Somogyi Zsófia: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Merre tartunk?

Dezső Tamás: Hipotézis: Levél minden
Kiállítás a Capa Központban, 2022. szeptember 22. – 2023. március 12.   

Dezső Tamás kiállítása alaposan meglepheti azokat is, akik már jól ismerik a munkáit. A korábbi, nagyon erős és karakteres dokumentarista sorozatok után ezzel az anyaggal egészen új terepre érkezett az alkotó, és vele mi, nézők is.  

Eredet: mélységek és magasságok
Most mintha teljes erőből szállna alá az alkotó az általa eddig láttatott valóságról és a saját világáról alkotott kép mélyrétegeibe: egészen a sejtekig, vissza a kezdetek kezdetéig. Ami a sejt az élő szervezeteknek, az a kezdet az idő dimenziójában. Ám sejt és kezdet nem csak hasonlatként függhet össze: az élő szervezetek struktúráin és rétegein való áthatolás egyúttal valódi időutazás is, hiszen a legkisebb rész, minden élő eredete, az „első” keletkezésének ideje annyira távoli, hogy az emberi mértékhez képest időtlennek tűnik, olyasvalaminek, ami mindig volt és mindig lesz, amíg élő szervezet lesz a bolygón. A művészt pedig minden élő érdekli: mi bennü(n)k a közös? Mintha az élő szervezetek közös morfémája után kutatna, amely mindenben benne rejlik, mindennek az alkotóeleme, még akkor is, ha a belőle létrejövők egymáshoz már szinte egyáltalán nem hasonlítanak. Mi az a mindig változó és megújuló, mégis állandó alap, amely minden élőben azonos? A kiállítás egésze lényegében ennek a kérdésnek a kibontása, és a lehetséges válaszok és példák gyűjteménye – nem véletlenül definiálja a művész a kiállítást wunderkammerként. Utóbbit talán kincses-tár-ként fordíthatjuk a leginkább hétköznapi módon: évszázadokkal a múzeumok megjelenése előtt az uralkodók, a társadalmi ranglétrán kiemelkedő helyet elfoglaló, azaz a mindenféle javakhoz kivételes módon hozzáférő előkelők műalkotásokat, akkor és ott egzotikumnak számító tárgyakat, növényeket, köveket stb. gyűjtöttek kincses szobáikba. Ezek a kollekciók egészen eltérő típusú tárgyakat tartalmaztak, mégis, közösségbe kerültek gyűjtőjük döntése, érdeklődése, kíváncsisága mentén. És ez a jellemző is jogossá teszi Dezső Tamás tárlatának wunderkammerként (is) való leírását. Mert bár az említett mélységeknek és magasságoknak az eléréshez valóban egy erőteljes dinamizmus érzete is társulhat, ám mikor megérkezünk, mindenképpen lelassulunk, lelassul körülöttünk is minden, így a tárlat időtlen, saját kozmoszában lebegünk tovább mi magunk is, az egészen különféle dimenziókhoz tartozó képek és tárgyak között. Dimenziókhoz – sokféle értelemben. Részben szó szerint, hiszen találkozunk a kiállításban olyan fotó-alapú művekkel, amelyeken növények, állatok mikroszkopikus rétegei láthatóak, ahogy olyanokkal is, amelyek a hétköznapi érzékeléssel felfogható méretű növények látványával játszanak.  És műfajilag is rendkívül sokszínű a tárlat: a változatos fotográfiai technikákat alkalmazó művek mellett háromdimenziós tárgyakat, installációkat, konceptuális fotóinstallációval megidézett (szobrászati) akciót is látunk. Mintha egy olyan kirakót néznénk, amelyben a puzzle darabok több készletből lettek volna összeválogatva. A végén összeállnak egy képpé, de töredezettek a kapcsolódási felületeik, rések vannak közöttük, az összeillesztett részek mintha úgy tartoznának egymáshoz, hogy közben önmagukban is teljesek. De ennek csak az egyik oka, hogy ennyiféle műfajú alkotásból áll össze a kiállítás. Nyilván leginkább attól támadhat ez az érzésünk, hogy minden mű az alaptéma más és más aspektusaira nyit ajtót.  

Nem egyirányú a mélység, amelyet a látvány felhasított szövetein át megpillanthatunk. Nem csak a szabad szemmel látható valóság (nem csak a minden létező alkotó-anyagának és befoglaló szövetének hétköznapi eszközökkel és tapasztalatokkal megragadható megnyilvánulása értelmében felfogott valóság) mélyrétegeibe, a mikrokozmoszba, hanem a makrokozmoszba is elvisz minket a művész. Bizonyos értelemben a mikrokozmosz is űrbéli távolságra van mindennapjainktól, de egy-egy műcsoport (a nyitó installáció és az első teremben helyet kapó mini-sorozati) erejéig, az univerzumig tágul a kontextus, amelyben mozgunk. A kiállításban is, és a valóságban is ez a legtágabb közegünk, amelyben mi magunk éppen annyira aprók, láthatatlanok vagyunk, mint amennyire az itt látható mikroszkopikus rétegek. A bennük rejtőző sejtek önmagukban jelentéktelenek, ha egy elpusztul, mintha semmi sem történne, pedig egy sejt is magában hordozza a mindenséget – vagy legalábbis annak ígéretét. Ugyanígy, ha egyikünk eltűnik, az semmit nem változtat az egészen, mégis velünk teljes a világ.  

Az űrbéli és mikroszkopikus dimenziók szoros összefüggését, bizonyos értelemben vett azonosságát a tárlat nyitó triptichonja érzékelteti.ii A középső táblán a meteorit darabot befoglaló forma néhány teremtésmítoszt is eszünkbe juttathat, amelyekben tojásból eredeztetik a világot, ugyanakkor, bár kissé eltorzítva (hiszen gömbtükörrel van dolgunk) a saját arcképünk is részévé válik a műnek, látszódunk benne, ráadásul úgy, hogy a kiállítás címe a szemben lévő falról tükörképünk mellé íródik a meteorit fém-burkán.iii Így lesz eggyé az (egyik leg-) első pillanat „tanúja” azzal, aki a jelent éli éppen. Az egyedi ember képe a világ létrejöttekor keletkezett élettelen, elképesztő jelentőségű kődarabhoz kapcsolódik, és egyúttal az emberi (költői) gondolatokhoz arról, hogy hogyan is függ össze a lelkes és a lélek nélküli élet, hogyan fakadhat minden egy tőről. Vagy egy levélből.  

A tárlat fókuszában (elsősorban) a növényvilág áll. Látunk ornamens-szerű kerteket, ahol a virágok és levelek minden négyzetcentimétert beszőnek, és kisebb képi változatosságot leszámítva szinte egyöntetű raszterként borítanak be mindent, és meditatív látvánnyá válnak. Látunk erdőt felülről, amelyben a fák levelei egyenként kivehetőek, mintha egy hatalmas tömegről készült volna olyan fotó, ahol a tömeget alkotó összes egyén portréja is látható lenne. A sövény, bár emberi kéz által formált, mégis, szabadnak tűnő kígyózásával élő, mozgó, önálló(an) működő lény képzetét kelti.  

Majd közelebb lépünk, növény és állatmetszetek képeit látjuk. A növénymetszetek, növényi szövetek képei mintha az űrben lebegnének. Az állatok metszetképei egyszerre jelennek meg különleges, sosem látott formákként, szintén mintázatokként, de mivel konkrét lényekből származnak, így azok portréiként is felfoghatóak. Utóbbiak különleges installációs formát kaptak: legtöbbjükre felülről tekinthetünk, ahogy anno készültek, hiszen mikroszkopikus metszetekről van szó, amelyeket a mikroszkóp fölé hajolva láthatunk csak ilyen tisztán (sőt, itt természetesen még inkább, szabad szemmel jól látható, „műalkotás méretűre” nagyítva), ám mintha valami hullám formáját követné, felfelé ível a képek sora.   Portrészerűségük pedig nagyon izgalmas: kicsinységük ellenére „felnagyítódik” egyediségük, éppen úgy, ahogy korábban már láttuk ezt. A kiállítás tanúsága szerint Dezső Tamás többször is játszik ennek a két dimenziónak az összehangolásával és egymásra vetítésével: az általánosban, a tömeg-szerűben is megjeleníti az „egyéniségeket”, az egyszeri és megismételhetetlen lényeket, akikből összeáll a kép. Vagyis az időtlenség, az örökkévalóság érzete nagyon is konkrét mozzanatokig való visszanyúlással rajzolódik ki a tárlaton, ahol a mikro és a makro egymásnak felelgetve alkotják minden létező befoglaló keretét, és az élet legalapvetőbb egysége, a sejt párhuzamba kerül az emberrel, egy másik lét-dimenzió legkisebb egységével, de a sejtek változása ellenére mégis állandó marad az élő szervezet, és ez finom párhuzamba kerül az identitásunk bennünket alkotó és megtartó erejével.

Idő-mérték
A növények másvilága többféle módon jelenik meg a tárlaton. Nem csupán a közös eredet sejtjeit hordozzák, nem csupán meditatív vagy űrbéli látványok, amelyek így, vagy úgy, de befoglalják az emberi létezés dimenzióit is, hanem a növények életének struktúrát adó időt is képviselik. Az állhatatosság kertjeiv című alkotásban antik metronómok antik herbárium példányokkal összeillesztve jelennek meg. A művészi gesztus, hogy antik darabokat használ Dezső ehhez az installációhoz, ismét kivisz minket a jelenből, és ezt a régtől fogva változatlan ritmust megidézve ismét kitágítja az időt. 

A növény-példányok a metronóm mutatója helyén állnak, azaz maguk a növények azok, amelyek az időt egyenletes darabokra szeletelik. Hogy éppen a mozgó rész, a mutató lesz itt növénnyé, izgalmas felvetés, így éppen az időt ritmusosan tagoló és a kis egységekből végtelen lánccá fűző mozgás folyamata hiányzik. Ugyanakkor ez szépen passzol a növények látszólagos mozdulatlanságában rejlő, számunkra érzékelhetetlen, de nagyon is lényeges és valós ütemhez, amelyről a mű kísérőszövege is ír, vagyis a természet ritmusához: „Az éjszakák és a nappalok egymásutánisága, az évszakok váltakozása, a növekedéssel együtt járó, állandó ismétlődések, a folyamatos önmegszakítás és újrakezdés, a ciklikusság ritmusa maga a növényi időszámítás, a nietzschei örök visszatérés (Ewige Wiederkunft) képzete.”v

Valóság
A kiállítás alapvető kérdése a valósághoz és annak bemutatásához való viszony. Bizonyos értelemben Dezső Tamás korábbi, dokumentarista sorozatai is a valóságról beszéltek, olyan látványokat, életek pillanatait komponálták egészen lenyűgöző képekké, amelyeket sokunk soha nem láthat egyébként. Azaz elhozta nekünk olyan valóságok képeit, amelyek léteznek, csak számunkra láthatatlanok. Mindeközben a dokumentarista fotográfia egyik elemzési szempontja, hogy vajon a fotón szereplő látványnak mi köze van ténylegesen a rögzíteni szándékozott valósághoz, pontosabban, mit tudunk meg a valóságról, amikor megnézzük a képet. Az egyik kedvenc fotómon Dezső Tamás Románia című sorozatából egy fiú látható, aki egy többszemélyesnek tűnő motorbiciklit (?) vezet, és hátrapillant a (vele utazó?) fotósra, miközben előtte perspektivikusan záródnak az út és az azt övező fasor párhuzamosai, amelyek a kompozíció enyészpontjában végül sosem találkoznak, mégis, mintha oda szívnák, húznák a fiút. Amit tudunk, hogy Dezső Tamás ott volt, a szó barthes-i értelmében. De ennél többet, pusztán a látványból adódóan keveset tudunk megfejteni: hideg volt, a fiú szegényesen volt felöltözve, arca kipirosodott a jegesnek tűnő ellenszéltől, járműve eléggé réginek látszik. De ki ez a fiú? Hová utazik? Miért? És így tovább, ezernyi kérdés marad. Nem mintha ezek megválaszolása lenne a fotó dolga, sőt, ettől még izgalmasabb lesz. Mégis, ezt az álomszép, nagyon erős képet nézve valójában elképesztően messze vagyunk annak eredendő valóságától, amelyhez tehát soha nem is kerülhetünk közel ilyen módon.  

Dezső Tamás új anyagában az első látszat ellenére éppen fordítva történik mindez. Ebben a kiállításban, erről már sok szó esett, a legvégső valóság-rétegig vezet el minket a művész. Azokig a sejtekig, a legkisebb alkotóelemeinkig, amelyeknél nincsen valóságosabb. Ezek a darabkák minden lélegzetvételnyi valóságunk legvégső alapjai. Ha őket látjuk, a mindenséget látjuk, legigazabb valójában. 

Identitás
Ha az élő szervezetek közös alapja a sejt, és ha idővel mindegyik le is cserélődik bennünk, bár kívülről a változás mégsem tűnik ilyen drasztikusnak (általában csak fokozatosan lesz azzá), akkor lelki és szellemi szinten is kell léteznie valaminek, ami ezt a kvázi állandóságot képviseli az emberben, már ami a testünkön túl minket alkot, ami önmagunkká tesz minket, annak ellenére, hogy mennyit változunk életünk során. Identitásunk az, amely éppen úgy, ahogy sejtjeink, folyamatosan változik, mégis, mindig megragadhatóvá teszi, kik vagyunk (éppen akkor legalábbis, amikor rákérdezünk). Dezső Tamás írja: „[…] az ember valójában soha nem azonos önmagával: időbeliségünk nem más, mint folyamatos tervezés, énünk állandó kivetülése a jövőbe.”vi Ehhez hozzátenném, hogy „és a múltba” – tervezésünk és elképzelt, jövőbeli működésünk mozija főleg azon alapul, hogy milyen filmeket és képet alkotunk a múltunkról, és azon is, mennyit nézzük, költjük át, elemezzük azt, ami már le lett forgatva. Vajon saját jövőképünk mennyiben az újra vágott verziója ezeknek a „moziknak”?  

Mindenesetre, a tárlat egyik főműve az identitás kérdését egy alkotási folyamat dokumentációjaként is értelmezhető, mégis önálló, konceptuális sorozatban ragadja meg.vii Egy hatalmas, carrarai márványtömbből bontakozik ki egy férfi portréja, és az egyes fotók fázisonként mutatják, hogyan válik a nyers kőből eleinte még a megdolgozás, faragás alatt álló kő nyers felületéből az emberi bőrhöz hasonló textúrát „viselő” arc-vázlat végül teljesen letisztult, tökéletesen simára csiszolt és kész szoborportrévá. Amelyben gyönyörködhetünk, amelyen megpihenhet a tekintetünk, amelynek „hát elkészült” mivolta egyfajta megnyugvással tölthet el bennünket. Egy pillanatra. Ahogy továbbrebben a tekintetünk a következő fotóra, érezzük, hogy vége, ennyi volt. Az enyészet nem várt, a pusztulás, vagy a változás azonnal megkezdődött. Az ókori görög, vagy a reneszánsz (a carrarai márvány, illetve az identitás fókuszba kerülésének időszakaiban született) szobrok torzóihoz hasonlóan csonkolódik a portré, szakad le a füle, az orra, mintha a szobrász a portrét kőtömbből „kibontó” gesztusának a szöges ellenkezőjét látnánk a teremtés erejéhez és kitartásához hasonlatos folyamat során, amikor a portré nem csak torzul, hanem le is mállik, visszatér az anyaghoz, „amelyből vétetett”. Mintha ezúttal a portréban rejlő, annak lényegi magját képező kőtömb kibontása zajlana. Kétségtelen, hogy (legalábbis a szoborportré esetében egy bizonyos ideig fenntartható) körkörös folyamatról van szó. A portréból születő nyerskő pontosan olyan, mint az, amelyből a portré lett kifaragva. A fotó-installáció mellett, a sarokban egy vödör áll a kiállításban, törmelékkel, vagyis a folyamat látszólag legkevésbé fontos, szemétté váló része válik itt kézzelfoghatóvá. Éppen azok a rétegek és darabok, amelyek elfedték, beburkolták a portrét mielőtt megszületett, amelyeket le kellett vetkőznie ahhoz, hogy megszülethessen, majd a kész állapotból újra csak kőrétegek és elemek lebontásával, szétverésével juthatott el a saját lényegéig. Mindkét fázis csak azért jöhetett létre, mert ez a haszontalan törmelékként megjelenő kőhalom létezik, és már nem a tömbben van, hanem a vödörben. Amit kemény munkával lefaragtunk és kidobtunk, hogy (újra és újra) önmagunk lehessünk. Köszönet érte, hogy volt nekünk, és még nagyobb, hogy már nincs velünk.   

De a végső kőtömb is helyet kap a tárlaton, méghozzá a nyitó részben, a kurátori szöveg mellett, az őseredetet megidéző triptichonnal szemben. Fehér piedesztálon állva néz ránk némán, vakon a nyerskő tömb, amelyről tudjuk, hogy valaha látott, hogy egy arc rejtette magában, és hiába van éppen ebben a munkafázisban, előbb utóbb belőle is kibomolhat majd egy új arc, amely új tekintettel néz majd az őt körülvevő valóságra.  

Lábjegyzet:
1 A képek nem hivatalosan, címmel vagy egyéb módon fűződnek össze, ám látványviláguk és az installálás sem hagy kétséget összetartozásukról. Címeik: Pinus Sylvestris (Erdei fenyő), 2019, archív pigment nyomat; Abies Alba (Jegenyefenyő), 2019, archív pigment nyomat; Pinus Radiata (Monterey-fenyő), 2021, archív pigment nyomat; Cariniana pyriformis (Kolumbiai mahagóni), 2018, archív pigment nyomat.
2 Inderwelt, 2021−2022, archív pigment nyomatok, 19. századi parányfürkész (Mymaridae) mikroszkóp- metszetekről készült fotográfiák, Campo del Cielo meteorit metszet.
3 A triptichonhoz tartozó szöveg: „A Campo del Cielo (Égi mező) meteorit 4,5 milliárd éves, vagyis a Naprendszer kialakulásakor jött létre. Földi becsapódása négy-hatezer éve történt. A parányfürkészek a világ legkisebb rovarjai, szabad szemmel nem láthatóak. Méretük 0,15 és 1 mm között mozog, súlyuk 0,02-0,03 milligramm. Idegrendszerük összsúlya milliomod gramm nagyságrendű. Rojtozott szárnyukat másodpercenként négyszáz fordulattal forgatják. Tojásaikat más rovarok növények belsejébe lerakott tojásaiba rejtik. A parányfürkészek több mint százmillió éve élnek a Földön, élettartamuk általában 1-2 nap.”
4 Az állhatatosság kertje, 2020−2022, asztal, fa, fém, acél, antik metronómok, antik herbárium-példányok.
5 Idézet: Az állhatatosság kertje, 2020−2022, asztal, fa, fém, acél, antik metronómok, antik herbárium-példányok műhöz kapcsolódó képaláírás.
6 I. h.
7 Variációk az Énre, 2018−2022, archív pigment nyomatok, carrarai márvány.