasok, a metrósok, az ápolónők, a feministák és igen, a prostituáltak is. Fizetésemelést akartak, csökkentett munkaidőt, önrendelkezést, egyenjogúságot és szabad szerelmet…
Ekkoriban a hippimozgalom is a csúcsán volt, esténként a Quartier Latin negyed forrongott a kiharcolt jogaikat gyakorló ifjúságtól. Mindenhol a Beatles és a Rolling Stones szólt: Can’t Get No Satisfaction… Az enyhén hasis szagú diáktanyákon, kiskocsmákban, utcákon, tereken a pis and love uralkodott. Mindenki nagyon nyitott és barátkozó volt. Könnyen lehetett ismeretséget, barátságot kötni.
Ebben az időben egy amerikai zenészekből álló kommunában laktunk a Pigalle-on. A nagy, háromszintes polgári lakásban bőven jutott hely mindenkinek. Volt úgy, hogy a vidékről vagy külföldről koncertezni jövő zenész barátaink is itt húzták meg magukat. Ilyenkor a ház tele volt zenésszel. A mi hét tagú, rock-psych-folk-classic stílusú zenét játszó zenekarunkat Mormosnak hívták. Nagyon érdekes volt látni és hallgatni az experimentális kísérleteket, amikor például a szaxofonos nem a közönség felé, hanem a zongora belsejébe fújta a hangszerét; érdekes volt, főleg, ha a másik helyiségben éppen nem gyakorolt valaki más is. Az esti koncertek után nagy vegetáriánus vacsorát rendeztek, amelyre meghívtak minket is. Ilyenkor tizenöten–húszan ültük körül a földre terített asztalterítőt. A vacsora különböző magokból, zöldségekből és salátából állt. Desszertnek hasis-sütemény.
Rajtuk keresztül jutottam először fizetett munkához: hanglemezborítókat és plakátokat készítettem róluk a CBS Kiadónak, akik utána más munkákkal is megbíztak.
– Volt-e kapcsolata az ott élő magyar fotósokkal?
– A magyarokkal a hivatalos, túl bal- vagy túl jobboldali intézményeket elkerülve, leginkább az emblematikus montparnasse-i Coupole kávéházban lehetett találkozni, rajtuk kívül néhány régebbi emigránst személyesen is felkerestem. Többek között Vasarelyt (később egy nagy, átfogó anyagot készítettem róla az akkor meg létező Atlas fotóirodának), Almásy Pált (aki a független fotóriporterek és kreatív fényképészek szövetségének, a UPC-nek volt az elnöke, amelynek hamarosan én is tagja lettem), Lucien Hervét, Papp Tibort (rajta keresztül ismertem meg Pátkai Ervin szobrászt, akiről most készül egy könyv a fotóimmal).
Egy véletlen folytán összefutottam Georges Aranyossyval, akit már Budapestről ismertem, ugyanis ő volt a francia szerkesztője a külföldi olvasóknak szánt Revue Hongroise című újságnak, amelyiknek én is dolgoztam. Nagyon jó kapcsolatai voltak a párizsi kiadókkal, hiszen a szülei 1919-ben emigráltak, így kicsi korától itt élt Párizsban, itt járt iskolába, itt érettségizett, itt végezte felsőbb fokú tanulmányait és itt lett kommunista is. A Ce Soir-nál volt újságíró, amit aztán 1939-ban megszüntettek. A háború után a párizsi Magyar Nagykövetség sajtóirodájának igazgatóhelyetteseként dolgozott 1953-ig, akkor a Külügyminisztérium Budapestre kérette, és nem engedték vissza. Csak 1971 elején, Magyarországot illegális úton elhagyva tudta viszontlátni a Párizsban maradt feleségét és az eltelt tizennyolc év alatt kisfiúból felnőtt emberré cseperedett fiát. Amikor találkoztunk, épp a Seuil kiadó Petite Planéte sorozatának magyarországi számát szerkesztette. Ő is örült a találkozásnak, mondta, hogy szüksége lenne magyarországi fotókra. Szerencsére addigra – az idelátogató barátoknak köszönhetően – az otthon hagyott negatívjaim jó része már hozzám került. Így a könyve az én képeimmel jelenhetett meg. Ez után csináltunk még egy könyvet a lenyűgözően szép Mont Saint Michel szigetről. Később, immár külön-külön, ugyanannak a könyvismertető újságnak dolgoztunk, és amikor Georges kiköltözött a Moulin d’Andé-i alkotóházba – ahová gyakran jártam más írókat is fényképezni, például Tardos Tibort – szintén gyakran találkoztam vele.
– Milyen munkái voltak még?
– A filmes kapcsolataimon keresztül ismerkedtem meg Henri Langlois-val, a Cinémathe`que Française igazgatójával, aki múzeumi kiállítást rendezett a saját, 5000 tárgyból álló gyűjteményéből: többek között régi kamerákat, korabeli plakátokat, híres filmek standfotóit, eredeti forgatókönyveket, Rudolph Valentino és Marilyn Monroe kosztümjeit, a Metropolis című film robotját, Georges Méliés holdlakóját, Chaplin Modern Időkjének fogaskerekeit és rengeteg más ereklyét állított ki.
A első látogatásomkor készítettem néhány felvételt Langlois-ról. Amikor megmutattam neki, azt mondta, hogy bár nem sokat tud fizetni, szívesen venné, ha dokumentálnám a tárgyakat és a kiállításrendezés folyamatait. Egyúttal szabad bejárást kaptam a vetítésekre, ahol olyan filmeket is megnézhettem, amelyeket Magyarországon nem mutattak be. Számos nagy nevű filmrendező és színész a jelenlétével is támogatta ennek a világon egyedülálló múzeumnak a létrehozását, többek között Orson Welles, Elia Kazan, François Truffaut, Yves Montand, Jean-Luc Godard. Langlois nagyszerű személyén keresztül feledhetetlen élményekhez és gazdag tapasztalatokhoz jutottam ezzel a munkával.
A „párizsi hunok” útját járva jutottam a magyar irodalmat kedvelő és jól ismerő Clancier családhoz, akik Illyés Gyula otthon betiltott darabjainak a párizsi színrevitelét is elősegítették. A családban mindenki irodalommal foglalkozik. A Magyarországon is ismert Georges-Emmanuel a francia PEN Clubnak volt az elnöke. Felesége, Anne, az irodalom pszichoanalízisével foglalkozik, a lányuk, Juliette, Magyarországon a Corvina Kiadónál dolgozott mint francia lektor, és Krúdy Gyulát fordít, míg Sylvestre fiuk a Rombaldi Kiadó irodalmi igazgatójaként irányított egy különleges sorozatot, amelynek az volt a célja, hogy a művek mellett az írókat, valamint az írók ihlető forrásait jelentő környezetüket is megismertessék az olvasókkal. Így a könyvek az írókkal való beszélgetéssel kezdődtek, amelyeket huszonöt–harminc fényképpel illusztráltak. A PEN Club állandó fotósaként olyanoknál jártam, mint André Dhôtel, Henri Troyat, Georges Perec, Euge`ne Ionesco, Clara Malraux, René Fallet, Hervé Bazin, Euge`ne Guillevic, Max Pons – hogy csak az ismertebbeket említsem. Több, mint száz kötet jelent meg a fotóimmal, hét évig dolgoztam ezen a nagylélegzetű sorozaton. A munka során Franciaország majdnem minden területét végigjártam egy kis motoron, Elzásztól Provence-ig és Bretagne-tól Jura megyéig. Kalandos természetemnek hála, nemcsak a változatos tájak, városok, falvak, tanyák életébe, de az írókat tápláló szellemi környezetükbe is bepillantást nyerhettem.
A mennyiségre is jelentős anyag iránt más kiadók, irodalmi magazinok, újságok is érdeklődtek, és lényegében ez képezte a Párizs és a Franciák című Műcsarnok-beli kiállításomat 1985-ben. Az ott élők akkor még nem utazhattak olyan könnyen, mint ma. Ezért szerettem volna a képeimen kívül egész Párizst vagy legalábbis annak hangulatát Budapestre vinni. Patrick Fleury szcenográfus barátom tervei alapján a kiállításon volt utcai lámpa, hirdetőoszlop, Wallace-kút, montmartre-i lépcsők, Edith Piaf, egy valóságos kávéházi terasz székekkel és asztalokkal. Úgy tudom, a kiállításnak nagy sikere volt, hatvanezren látták egy hónap alatt.
Utazásaim képi eredményének nagy részét a Rapho képügynökség forgalmazta, amelynek 1980-ban lettem a tagja. Az ügynökséget egyébként a Magyarországról emigrált Radó Károly (Charles Rado) alapította 1933-ban, maga köré gyűjtve néhány tehetséges fotográfust, köztük a szintén magyar emigráns Ergy Landaut és Brassai , megalapozva ezzel Párizs első sajtófotó irodáját. Azonban 1939-ben a közelgő háború szele továbbsodorta Radót az Egyesült Államokba, és az ügynökséget csak hosszú szünet után, 1946-ban élesztette újjá Raymond Grosset, olyan fiatal, humanista iskolát teremtő fotósokkal, mint Robert Doisneau, Villy Ronis vagy Sabine Weiss.
A szerkesztőség lényegében egy nagy archívum volt, tele állványokkal, rogyásig teletömve fényképeket tartalmazó dobozokkal. Számítógép ekkor még nem lévén, csak egyetlen egy ember, a kezdettől ott dolgozó archívos, Françoise Ponné tudta, hogy mi, hol található.
Ennek okán a fotósok csak a képeket leadni vagy újabb munkáért jöttek be. Néha, ha véletlenül összetalálkoztunk, érdekes dolgokat lehetett hallani. Egy alkalommal Doisneau például arról beszélt, hogy számára az az igazán jó fotó, amelyiken a téma is érdekes, de emellett a kompozíció vonalvezetése és folthatása megidézi a latin írás valamelyik betűformáját is…
– Mikor jött először haza?
– Csak tizenegy év után, 1982-ben mehettem. Újdonságként hatottak a régen elfelejtett budapesti szocreál szobrok. Lefotóztam közülük néhányat, ami épp az utamba került. Nagy sikert arattam velük a párizsi művész barátaim előtt. Biztattak, hogy folytassam, így ahányszor Pesten jártam, mindig lefényképeztem valamelyiket. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején ezek a szobrok kezdtek eltünedezni. Néhánynak utánajártam, és meglepő helyeken láttam viszont: egy öntöde udvarán a havas sárban, vörösre festve gerendák között, múzeumi raktárakban, temetőkben. Később a Szoborkertbe is kijártam, kilesni a valakik által egykor elképzelt „új ember” titkát.
Az anyagot először egy párizsi galériában állítottam ki, egy, a szobrokat megközelítő méretű, két, három és négy méteres nagyításokat tartalmazó installációval, amit később a Bayeux-i Múzeumban, a senlisi katedrális katakombáiban és más helyeken is bemutattak. Jelenleg – méretüknél fogva – egy Párizs környéki házban tárolom őket, időnként filmforgatáshoz kérik kölcsön háttér anyagnak, de szívesen venném, ha Magyarországon kapnának végleges helyet valamelyik múzeumban vagy emlékházban.
A két ország közötti „ingázás” tette lehetővé, hogy mintegy összekötő hídként a két kultúra közeledését elősegítsem. Magyar fotókiállításokat javasoltam Rouen-ba és Le Mans-ba, ahová Balla Demeter, Korniss Péter, Benkő Imre, Török László meghívására is sor kerülhetett. Ugyanakkor a magyar fotográfia iránt érdeklődő francia képeslap- és poszterkiadókat vittem közlésjog vásárlásra Magyarországra, ennek eredményeként hosszú időn keresztül több, mint száz képeslap és poszter uralta a párizsi galériákat Gink, Csörgeő, Angelo, Vadas, Müllner, Escher, Szöllősy, Balogh Rudolf, Hemző és még sok más alkotó képeivel. De készséges rendelkezésére álltam azoknak a fiatal fotósoknak is – Bánkuti Andrásnak, Benkő Imrének, Tóth Györgynek, Török Lászlónak, Cseh Gabinak –, akik valamilyen ösztöndíjjal jöttek néhány hétre vagy hónapra Párizsba.
Nagyon érdekes és tartalmas beszélgetéseket folytattunk a Luxembourg-kerthez közeli kávéházakban Bánkuti Andrással, akinek éppen akkor volt sikeres kiállítása a Magyar Intézetben. Ő javasolta, hogy csináljak egy beszámolót a mongóliai utazásaimról a Fotóriporternek. Ennek kapcsán jött létre a Mongólia című kiállításom, amit Kincses Károly nyitott meg, és szintén ő adta át a Balla Demeter alapította, anyagilag is jelentős Demeter-díjat.
Gera Mihály negyvenöt év fotográfiából válogatta és szerkesztette a Díszlépés című könyvemet, a képanyagból a Mai Manó Házban 2008-ban rendezett kiállításomat Korniss Péter nyitotta meg. A következő évben a kilenc tagú szakmai zsűri nagy meglepetésemre nekem ítélte a Balogh Rudolf állami díjat, amit ünnepélyes körülmények között, március 15-én vehettem át a Szépművészeti Múzeumban. A díjak elérése soha nem lebegett előttem célul, de nagyon jó érzés, ha az ember munkáját ily módon is elismerik.
A Franciaországban végzett sokirányú tevékenységemmel a saját boldogulásomon kívül mindig igyekeztem a magyar fotográfia jó hírét is gazdagítani.
Bacskai Sándor