fotóművészet

INKEY ALICE KIÁLLÍTÁSÁRÓL

Szép régi világ

Inkey Alice kiállítása ugyan a közelmúlt filmes világába ad betekintést, de a felgyorsult időt naponta megélve mégis indokolt Aldous Huxley művének címét kis csavarintással adaptálni és alábbi soraink élén felhasználni.

Már a bevezetőben kötelességemnek érzem bevallani, hogy elfogult vagyok az alkotóval kapcsolatban. Húsz évig dolgoztam vele együtt a filmgyár fotóosztályán, közös sötétkamrában dolgoztuk ki felvételeinket, szigorú időrendben váltva egymást. Kedvelem tündéri báját, kiváló humorát, egészséges lényét. És baráti viszonyban voltam és vagyok felmenőivel, oldalági rokonságával és lemenőivel. Tudom azonban, hogy mindezt el kell felejtenem, ha csupán nagyjából is tárgyilagos szeretnék maradni a következőkben.
A Balázs Béla-díjas fotóművész mintegy harminc esztendős filmgyári munkásságából válogatott ízelítőt – a Cultirissel karöltve – az Örkény István Könyvesboltban nemrégiben rendezett tárlatához. Ötvennégy nagyjátékfilm forgatásánál vett részt standfotósként, magyarul állófotósként. A kissé suta szóferdítés nem azt hivatott jelenteni, hogy a viselőjének tilos leülni foglalkozásának gyakorlása közben, hanem amíg az operatőr mozgóképet készít, fotós társa álló képekben rögzíti a jelenetek legjellemzőbb pillanatait.
Az állófotós munkásságát mindig meglehetősen sok vita kísérte, főként abban a tekintetben, hogy mennyiben önálló ez a tevékenység. Sára Sándor például saját fotójaként jelölte meg a Fotóművészet 1970/2. számában, a vele készült interjú mellett a Sodrásban és a Tízezer nap című filmek kapcsán született és operatőrként kétségkívül általa komponált fotókat, noha ténylegesen a felvételeket Rajnógel Imre és Réger Endre állófotósok készítették. Márpedig a szerzői jogok már korábban és abban az időben is ahhoz a személyhez fűződtek, aki a fotómasina exponálógombját megnyomta. Kende János operatőr is többször kifejtette, hogy a jelenetfotók az általa megalkotott képi világ részei, tehát azok az ő szellemi termékei.
Nem sokkal régebben már Inkey Alice apja, az egyébként nagy tekintélyt kivívott Inkey Tibor is keveredett vitába operatőrrel egy fotója kapcsán, amely az éjszakai jelenetben a tábortűz mellett táncoló Tordai Terit ábrázolta. A fekvő formátumú filmvászonhoz kötelezően idomuló eredeti kompozíciót Inkey két oldalon megkurtította, és ezt az operatőr heves szavakkal marasztalta el. Inkey azzal indokolta a vágást, hogy a fotót újságcímlapként szeretné felkínálni a szerkesztőségeknek, márpedig az álló formátumú lapok nem tudnak fekvő képet borítón közölni. A konfliktust a film rendezője oldotta fel, aki művének érdekeit vélte fontosnak, vagyis hogy alkotásáról címlap is megjelenjen. Inkey Tibor különben jól el tudta választani egyéni művészi ambícióit a kenyéradó gazdának végzendő munkától. Amíg a standfotósok zöme viszont csak kereseti forrásnak tartotta az állását, a túlságosan erős egyéniségek folyamatosan ütköztek a filmek alkotóival. Mint például Gink Károly, aki többször felbukkant a stúdiók háza táján, ám olyannyira csak ürügynek, a személyes víziói megélésének tekintette a filmcsinálást, hogy képeit nem lehetett propaganda célokra felhasználni, s ez korai szakításokba torkollott.
Inkey Alice mostani tárlatán szintén azzal is igyekezett egyéni művekké nemesíteni a jelenetfotókat, hogy a legtöbb, eredetileg fekvő képet feszesebbre, nota bene állóra komponálta. Végtére is, valóban azokat a fölösleges képrészeket nyeste le, amelyeket a filmvászon fekvő volta miatt az operatőr sokszor kényszerűségből nem tudott elhagyni. Az igazi, legfőbb érdeme azonban, hogy a jelenetből a forgatások hevében is mindig a legjellemzőbb, a legfontosabb pillanatokat emelte ki. Ezt a tényt azok értékelik leginkább, akik tudják, hogy az állófotózás milyen hatalmas változáson ment át a valamikori, kezdeti időktől, amikor még az állványra helyezett, mintegy „bebetonozott” filmkamera nem mozdult el a helyéről. Akkoriban a rendezőnek a felvétel végét jelző „Ennyi!” kiáltását az állófotós „Fotó!” szava követte. És már arrébb is helyezték a felvevőgépet, ugyanazokra a pontokra került az állófotós szintén három lábon nyugvó masinája. A színészeknek sem lehetett/kellett elmozdulniuk, a jelenetfotó készítőjének sem volt szüksége túl sok fejtörésre a kép elkészítéséhez.
A filmezés technikájának fejlődésével azonban új világ kezdődött a műtermekben. A filmkamerát sínre, azaz fahrtkocsira rakták, utazásnak indult, közben svenkelt (vagyis ide-oda fordult), majd zoom-objektívvel gazdagodott, tehát menet közben ráközelített a színészekre vagy egy tájrészletre. Közben pedig ott figyelt az állófotós azzal az új felelősséggel, hogy eldöntse: a néha egyperces időtartamból melyik az a pillanat, amelyben leginkább sűrűsödik az egész jelenet lényege, esszenciája.
Inkey Alice már ebben a korszakban munkálkodott. Nagy érdeme és erénye, hogy mindvégig hiperérzékenységgel követte a forgatás folyamatát, és jellegzetes momentumokat választott ki, majd rögzített. Az elmúlt években több kiállítását nyitottam meg, s bár régóta ismerem, ezek előtt hosszasan beszélgettünk, főként valamikori céljairól és indítékairól faggattam. Elmondta, a filmművészet hűséges, odaadó szolgálata mellett örökké az a legfőbb vágy fűtötte, hogy a színészek arcáról a legmélyebb érzelmeket olvassa le és plántálja át a filmek fényérzékeny emulziójába. Az a szeretet, amellyel szenvedélyes alakításaikat követte, rá is visszasugárzott, s ez a kölcsönös viszony a képein ott fénylik.
Aki ezeket a képeket nézi, vagy a kiállítást megtekintette, elismerően bólinthat: szándéka szép eredményekkel, maradéktalanul valósult meg.
Markovics Ferenc