fotóművészet

WORMSER ANTAL FOTÓRIPORTER KORLENYOMATAI, 1957-1981

Előhívás

A fotótörténeti kutatások és azok feldolgozása – tehát a vizuális történetírás – nagyon nehéz helyzetben van a közelmúlt képi értelmezésével. A vizuális historiográfia mindig csak követni tudta az adott történetírási, szóbeli visszaemlékezési irodalmat, pedig a fotográfia sok esetben a forrásértékű elemzésre is lehetőséget adna. A dualizmus és az azt követő néhány évtized árnyalt feltérképezésében már jelentős előrelépést láthatunk – ez néhány kiváló történésznek és nagyrészt a Történeti Fényképtár munkatársainak köszönhető –, de a Kádár-kor, a rendszerváltás és az azt megelőző időszak vizuális értelmezése (nem csupán háttér-illusztrációként) még a történetírás nagy hiányossága, egyben nagy lehetősége is.
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjtőköre időben nem korlátozott, tehát a kortárs életet is követjük, s fontos feladatnak tekintjük – a következő történésznemzedéket segítendő –, hogy minden jelentős információval bíró fotográfiát begyűjtsünk. A mélyebb szelektálás az utódok joga lesz. A gyűjtemény gyarapítói már több mint harminc éve ezt az elvet követik.
A Budapesten, 1931. április 20-án született Wormser Antal fotóriporter (akit több évtizedes munkássága, számtalan kitűnő és kordokumentáló képe miatt a szakma egyik jeles képviselőjeként tartunk számon) 2007-ben a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozott több ezer fényképnegatívot az Esti Hírlapnál készített munkáiból. A Népszabadság-archívumból 1986-ban hozzánk került negatívjaival együtt így már közel 40 000 felvételt őriz tőle a gyűjteményünk.
Wormser a háború alatt tragikus módon vesztette el szüleit: édesapja munkaszolgálatosként halt meg, édesanyját 1944 decemberében a Dunába ölték. Az árván maradt fiú a Madách Gimnáziumban folytatott tanulás mellett hol virágboltban, hol cipőboltban dolgozott kifutóként. 1947-ben Halmy Béla Kálvin téri fotóműtermében lett inas, itt ismerkedett meg a fotográfiával. Ezt követően a Ganz Villamossági Gyár üzemi fényképésze volt, ahol Linhof géppel műszaki felvételeket készített, és az üzemi lap számára Leicával fényképezte a munkafolyamatokat, eseményeket. 1951–54 között,  katonai szolgálata idején, a fotóosztályon kapott munkát.
Az ötvenes években a Világosság1 és az Esti Budapest2 című lapoknál dolgozott. A forradalom idején a Dudás József-csoporthoz köthető Magyar Függetlenség képszerkesztőjeként és fotóriportereként vállalt – sokszor nem is veszélytelen – feladatokat. 1957-től 1965-ig a Népszabadság főállású fotósa volt. Az újságnál néhány vezető sosem felejtette el az ötvenhatos szerepvállalását, ezért helyzete egyre lehetetlenebbé vált. 1965-ben hét hónapig „feketelistán” volt, képei csak mások neve alatt jelenhettek meg a Szabad Földben. Az Esti Hírlaphoz 1966-ban vették fel, ahol 1992-es nyugdíjazásáig vezető fotóriporterként és 1983-tól rovatvezetőként dolgozott. Főállása mellett üzemi lapokban is publikált: sorra készített életképeket többek között az Elegant Május 1. Ruhagyár, a Fővárosi Kisipari Szövetkezet vagy a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár mindennapi munkájáról. Képszerkesztőként dolgozott a Budapester Rundschaunál,3 a Budapesti Nemzetközi Vásár eseményeit és kiállításait fényképezte a vásár hivatalos lapja számára, de számtalan divat- és reklámfotó is kikerült a kezei közül. A nyolcvanas években recept- és szakácskönyvek számára gasztronómiai felvételeket is készített.4 Wormser Antal 1994 óta kétlaki életet él: az év egy részét Kanadában tölti, ahol gyermekei és unokái élnek, a késő tavaszi, nyári hónapokban pedig feleségével Magyarországon tartózkodik.
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának adományozott sok ezer 6´6 cm-es és kisfilm negatív, amelyeket az   Esti Hírlap riportereként készített, az 1966 és 1986 közötti nagyjából két évtized képes tudósítását adja. A negatívok műanyag zsákokba, papírdobozokba csomagolva, tekercsekben érkeztek a múzeumba. A tekercsek (átlagosan 120 felvétel) száma meghaladja a 240-et, hiszen az Esti Hírlap számára készült, egy-egy hónap munkáját rögzítő tekercseken kívül találtunk felirat nélkülieket, illetve egyéb megrendelésre készült riportokat is. A több mint hat éve folyó feldolgozó munka eredményeként jelenleg (2014. januárban) 18 962 felvétel kutatható számítógépen. Ezek azonosításában segít a szerző, de a képek meghatározásában természetesen felhasználtuk, használjuk a Népszabadságot, az Esti Hírlapot és más újságokat5 is.
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában a Népszabadságnak 1963 novemberéig készített összes felvételt őrizzük (a későbbi negatívok a lap archívumában találhatók). 1957 és 1963 között Wormser 2568 (!) riportot fotografált a napilap számára. Munkái az élet minden területére kiterjedtek: protokollesemények, utcai zsánerek, a termelés, a kultúra, a divat, az oktatás képei sorakoznak az életműben. Kollégáival (Rév Miklóssal, Váradi Ibolyával, Kéri Dániellel) együtt járta a budapesti és a vidéki helyszíneket, képekben tudósított az „épülő szocializmusról”, az emberek életéről. Az 1950-es évek végén a fotóriporter nevét csak ritkán tüntették fel a Népszabadságban, megfigyelhető azonban, hogy 1960-tól egyre gyakrabban közöltek a szerző megjelölésével több képből álló fotóriportot is. Valószínűleg Rév Miklós rovatvezetőnek volt köszönhető, hogy a fotósok megbecsültsége növekedni látszott.
Az Esti Hírlap számára készült Wormser-anyag a szocialista Magyarország széles keresztmetszetét mutatja be. A politikai és a kulturális események, a folyamatban lévő és a befejezett építkezések képein az ismert személyek mellett megfigyelhetőek a „hétköznapi” ember gesztusai, öltözködése, a munka- és a lakókörülménye. A kor elvárásainak megfelelően, természetesen minden lapszám tartalmazott a szocializmus építését bemutató termelési riportot gyárakból, üzemekből, állami gazdaságokból, téeszekből. Az érdekes hírek (közlekedési balesetek, ünnepségek stb.) illusztrációin az épített környezet és a tárgyi kultúra változásait is tanulmányozhatjuk. Utcai zsánerek, aktuális időjárási helyzetképek (kánikula, árvíz, hóvihar), a felnőttek világa, a gyerekek hétköznapjai otthon, iskolában, óvodában, utcán, játszótéren szintén megjelennek. Wormser elsősorban a főváros fotóriportere volt, de a több ezer negatív között találhatunk vidéki, sőt külföldi riportokat is (például London, 1970. június).
Az 1956 decemberében indult Esti Hírlap az első viszonylag szabadabb év (1957-ben még a fejlécen szerepelhetett a „Független politikai napilap” felirat) után közvetlenül a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Agitációs- és Propaganda Osztályának (APO) felügyelete alá került, majd 1984-től a Budapesti Pártbizottság ellenőrizte működését.6 Az újság bulvárlap volt a szó eredeti értelmében: az utcán lehetett megvenni. Elsősorban budapesti lap volt, ahol fénykorában, a hetvenes években, de még a nyolcvanas évek elején is, naponta 200–250 ezer példány fogyott belőle.7 Az újság a gyors reagálásának, aktualitásának köszönhette a népszerűségét: az Esti Hírlap délutánonként jelent meg, így például egy előző esti színházi bemutatóról írt kritika és képriport már a következő délután megjelenhetett. A fényképek az első években még nem kaptak jelentős szerepet, és a „papírok minősége sem segítette a jó minőségű képek megjelenését”.8 A hírlapnak sokáig csak egyetlen fotós, Bozsán Endre dolgozott egy laboráns segítségével, hozzájuk csatlakozott Wormser Antal 1966-ban. Az újságnál dolgozó, később vezetői szerepet is betöltő Bernáth László a Volt egyszer egy Esti Hírlap című könyvében írta meg az újság történetét. Az ebben olvasható értékelése szerint „az évek múlásával  szaporodott a lapban leközölt képek száma és a képek   mérete is, de az utolsó korszakot leszámítva nem volt meghatározó jelentősége a fotóknak”.9
A képek felhasználásának kétféle módját figyelhetjük meg a Népszabadságnál és az Esti Hírlapnál is: vagy cikket illusztrálnak vele, vagy a kép önállóan, „saját jogán” jelenik meg. Utóbbi esetben maga a kép beszél el egy-egy hangulatot, pillanatot, eseményt. Ekkor mindössze egy hosszabb-rövidebb képaláírás vagy csak egy cím kíséri a fotót. A fényképek jelentőségének növekedését mutatja, hogy – főleg a hétvégi lapszámokban – egyre gyakrabban jelent meg két–három fotóból álló, esszészerű összeállítás.
A sajtóban közölt publikációk azonban messze nem adnak hű képet Wormser Antal felvételeinek változatosságáról, szakmai színvonaláról. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában őrzött egy-egy hónapnyi Wormser-anyagból meglehetősen kevés jelent meg az újság oldalain. 1970 júliusában például összesen 207 fényképet közöltek, s ebből 27-nél jelölték Wormser Antal nevét. Kollégája, Bozsán Endre neve 8 kép alatt tűnik fel. A legtöbb kép a Magyar Távirati Irodától származott, összesen 44 darab. 125 kép esetében egyáltalán nem jelölték a készítő nevét. Ezek között található olyan kép is, amelynek negatívját Wormser Antal anyagában őrizzük (a példaként említett 1970. július hónapból például 278 felvétele került hozzánk), így a fotóstól bizonyosan több kép jelent meg, mint amennyinél odaírták a nevét. 1973 augusztusában összesen 234 kép jelent meg a lapban: 110 esetben nem jelölték a fényképészt, 90 kép jelent meg az MTI munkatársaitól, és 24 esetben olvashatjuk Wormser Antal nevét; pedig a Fényképtárban abból a hónapból 192 felvételt őrzünk tőle.
Számos olyan esettel is találkoztunk, amikor a lapban közölt kép eredeti negatívja nem volt a kapott anyagban. Az adott riport több képe a múzeumba került, de a hírlapban megjelent felvétel negatívja valószínűleg a nyomdában maradt.
Az 1956-os forradalmat követően, de különösen az 1960-as évek elejétől, a magyar sajtóból kiviláglik egy kényszeres szemléletváltás, amely a konszolidációra való törekvést kívánja megmutatni. A hivatalos propaganda – kezdetben a sajtóhoz értő Szirmai István, majd Marosán György, később pedig az Aczél György ízlése szerint működő APO – a kultúrpolitika legmarkánsabb eszköze volt, amelytől ideológiai útmutatást is kaptak a fotóriporterek. A fővárosi és a vidéki átalakítási koncepciók, az iparpolitika, a mezőgazdaság szocialista átszervezése, az oktatás, a hétköznapi élet látszólag jó irányú változásai, a „jólét-tudat” sulykolása az emberekbe – mind az adott hatalom saját fontosságát bizonyították. Az a néhány, fotót közlő politikai napilap – a Népszabadság, a Népszava, az Esti Hírlap (a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap csak a rendszerváltás után lett „képes”) –, kiválóan tudta befolyásolni olvasóját, hogy az adott világ és környezet számára megfelelő, építő, üdvözítő. A lakás, a tartós fogyasztási cikkek elérthetősége, a szabadidő „értelmes” eltöltésének lehetősége, a gyerekek látványos és biztonságos ellátása mindennél többet jelentett a kor „polgárának”. Külön figyelmet érdemel, hogyan népszerűsítették a fényképeken a rohamosan fejlődő Budapest értékeit-szépségeit. Az ötvenes évek agitatív képaláírásai „konszolidáltabbakká” váltak, de az is látható, hogy a fotográfia változatlanul nem – vagy nem kellő súllyal – kapott önálló szerepet.
A központilag befolyásolt sajtófotó az 1960-as évektől egyre tudatosabban sugallta a szocialista embertípus képét. Hivatalos fotóoktatás indult, ahol a direktívák alapján kellett bizonyos riportokat elkészíteni. Botta Ferenc, az MTI főosztályvezetője egy nemzetközi sajtótájékoztatón 1960-ban így nyilatkozott: „Meg kell velük (mármint a fotósokkal – a szerzők) értetni, hogy a tartalomnélküli, esztétizáló, misztikus »szép« képek készítése helyett az eleven élet mozzanatait, tipikus jelenségeit és alakjait fotografálják…”10 Ezt egészítette ki NDK-s kollégája, Bernt von Klügelgen: „Lehet-e szebb és hasznosabb feladat, mint képekben beszámolni a békés élet, az alkotó munka szépségeiről szerte a világon… már senki nem vitatja a fotó nagy tudatformáló és tájékoztató jelentőségét a sajtóban…”11
Ezzel a központi „ukázzal” vértezték fel a korszak fotóriportereit, mégis emberi életeket, „korszagot” érzünk a képeken.
Wormser Antal képei – bizonyára kollégáihoz hasonlóan – ezeket az ideológiai direktívákat csak igen tágan értelmezve hordozták: egy adott kor boldog vagy boldogtalan embere jelenik meg rajtuk, látjuk a mosoly, a fáradtság, a szomorúság jeleit, a környezet szép vagy csúnya, de szerethető, élhető részleteit is. A fáradt munkásnő, a hidegben melegedő munkás, a vakációnak önfeledten örülő gyerek, a pózoló „nylon” manöken, a Sokol rádiózó KISZ-táboros egyaránt a fotós „témáivá” váltak. A riporter megörökítette őket, mert ez volt, és mindig ez is lesz a feladata.
Wormser Antal ezt egész életében tisztelettel, alázattal és nagyon nagy szakmai becsülettel tette. Sorsa, indíttatása is erre a tisztességre predesztinálta. Képeinek emberi melegsége, szakmai színvonala példaértékű – a felvételek pedig megőrzésre és publikálásra méltóak.
Bognár Katalin - Kiscsatári Marianna

Jegyzetek
1 1945 és 1952 között megjelenő napilap.
2 1952 és 1956 között megjelenő napilap.
3 Magyarországon megjelenő német nyelvű hetilap 1974 és 1989 között.
4 Például: Lukács István: 104 híres magyar recept. Budapest, 1984. Marosiné Horváth Erzsébet: Magyar tájak ételei. Budapest, 1990.
5 Például a Május 1. Ruhagyár lapját, amely Elegant címmel kéthetente négy oldalon jelent meg.
6 Bernáth László: Volt egyszer egy Esti Hírlap. Budapest, 2009. 42.
7 Bernáth L.: i. m. 7.
8 Bernáth L.: i. m. 51.
9 Bernáth L.: i. m. 52.
10 FOTO, 1960. június. 208.
11 FOTO, 1960. június. 206.

 

ZÁRÓJELEK
A zárójel () olyan páros írásjel, mellyel elsősorban a kevésbé fontosnak tartott, illetve a főszövegtől más okból elkülönített, közbevetésszerű szövegrészeket kerítjük körbe. Nem veszélytelen műveletről van szó, hiszen elég kemény határokat vonhatunk vele. De ha most magunk elé képzeljük egy hófehér felületen a nyitó és berekesztő jeleket, olyannak tűnhetnek, mint befejezetlen fülek, arc nélkül egy vázlatkönyvben, vagy egy tipográfus megkezdett o betűje, egy Holdsarló a tükör előtt című minimalista kompozíció. A zárójelek olyanok, mint egy üres batman-embléma kontúrjai; belülről kiszippantották ugyan a lényeget, de az összenéző ívek közé minden szem odaképzelheti a folytatást.
A zárójel különös. Nem sok köze van a demokráciához; egy mindenható szerzőt sejtet, akinek a jelentések meghatározásában teljhatalma van; a nyelvtanban lefokoz, a matekban fölemel. A képletekben ugyanis megszabja, milyen műveletet végezzünk el előbb. Így például a 2×2+2 eredménye 6, viszont a 2×(2+2) műveleté már 8. Azért lehet ez így, mert a matematikában először mindig a zárójelen belüli műveletet végezzük el… Aranyszabály.
A zárójel fontos dolog. A számítógépes levelezésben mosolygó vagy lefelé biggyesztett ajkaival képes egész mondatok értelmét megváltoztatni. Nem mindegy hát, hogy hova kerül. :( És mi mindent lehet zárójelbe tenni! :) Lexikonokban a születési dátumot és helyszínt, a lánykori vagy születési nevet, a tudományos hivatkozást, a bűnügyi hírekben az életkort. Bagatell? Meglehet. Viszont zárójelbe tehetők emberek, életek, évek sőt évtizedek is. Egyetlen ember is játszhat ilyen csiki-csukit a maga életében. (Elváltak és pályaelhagyók előnyben.) De ha például a 20. században kellőképpen hosszú időt töltött valaki, valamelyik teljhatalmú jelentésadó egész biztosan ki akarta rekeszteni a főszövegből.
A korszak, amelyből az itt bemutatott fényképek származnak, már jó ideje zárójelbe került. Közbevetés lett. Lefokozták? Lefokoztuk? Lefokozódott.
Címkének az 1957 és 1981 közötti időszak általában egy személynevet kap. Mintha az a személy, nevezzük így: K., a kabátja alá vont volna mindent: a behavazott harmincas villamost, az átépített Blaha Lujza teret, a Habselyem Kötöttárugyár tornázó asszonyait, a hegesztő munkásokat, a hajótestet a sarló és kalapács alatt, a terítővel takart televíziót Zámolyon, a turistákat a Hősök terén és a napfürdőzőket a Múzeumkertben, a Munkást, Kossuthot, Fecskét tartó érdes kezeket a brigádeligazításon, a romos házakat, a törött ablakokat, az alkotmány napi nagygyűlést a stadionban, a tömeget, a felvonulókat, a Leonyid Iljics szorongatta Misa mackót, a fúrótornyon dolgozó férfiak hátizmát és kezdődő gerincsérvét, a nagyipari méreteket, de a biztonsági gyermekülést és a csocsópálya szögleteit is, a Sokol rádiót a fűben, az anyámkorú, miniszoknyás lányokat és mögöttük a középkorú nő cekkerét, a magyar labdarúgó-válogatott stoplijait, a vidám park elvarázsolt kastélyát, a fehér inges fiúk homlokát – akik, mint apám tette akkoriban, táncolnak és szórakoznak –, a külvárosi presszó meggymárkás üvegét, a paprikákat az Élmunkás piacon, a bazilika kupoláját a távolban, a manöken mosolyát, a Corvin Áruházat és a szénaboglyát, az útszéli pihenőben a szódásszifont és a H-matricát az NDK-s kocsi felhajtott csomagtartóján, a dominózó férfiak kalapjait, a szigorú közlekedési lámpákat az Örs vezér terén és az éjjeli fénykígyókat a Kígyó utcában.
Ilyen hatalma volna K.-nak? Hát minden ebből a kabátból bújt volna elő? A lebbenése nélkül nem is nézhetünk oda?
K. neve olykor velünk élő izmus, netán rendszer, egy aprócska i-vel megtoldva konszolidáció vagy megtorlás, represszió és diktatúra jelzője. Akad, akinek nem több és nem kevesebb, mint használható elemzési kategória.
Olyan is van, aki szerint a K. neve (és kabátja) alá bújtatott társadalmi berendezkedés valójában sajátságos szimbiózis, idézem a „valamivel enyhített, felpuhított baloldali totalitarizmusnak és a kor nyugati jóléti… fogyasztói [konzum-] társadalomnak… történelmi léptékkel nézve is egyszeri egysége.”
Megint másoknak mindez különalkuk ingoványa, össznépi fusizás, szüntelen szabálykerülés, maszekparadicsom, hobbitelkek, kádercsocsó, szamizdatszabadság. Valami izé, aminek hagyatéka, öröksége is van, amin röhögni lehet, összekacsintani rajta, visszavágyni oda vagy legyinteni rá, kriminalizálni vagy egyszerűen elfelejteni.
Idézem:
„A mindennapi tudat sajátos és meglepően állandó mechanizmusokon keresztül dolgozza fel a körülötte lévő valóságot. Amíg az egyik oldalon rendkívül makacs és konzervatív, a másik oldalon ő az első saját múltjának elfelejtésében.”
A zárójeleket nem mindig kívülről kapjuk. Van, amikor mi tesszük ki, magunktól. De hova? Mikor? Meddig? Hányszor lehet egy életben büntetlenül zárójelezni?
Csaknem annyira megválaszolhatatlan ez, mint az a kérdés, hogy létezhet-e az ember a jövőben. Egy elképzelt, meghirdetett, eltervezett jövőben, a „szocializmus útjának” végén? Ha ezek az emberek itt a fényképeken végig (abban) a jövőben léteztek, akkor nem voltak ott, ahol a fotográfus lefényképezte őket. Elgondolható ez a képtelenség? Hogy ez a sok kiragadott pillanat nem is létezett?
Attól tartok, szép kövér zárójelekkel élünk, sőt ők élnek velünk és elrekesztenek valamit előlünk. Ha körülnézünk, ezekre az emberekre itt a falakon, akkor azt látjuk: nagyon is jelen voltak a maguk idejében. Fentről nézve mindannyian lemondtak a szabadságról a látszólagos jólétért cserébe. Lentről nézve: egyszer éltek. A kihívás ma számunkra az, rájuk tudunk-e nézni utólagos tudásunk és véleményünk nélkül. Abból az optikából, amiből a hajdani fotóriporter. Vagy kicsit mellőle, de nem magasabbról.
A szavaink tökéletlenek. Még nem tudjuk kirángatni őket K. kabátja alól. Még nem tudjuk őket kimondani a nosztalgia vagy a pátosz, netán az irónia lepedéke nélkül. Itt vannak azonban a képek. A zárójelek fel is oldhatók. Csak az nem mindegy, mit hívunk elő belőlük.
Fisli Éva

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2014. február 7-én
Az idézetek Kiss Endre A kádárizmus, Kádár és mi című írásából valók.http://www.pointernet.pds.hu/kissendre/tarsadalomlelektan/20061012120350258000000859.html

Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára: Előhívás. Wormser Antal fotóriporter korlenyomatai, 1957–1981
Dunaújváros, ICA-D Kortárs Művészeti Intézet, 2014. február 7– március 7.