fotóművészet

Anne KOTZAN: Daniel Dewaele

Daniël Dewaele 1950-ben született a Belgium északi részén fekvő Knokkében, ma pedig a közeli Bruggében él és dolgozik. Autodidakta művészként az 1970-es években a belgiumi konceptuális művészet egyik kiemelkedő képviselőjének számított Marcel Brodthaers, Jacques Charlier vagy Jef Geys mellett. Debütáló kiállítása annak idején a Flor Bex vezette jó nevű és legendás antwerpeni ICC-ben nyílt meg, később pedig Jan Hoet-tel dolgozott együtt.1 Művészetében fontos szerepet játszik a fényképezés.

Ki ne ismerné azokat az irritáló kompozíciókat az utak mentén, amelyeket virágok díszítenek — valódiak vagy műanyagok —, valamint fényképek leginkább nevető fiatalokról, plüssállatokkal, szívekkel, gyakran keresztekkel és gyertyákkal, csaknem mindig kis névtáblákkal, amelyeken a születés és a halálozás dátuma áll. Korunk egyik jelensége, amellyel autópályák, főutak mentén vagy városi útkereszteződésekben találkozhatunk. Közlekedési balesetben életüket vesztett emberekre való emlékezés helyszínei. Szerencsétlenségek szomorú tanúi, amelyek a temetőkből a közterületre kerültek át. Mindazok, akik nem érintettek, a közlekedési helyzet függvényében észlelik őket így vagy úgy, mielőtt folytatnák útjukat, talán egy kicsit elővigyázatosabban. Majd hamar feledésbe is merülnek. Velem sem volt ez másként, amíg nem láttam Daniël Dewaele fotográfiáit ezekről a kompozíciókról.2 Csak a balesetek színhelyének szeriális elrendezése gondolkodtatott el, hogy a mai társadalom hogyan kezeli a hozzátartozók, barátok elvesztését és a halált.

„2011 januárjában határoztam el, hogy lefényképezek minden emlékművet és emlékhelyet, amelyekkel Európa útjain találkozom. [...] Az emlékezésnek ez a módja egyértelművé teszi az igényt a hosszan tartó nyilvános gyászfolyamatra anélkül, hogy tekintetbe vennénk a bűnösség és a felelősség kérdését. Gyakran a hozzátartozók gondozzák ezeket a helyeket, hogy megóvják őket az enyészettől.” - írja Dewaele könyvének előszavában.3 Ha a legtöbb helyen csak egyszer fordulunk meg, a friss virágok nem szükségszerűen tanúskodnak egy nemrég történt balesetről. A hozzátartozók még hosszú éveken keresztül is megteszik a nagy utat, hogy ne hagyják elpusztulni az emlékhelyet. „Ez egy gyászfolyamatot tükröz, vagy azt az igényt, hogy állandóan emlékezzünk a halálra?” - teszi fel a kérdést Daniël Dewaele önmagának és persze a társadalomnak is.

Az, hogy az emlékezés helye a temetőből a közutakra helyeződik át, annak kifejeződéseként is értékelhető, hogy a hozzátartozók a halott életének utolsó mozzanatát szeretnék megörökíteni, és úgy vélik, hogy a portréja segítségével megtarthatják az életnek, amelyből hirtelen kiszakadt. Vajon egy új szertartásról beszélhetünk, amely konstruktív módon segít kezelni a tehetetlenség érzését és a gyászt? Dewaele felvételei legalább annyi kérdést vetnek fel, mint amennyi lehetséges választ is adnak. A munka során nem az esztétikai tapasztalat számít igazán, és ezért nem is a tökéletes fénykép. Sorozatának inkább dokumentáló jellege van. Hasonló módon dolgozik 2005 óta a lassan befejezéséhez közeledő Signs of Disagreement című sorozatán.4 Ehhez fekete zászlókat fényképezett, amelyeket a lakók házuk vagy lakásuk ablakában helyeztek el kormányzati rendelkezések elleni néma tiltakozásként. A véleménynyilvánítás egy olyan formája, amely iskolát teremthet.

Daniël Dewaele hagyományos értelemben nem fotográfus, hanem olyan művész, aki a fényképezést fontos eszköznek tekinti. „Nem festek, és nem rajzolok” — mondja nevetve, habár művészeti tanulmányai idején leginkább a festészet foglalkoztatta, majd így folytatja: „a valósággal foglalkozom. Azért használom a fényképezést, mert ez az eszköz áll legközelebb a valósághoz, köszönhetően a minimális utólagos beavatkozásnak, legalábbis az én esetemben. A valóságot lehetőség szerint dokumentáló módon szeretném megmutatni, és a fényképezés segít abban, hogy létrehozzam ennek a valóságnak egy archívumát. A fényképezés az egyetlen eszköz, amely megmutatja azokat a tartalmakat, amelyek nekem fontosak.”5

A bizonyos értelemben autodidaktának tekinthető Dewaele tevékenységi köre az 1970-es évek közepe óta a művészet és a társadalom viszonyának, illetve a művészet társadalom számára játszott jelentőségének a vizsgálataként ragadható meg. Művészete „a művészetre, akár annak megkérdőjelezésére, valamint a művészet, a gazdaság, az együttélés, az ideológia közötti függőségre vagy kapcsolatra irányuló reflexió” terméke.6 Ebből adódóan szociológus művésznek lehet őt nevezni, amit alátámaszt a terepmunkára emlékeztető munkamódszere (interjúk, dokumentáció, leltár készítése). Eközben átveszi és a művészet részévé teszi a hétköznapi nyelvhasználatot, hogy így tartson tükröt a társadalomnak. Nézőpontválasztásával különféle reakciókat akar kikényszeríteni, mint például a Monumenten esetében is.

Dewaele magányos figura. Ahhoz, hogy művészetét valamiképp el tudjuk helyezni, fel kell idézni a belgiumi művészet közelmúltját. Alkotói tevékenységének kezdete az 1970-es évek közepére esik, ez hazája művészetének egyik fontos korszaka. Akkoriban a festészet és a szobrászat egyeduralma megtörni látszott, ezért a munkái a hagyományos művészetfogalommal való szakításként is értelmezhetők. Az utat már az 1960-as évek közepén megnyitották olyan művészek, mint Marcel Broodthaers, Jaques Charlier, Panamarenko és Jef Geys. A galériák — például Anny De Decker és Bernd Lohaus Wide White Space-e vagy a Flor Bex igazgatta antwerpeni ICC (ma MHKA) — lehetőséget adtak nekik műveik kiállítására. Az amerikai konceptuális művészekkel ellentétben, akinek a művészete a minimal artban gyökeredzik, a belga művészekre sokkal inkább a pop art és a happening volt hatással, illetve nem kevésbé René Magrittes vagy Paul Nougés szürrealizmusa. Így náluk fontos szerepet kapott a persziflázs, a paródia és az irónia.

Ebben a művészeti környezetben meghatározó élménynek számított Dewaele számára Germano Celant könyvének (Arte Povera, Conceptual, Actual or Impossible Art) felfedezése, amellyel kapcsolatban ő is sokkhatásról beszél, mivel megnyitotta számára az utat egy alternatív művészetfogalom felé. Ezzel egy időben kapcsolatba lépett a műterme közvetlen közelében működő Les Contemporains nevű galériával, amely szülővárosában konceptuális műveket állított ki. „Nem akartam egy arte povera klónná válni”,7 idézte fel, miközben saját útját kereste, és érdeklődése a művészi és a nem művészi tér közötti különbségek felé fordult. Ezeknek az irányzatoknak a hatása alatt találta meg saját kifejezésmódját és eszközkészletét, amelyhez a mai napig konzekvensen ragaszkodik. Tevékenysége színtere a nyilvánosság tere, amelyet minden alkalommal munkái vonatkozási pontjaként állít a középpontba.

Az 1970-es évek végén az antwerpeni ICC volt számára „az a hely, ahol jelen kellett lenni”,8 és 1977-ben itt mutatta be első videóját Wachten, Attendre, Wait, Warten címmel.9 A szó és a kép váltakozása már kezdettől foglalkoztatta, így még ugyanabban az évben tiltótáblákat kezdett fényképezni „Belépni tilos”, „Magánterület” vagy „Nem bejárat” felirattal. A különböző formátumú, kézzel írott vagy nyomtatott táblák egységes üzenetet közvetítettek, és felkeltették az érdeklődését. Mind territóriumokat jelölnek ki, amelyek elzárkóznak a nyilvános hozzáférés elől, és kizárják a nyilvánosságot. Húsz éven keresztül fotografálta őket háttérben a tájjal, házakkal, kertekkel és autóbehajtókkal, miközben felvételeivel rákérdezett arra, hogy létezik-e még nyilvános (közösségi) tér, vagy esetleg már minden tér a tulajdonviszonyoknak megfelelően szabályozott és igazgatott. Szorosan egymás mellett függnek egy kiállítási helyzetben10 a bezártság érzetét keltve a nézőben, akikben felvetődik a kérdés, hova is fordulhatna még, ha nem a kijárat felé. A hétköznapokban egyre-másra beleütközünk ezekbe a tiltótáblákba, de ilyen sűrűségben tudatosítják csak bennünk egyre szűkösebb mozgásterünket a világban.

Dewaele talált fényképeket is használ egyes munkáihoz, akárcsak a plakát szuggesztív erejét. Az Én vagyok te – művészek az erőszak ellen című projekthez, amely a brüsszeli Goethe Intézet kezdeményezése volt 1994-ben, egy utcai plakátra három eltérő kontextusú drámai erejű képet rögzített. A középső, egy fájdalomtól üvöltő arc, közvetlenül szemben áll a szemlélővel, és úgy tűnik, mintha a két szélső képen látható történések következménye lenne. Mégis három különálló képről van szó, amelyeket a néző kapcsol össze, és teremti meg közöttük az összefüggő jelentés szövedékét. Egy fehér szövegcsíkon olvasható a kérdés: What if it would happen to you? [Mi lenne, ha ez veled történne?] Ezeket az üzeneteket világszerte bemutatták plakátokon, így például Münchenben, Chicagóban, Rio de Janeiróban, sőt Budapesten is.

Daniël Dewaele olyan képekkel dolgozik, amelyek lehetővé teszik, hogy ráismerjünk saját világunkra, a mikrokozmoszra, de egyúttal meg is zavarja önelégültségünket, és ott is nyugtalanságot vált ki, ahol látszólag nem lenne rá ok.

Fordította: Pfisztner Gábor

 

1 Jan Hoet (1936-2014) a ghenti SMAK alapítója (Stedelijk Museum voor Actuele Kunst) 1975-ben, aki segítette például Luc Tuymans nemzetközi karrierjét is.

2 New Monuments and other works, Gallery De Henehoeve, Heks, Belgium, 2017. július 23 - október 15.

3 Dewaele, Daniël: Monumenten 2011-2013, blurb.

4 Dewaele, Daniël: Signs of Disargeement, blurb (megjelenés előtt).

5 A szerző beszélgetéséből a művésszel, 2017.

6 A szerző beszélgetéséből a művésszel, 2017.

7 Dewaele, Daniël: Selected Projects, Art Paper Editions, 2012, 12.

8 Ibid. 15. Végül 2013-ban részt vett itt a Het Charakter van een collectie című kiállításon, amelyet a galéria saját gyűjteményéből rendeztek.

9 A minimalista film (30 perc) egy csengőt mutat egyetlen beállításban a felvillanó „várjon” szóval, míg a „belépni” és a „megakadályozva” szavak csak alig olvashatók.

10 Például az Inzicht-Overzicht-Inzicht. Aktuele kunst in België című kiállításon, amelyet Jan Hoet rendezett 1980-ban, illetve a belgiumi Waregemben a Be-Part esetében, vagy legutóbb a brugge-i White-Out Studióban 2017. május 29. és szeptember 3. között.