Fejér Zoltán: A korszerű(tlenné vált) Robot fényképezőgép

A rugómotoros filmtovábbítás kilenc évtizede felvetett ötletét megvalósító kisfilmes fényképezőgép létjogosultságát az elektronikus képkészítés megkérdőjelezte…

Előzmények

Negyven évvel ezelőtt Heinz Kilfitt (1898–1980) német órás és mérnök saját találmányai és műszaki megoldásai fontosságának tudatában hunyt el; örökét ennek megfelelően hagyta a képkészítés eszközeit előállító, fejlett iparra. Mára a technológiai helyzet jelentősen megváltozott, mivel a filmtekercsek alkalmazása háttérbe szorult, ezzel Kilfitt rugómotoros és elektromotoros továbbítású fényképezőgépeinek látszólagos fontossága csökkent.

Az előzmények megértéséhez vissza kell nyúlnunk az 1930-as évtized első éveire. 1932-ben a Leitz piacra dobta a Leica távmérővel egybekapcsolt élességállítású II-es típusát és megjelent a könyörtelen vetélytárs: a Zeiss Ikon cég hasonlóképpen működő Contaxa is.

Heinz Kilfitt kidolgozott egy szintén kisfilmes, de nem 24x36 mm-es képméretű, hanem 24x24 mm-es fényképezőgépet. Kilfittnek a Leicához hasonlóan lapos, de a kisebb képméret miatt még kézre állóbb gépvázat sikerült alkotnia. (A Contax vastagabb gépváza az alkalmazott anyagok miatt súlyosabb is volt.) Mindkét fényképezőgép sarkalatos pontjának az élességállításon és a cserélhető objektíveken kívül a zárszerkezeti számított. Kilfitt nem a filmsíkkal párhuzamosan lefutó redőnyzárra, hanem az objektív mögé beépített lamellás időzítő eszközre gondolt.

Pénze persze nem volt elképzelései gyakorlati megvalósítására, így azokat 1932-ben Hans Heinrich Berningnek mutatta be, aki a fiát, Otto Berninget is bevonta a munkába. Thiele szerintii a gyakorlati együttműködés 1933-ban kezdődött. Berning cége eleinte Schwelmben működött, majd 1937-ben átköltöztek Düsseldorfba.

A fotótechnika-történet nagy kérdése, hogy kinek jutott az eszébe Kilfitt eredetileg meglehetősen egyszerű gépvázába a rugómotoros filmtovábbítást beépíteni. A későbbi történések valószínűsítik azt a verziót, miszerint Heinz Kilfittnek, de olyan vélekedés is olvasható a nyugat-európaiiii és egyesült államokbeli szakirodalomban, hogy H. H. Berning volt az ötletgazda. Miután Kilfitt 1938-ig Berning alkalmazásában állt, lehet, hogy a főnöknek a beosztott ötlete jutott az eszébe.

Kilfitt 1941-ben megvásárolta a müncheni Werkstatte für Prazisionsoptik und Mechanik GmbH céget és így önállósította magát. Az időközben Robot márkanéven tűrhető karriert befutott, rugómotoros filmtovábbítású fényképezőgéptől függetlenítette magát és egy ideig az objektívkészítés felé fordult. 1948-ban dobta piacra a később fogalomszerűen híressé vált Kilar nevű, közelfényképezésre is alkalmas objektívjeinekiv első változatát. Természetesen készített más, hasonló termékeket is. Thielev ezek közül az 1947 és 1964 között gyártott objektívek közül nem kevesebb, mint tizennégyet sorol fel!

A Robot kamerákról

Az 1932-ben Kilfitt által elkészített prototípus 2003-ban felbukkant ugyan Londonban, a Christie’s árverésén, de nem okozott jelentősebb gyűjtői izgalmat. Igaz, az érdeklődőket kissé megzavarhatta egy másik példány, amit Hans Dieter Abring dédelgetett egykor gyűjteményében. Azért ugyanis Bécsben, a WestLicht első, 2002. novemberi aukciójánvi nem kevesebb, mint 4600 eurótvii is megadtak.

A Robot I-est Berning az 1934-es Lipcsei Vásáron mutatta be. Az 1-1/500 másodpercet exponáló rotációs zárszerkezetű, 24x24 mm-es, távmérő nélküli, léptékes élességállítású kisfilmes fényképezőgépet Meyer Primotar vagy Zeiss Tessar 3,5-ös normál objektívvel hozták forgalomba. A későbbiekben a Leicánál kisebb méretű csavarmenetes objektívcsatlakozású gépvázakhoz 3 cm-től 15 cm-es gyújtótávolságok közötti objektíveket forgalmaztak. Fontos megemlíteni, hogy a Leicához is és a Contaxhoz is saját filmkazettát ajánlott a gyártó. Ezek a gépváz becsukásakor kinyíltak, így engedve szabad utat az akkoriban még meglehetősen merev, perforált celluloid filmcsíknak. Berning is követte ezt a megoldást, sőt kameráinak egy részébe a filmgyártó cégek által szabványosított kazettákat bele sem lehetett helyezni, csak saját, gyárival működtek. Hogy a zavar növekedjen, ezekből is többféle készült.

Ha belegondolunk, hogy a vetélytársak miért nem fojtották meg Berninget, akkor több érv is eszünkbe juthat. Ezek közül persze maradjunk a műszaki argumentumoknál. Az egyik hátrányos dolog, a Contax-szal és a Leicával szemben a Robot kazetta bonyolultsága volt. A másik hátrány az objektívvel egybekapcsolt távmérő hiánya, a harmadik a kisebb (és ráadásul négyzetes) képméret. A saját objektívcsatlakozás és az eltérő vázvastagság miatt Berning szerencséjére a konkurencia objektívjei sem illeszkedtek a Robotra. A műkedvelőktől eltérő igényű hivatásos felhasználók viszont megtalálták az örömüket a termékben, így azt hosszú-hosszú évtizedekig életben tartották.

A villámgyorsan exponáló és filmet továbbító (majd újra fényképezésre kész) Robot elől nem lehetett elfutni. Beépítették a német légierő, a Luftwaffe repülőgépeibe; a későbbiekben pedig bankfiókok biztonsági kamerájaként is hasznosították. Leghírhedtebb változatával a különböző országok rendőrei dolgoztak és a Robot fényképezőgéppel kiegészített traffipax-berendezésekkel a gyorshajtókat üldözték.

Beláthatjuk, hogy szabadesésben történő zuhanórepülés közben, vagy bankrablás esetén nem szokás élességet állítani – de lehet. A traffipax-szal készített felvételek egy részét ugyan az életlenség miatt kevéssé lehetett művészinek nevezni, de a hatóság a bírság kiszabásakor függetlenítette magát ettől a zavaró szemponttól.

Berning cége – kellő önbizalommal – olyan műszaki újítást vezetett be, amely ellentétben állt a korábbi gyakorlatával és megfricskázta a vetélytársak orrát. 1953-ban bemutatták a Robot Royal III-ast, amelynek különböző változatait 1969-ig gyártották. Ezek a megnövelt méretű gépvázak már beépített távmérővel és bajonettes objektív-csatlakozóval készültek. 24-400 milliméteres gyújtótávolságig tizenhat féle ilyen objektívet ajánlott a Royal-sorozathoz gyártója. Royal sorozat? Igen, ugyanis a 24x24 mm-es képméretű III-as után hamarosan, 1955-ben megjelent a Robot Royal 36, amely szakítva a Robot-hagyománnyal már 24x36 mm-es negatívot készített.

Robot Star II Vollautomat

Düsseldorfban a távmérős, teljes, 24x36 mm-es képkockás kamerák gyártásával egyidőben továbbra is készítették a korábbi modellek variációit. 1958-ban vehették kézbe a vásárlók a korábbinál masszívabbnak tűnő első „Star” modellt, amit egészen 2001-ig különböző típusok követtek. Jól jellemzi a kereslet jelentős csökkenését, hogy 1996-ban a Robot Star Classicból még ötszáz példány előállítását tervezték, de McKeown szerintviii csak 65 darabot értékesítettek.

Milyen is ez a képeinken bemutatott fényképezőgép? A gépváz 111 milliméter hosszú, 79 milliméter magas és 34,5 milliméter vastag. Az expozíciós idők állítógombja kiáll a gépvázból, így annak legnagyobb – külső – vastagsági mérete pontosan 40 milliméter. A gépvázhoz egy 43 milliméteres átmérőjű korong csatlakozik, amelybe a 26 mm-es csavarmenetes objektívet lehet becsavarni. Meg kell jegyezni, hogy ugyan egyes Robot kamerák M26x0,75-ös, míg más típusok M26x1 mm-es objektívcsatlakozással készültek. A filmsík és az objektív befoglaló menete közötti, úgynevezett metszéki távolság viszont mindkét esetben 31 milliméter. (A Leicáé köztudottan 28,8 mm.)

Az 1,9/40 mm-es Schneider Xenar normál objektívvel a Vollautomat Star II teljes, külső vastagsága 61 milliméter. Az objektív legrövidebb tárgytávolsága 0,7 méter, amit mérőszalaggal könnyű kimérni. A keresőben a 40 és a 75 mm-es objektívnek megfelelő képhatároló keretek látszanak. Az egyes-, és örökvaku-csatlakozók az időállító gomb fölé kerültek. Az objektív mögé beépített lamellás zárszerkezet 1/500-tól 1/8 másodperces expozíciós időkig állítható be. A gépváz jobb oldalán található a zárfelhúzó-filmtovábbító gomb. Azt, hogy egy felhúzásra hány kockát továbbít a kamera, nem merem kipróbálni, mert tartok attól, hogy a gombhoz kapcsolt felhúzó-rugót túlterhelem. A képeken látható Star II Vollautomatot 1958 és 1969 között gyártották. Az 1969-ben bemutatott utód-modell, a külsejét tekintve azonos kivitelű Star 25 prospektusa áll rendelkezésemre. Ebben két változatot említenek, az egyik 25, a másik 50 filmkockát továbbított egy felhúzásra. Az ebben az időben forgalmazott, a Royalokhoz hasonló méretű, de kereső nélküli gépvázas Recorderekről azt állítja a kiadvány,ix hogy 4 kocka/másodperc a kapacitásuk.

Néhány kiegészítés

A cikk megírásának idején két olyan hírről értesültem, amelyek jelen íráshoz és a Fotóművészetben korábban – részben mások által – publikáltakhoz kapcsolódnak. Hetven évvel ezelőtt indította el a KoelnMesse a későbbiekben fogalomszerűen híressé vált fotótechnikai világvásárt a kis p-vel írott photokinát. A hazai szaksajtó az 1950-es évek közepétől tudósított az eseményről, Schwanner Endre cikkei, beszámolói pedig az 1970-es évektől jelentek meg a Fotóművészetben. Én 1996-ban írtamx először ezeken a hasábokon a photokina alatt látható fotókiállításokról, majd 1998-tól már a technikai újdonságokról is. A 2008-as gazdasági világválság után kölni utazásaim megritkultak, legutóbb a 2018-as sajtótájékoztatórólxi tudósítottam. A rendezők 2020 telén arról értesítették a partnereiket, hogy hetven év után a photokina megrendezését felfüggesztették. Úgy látszik az elmúlt évek-évtizedek elektronikus képkészítése és a műszaki újdonságok bemutatásának kiismerhetetlen esetlegessége, valamint a Covid vírushelyzet megkérdőjelezte egy költséges fotótechnikai világ-rendezvény létjogosultságát.

Peter Coeln Bécsben élő osztrák grafikus-reklámfotóst 1995-ben ismertem meg. Ezután figyelemmel kísértem gyűjtői, és kereskedelmi tevékenységét, boltnyitásait. Jelen voltam a megszüntetett fotóműtermében létrehozott, WestLicht nevű fotótechnika-történeti magánmúzeumának megnyitóján, amiről a Fotóművészetben is közreadtamxii egy cikket. Coeln hamarosan árverés-sorozatot indított a WestLichtben, amelyet a 32. aukció után átadott a Leica gyár tulajdonosának. Peter Coeln rendezvényein nemcsak jelen voltam, hanem négy különböző folyóiratban negyvenkét cikkben számoltam be azokról. 2019-ben a katalógusok anyagát egy 35 oldalas – egyelőre még kéziratos – tanulmánybanxiii dolgoztam fel, és ismertettem a húszezer tétel (!) fotótechnika-történeti jelentőségét.

Coeln infarktusa után kivonult a WestLicht árverésekből és a szintén általa alapított OstLicht Fotógalériába húzódott vissza. Eleinte úgy tűnt, megelégszik az ott 2009 óta megrendezett fénykép-árverések keltette szellemi izgalommal. A fotóaukció-folyam következő, 2021. április 16-iki, 23. időpontját már közzé is tették. Én az eddigiek közül húszon voltam jelen, sajnos a két 2020-ast – május 8-án és október 2-án – az egészségügyi világhelyzet miatt ki kellett hagynom.

Az előbbiekben említett események, kiállítások és aukciók engem jelentős mozgásra-utazásra késztettek. Ezek közül ugyan a photokina-folyam egyelőre elapadt, de a nálam valamivel fiatalabb Peter Coelnt viszont nem könnyű leállítani. A cikk megírása közben értesített ugyanis arról, hogy az OstLicht aukción a régi és a kortárs fényképeken túl újból antik fényképezőgépeket is árusít. Izgalmasnak mondható választékában egy kifejezetten jó állapotban lévő Robot I-es is megtalálható!

A kézirat megírásakor mintegy három folyóméternyi (vagyis élére állított archív anyag levéltári mértékegységével mért) nyomtatványt néztem át és kikerestem a cikkben hivatkozott düsseldorfi katalógust. Előző tulajdonosa Budapesten kapta Máté Úrtól, az általam is gyakran látogatott VII. kerületi, Rákóczi úti Fotóáruházban, kéziratos feljegyzése szerint 1971 augusztusában. A keresés közben felmerült bennem a kérdés: milyen mennyiségű szakmai anyaggal kell rendelkeznie egy szakírónak…?

Néhány éve egy londoni kereskedőn keresztül Roger Hicks e-mailben megkeresett és egy magyar fényképezőgép tárgyfotóját kérte tőlem közlésre. Feleségével közösen írt könyve jelen írás egyik hivatkozottxiv forrása. Kötetének ára megjelenésekor, 2003-ban a borító hátoldalára ragasztott címke szerint Stuttgartban, Werner Götze Lindemanns nevű könyvesboltjában 34,90 euró volt. Ez a mai árfolyamon 12 500 forint. Felvethető a kérdés, hogy 2021-ben ki ad Budapesten ennyit ezért a szakkönyvért? Sajnos a gyakorlat azt mutatja, hogy a kevés érdeklődő olykor a negyed-, vagy ötödárat gondolja reálisnak. Sántító érv: az internetes források ugyan olykor felületesek és néha még hibásak is, de legalább könnyen, gyorsan és olcsón hozzáférhetőek.

Lábjegyzet:

1 A Leicába gumírozott vászonból, a Contaxba az ablakredőnyhöz hasonló, több fémlamellából készített redőnyzárat építettek a gyártók.
2 Thiele, Hartmut: „Die Deutsche Photoindustrie”, Wer war Wer, München, 2002, 30–31.
3 Hicks, Roger és Schultz, Frances: Rangefinder, Guild of Master Craftsman Publications, Lewes, 2003, 54., 167.
4 Thiele, Hartmut: Die Deutsche Photoindustrie, I. m., 66.
5 Thiele, Hartmut: 150 Jahre Photooptik in Deutschland 1849–1999, München, 2001, 59–60., továbbá: Thiele, Hartmut: Deutsche Photooptik von A-Z, München, 2003, 19–20.
6 Ez olyan fontos fotótechnika-történeti adat, hogy még McKeown is hivatkozik rá: McKeown’s Price Guide to Antique & Classic Cameras, Grantsburg, 2004, 465.
7 Ez mai áron egymillió-hatszázezer forint.
8 McKeown’s Price Guide, I. m., 838.
9 Das Robot-System, 8-68-UL-20.309 jelű, német nyelvű prospektus, Robot Foto und Electronic, Düsseldorf, 1968.
10 Fejér Zoltán: „photokina ’96, (fotó)Kiállítássorozat – tizedszer”, Fotóművészet, 1996/3-4.
11 Fejér Zoltán: „Sajtótájékoztató Kölnben”, Fotóművészet, 2018/2.
12 Fejér Zoltán: „A WestLichtnek sikerül(t), és ott fénylik fenn”, Fotóművészet, 2001/3-4.
13 NKA 103102/01445, Fejér Zoltán György: A WestLicht Bécsi Fotómúzeum és árverési ház tevékenységének hatása a magyar fotótechnika-történetre, Budapest, 2019, kéziratban.
14 Hicks, Roger és Schultz, Frances: I. m.