fotóművészet

HERENDI PÉTER: ÚJ KÉPEK, 2012-2013 CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA ÜRÜGYÉN 1

A látszat alatti világok látszata

Ritkán érzem úgy, hogy egy kiállítás címe nemcsak a tartalmat fedi tökéletesen, de a művész karakterét is plasztikusan jeleníti meg. Herendi Péter legutóbbi tárlatának Új képek, 2012–2013 volt a címe. Ennél puritánabb, lényegre törőbb, minden irodalmiaskodástól mentes formulát nehéz volna találni. Vagyis annyira jól jellemzi Herendit!
Persze, az is legalább ennyire jellemzi őt, hogy a szikár szavak alatt nem kevesebb, mint hét témát vonultatott föl. Invencióból és kreativitásból kifogyhatatlannak látszik. Én legalábbis még nem tudtam rajtakapni alkotói válságba süppedve. Hirosi Szugimoto beszélt arról egy róla készült portréfilmben2, hogy százával jutnak eszébe ötletek, sok veszendőbe is megy, mert túl körülményes vagy drága volna megvalósítani, s az embernek az ideje is véges. Herendi Péter hasonló alkat: burjánzó fantáziával, impulzív nekifeszüléssel, igazi szenvedéllyel alkot. Egy kis túlzással, ami a kezébe kerül – szó szerint vagy virtuálisan –, abból képet alkot. Fölemel, leereszt, összerak, szétszed, forgat, kicsinyít, nagyít, átfordít, és minden mást is művel folyton a valóságos dolgokkal és a pixelek alkotta másodlagos univerzummal. Nem áll meg a keze és az agya, de örökös tevékenykedése nem egzaltált próbálkozások sora vagy a belső megérzések szinte motorikus gesztusokkal elért kivetülése. Herendinél az alkotói szenvedély fegyelmezett, szisztematikus kutatómunkában ölt testet.
Mégis, életműve és ő maga is szabálytalan és skatulyázhatatlan entitás. A legutóbbi kiállításán zömmel digitális nyomatokat lehetett látni, ám volt ott egy teljesen analóg anyag is. Síkfilmre készült variáció-sorozat, talán a korábban már kiállított és könyvben3 is publikált Négyanegyediken újabb fejezetének mondhatnám. De láthattunk másféle, par excellence fényképészeti ihletésű munkákat is az Új képek között. Azok is továbbgondolásai egy régebbi munkának. Az André Kertész tárgyairól készült sorozatok, például. A továbbgondolás szó szerint veendő mind a két téma esetében. Mást és másként mutatnak ezek az újabb szekvenciák arról a bizonyos ablaksarokról és Kertész intim, apró üvegfiguráiról is. Ha lehet, Herendi ezekkel az új képekkel mintha még mélyebbre hatolna a témájában. Ami, persze, csöppet sem meglepő. Csak sejthető, mennyi titok lehet még a nappali ablakának sarkában és a picurka üvegnippekben. Herendi addig hántja le a rétegeket a látványokról, amíg csak az emberi elme számára még perceptuálható képeket talál valahol az amúgy sík kép mégiscsak létező legmélyén. Valahol az elvileg nem létező harmadik dimenziójában.
A tárgyasztalon bevilágított és lefényképezett dolgokról készült műveiről is mondhatjuk, hogy fotográfiai indíttatásúak, de ezzel túl sokat nem mondanánk róluk. Hiszen igazi lényegüket  akkor találják meg, amikor a számítógép adta transzformációk során realisztikus mivoltukat részben vagy teljes egészében levetették már. Ezeknél is az az érzésünk támad, mintha nemcsak egyszerűen belépnénk az eredeti képbe, akár a képzeletbeli japán turista Van Gogh festményébe Kuroszava zseniális filmjében, az Álmokban, hanem egyre mélyebbre hatolnánk a látványokba. A sokszorosan transzponált eredeti látvány eltűnve-újjászületve igazi meglepetésekkel szolgál, legalábbis nekünk, nézőknek. Miközben a modellként használt objektumok materiális mivolta elenyészik, az újjászülető képtérben szó szerint új világok tárulnak föl. Valahol az eredeti fénykép alatt? Vagy a mélyén? Vagy mint önálló rétegük? Nem tudom, de mindegy is.
A technikai manipuláció, a racionális elemzés, az apró eltolódásokkal előrehaladó variációk eredményeként valamiféle csaknem narratív tartalommal telítődnek a képek. Vagyis korántsem biztos, hogy telítődnek, talán már eleve ott lapult bennük. Talán Herendi Péter az, aki megtalálja a felszín, a látszat alatt a többi világot. Ezen csodálkozunk erősen, holott a 21. században a különféle dimenziók (Hawking és mások szerint immár tizenegy dimenzióval kell számolniuk a világegyetem kutatóinak!), a párhuzamos világok, az antianyagok, vagyis a nagyon is korlátolt emberi észlelés számára nem elérhető, de a saját korlátain áthágni képes emberi kreativitás által mégiscsak fölfedezett és megérteni vágyott jelenségek tudatában kellene ma már szemlélnünk életet és halált. Művészetet is. A nem látható a mindennapok része.
Herendi Péter alkotóként úgy hatol az anyagba, mintha valamiféle művészi mikroszkóppal vizsgálná a szabad szem elől rejtve maradt lényeget. S bár a szemünk előtt születik valami, amihez a néző mindig kapcsolódhat, mégsem szívesen mondjuk ki földhöz ragadt asszociációinkat a művész képein keletkezőben levő konstruktivista festményekről, cyber-városokról, mélytengeri világokról vagy pszichedelikus látomásokról. Maradjon is ez kinek-kinek a magán-megfejtése. Hiszen miközben a vizualitástól idegen irodalmias értelmezéseket ragasztjuk rá a képekre akarva-akaratlan, mégis tökéletesen érzékeljük a látványok megteremtett, megtalált artisztikumát. Átéljük az egyenesek, a pontok, a tónusok, a drámai mélyfeketék, az apró, kivilágló halványszürkék és fehérek, a minden direkt értelmezést nélkülöző, mégis gyönyörködtető mértani esztétikáját.
S ha ezt belátjuk, azon sem csodálkozunk már, hogy miközben Herendi gondos mester módjára bajlódik a síkfilmekkel és tárgyasztalokkal, olyan képet is talál, amelyiknek semmilyen materiális előképe sincsen. Ahhoz, hogy új látványt formáljon, már transzformálandó előképre sincsen szüksége. A pixelek ésszerű véletlenjeit használja kiindulásul. A kézzel soha sem foghatót alakítja, s végül materiális formát ad az eredménynek. Ugyanúgy a kiállítás falára akasztja, mint a többi, vékony köldökzsinórral még a hétköznapi valósághoz kötődő képeit. Az eredmény pedig – ez megint nekünk, nézőknek meglepetés – fotószerű valami.
Fotóművész vagy nem? Tudatos vagy ösztönös? Matériával és technikával szöszmötölő, vagy a kép filozófiai mélységein töprengő? Távolságtartó és tárgyilagos, vagy nagyon is szenvedélyes és személyes művész Herendi Péter? Bohár András írta róla jó évtizede éppen itt, a Fotóművészetben4, hogy az észlelési folyamatainkat tudatosítja és érzéki lényegiségüket kutatja. A többszörös dichotómiát hangsúlyozva a művész gesztusában. S valóban, nekünk a kettősségek fölsorolása marad. A szó erre képes. Herendi minden munkájával prezentálja, de örökké föl is oldja a dolgok természetében rejlő kettősséget. Az egészeket örökké szétbontó szekvenciái kiegyensúlyozott derűvel közelítik az el nem érhető teljességet. Nem látjuk, de a párhuzamosok a végtelenben találkoznak.
Szarka Klára

Jegyzetek
1 A cikk a Fészek Galéria 2013. november 15-i kiállításmegnyitóján elhangzott beszéd alapján íródott.
2 Hiroshi Sugimoto – Vision in My Mind, WDR, 2007, írta és rendezte: Maria Anna Tappeiner.
3 Herendi Péter, Négyanegyediken, Magyar Műhely Kiadó, Pixel-könyvek no. 3, 2004.
4 Bohár András: Fenomenológiai megjegyzések Herendi Péter munkáihoz, in: Fotóművészet, 2003/1–2.