fotóművészet

KÖNYVESPOLC – 2013/4.

Hemző Károly: Hódolat a bajnoknak
64 oldal 73 képpel, 21×26,2 cm
Magyar Sportmúzeum, 2012.
ISBN 978-963-08-4506-9

A Hemző Károly halála miatti szomorúság lehet az oka, hogy csak most kerül ide ez a könyv – voltaképpen a Sportmúzeumban, még a kiváló fotográfus életében rendezett, megnyitott „életmű”-kiállítás katalógusa. Az én példányomban ott van a nekem szóló ajánlás, az ő figyelmességének, nem az én jelentőségemnek bizonyítéka. A kötet már csak halála után jutott el hozzám: többször is elkerültük egymást azzal, aki a kézbesítését elvállalta. Amikor a kedves sorokat elolvashattam, már nem tudtam megköszönni neki – bár sok egyéb köszönettel is adós maradtam. Talán így is van ez rendjén: nem az az ember volt, aki hízelgésre vágyik. Mindig olyan természetességgel adott, ami kizárta a hálálkodás lehetőségét.
Legtöbbször persze élményeket adott. Valamikor a hetvenes évek közepén elhívtuk a Stúdióba „bemutatkozni” (értsd: hogy ő mutatkozzon be nekünk), és máig emlékszem, akkor mennyire megdöbbentem azon, hogy már az első, sajtóban megjelent képe is milyen tökéletes volt. Nem csupán technikai bravúr, ami egy sportfotósnál szinte alapkövetelmény, hanem hogy ez a bravúr nála hogyan tudott az emberséggel kézen fogva járni. Ez lett aztán az ő védjegye is, az emberről, az emberségről szóló sport – be is kellene most Hemzőt tiltani, annyira kedvezőtlen az összehasonlítás a mára nézve.
Hemző embersége a képeken túl is hatott. Ezért is tettem idézőjelek közé az életművet, mert az több volt, mint kiállításon bemutatható képek sorozata. Körüllengte a vele kapcsolatos dolgokat. Amikor a Sportmúzeumba eljutottam, egy kora délután, hetekkel a megnyitó után, hárman voltunk, két teremőr, meg én. Rendesen ilyenkor az őrök bóbiskolnak és dohognak magukban, hogy egyesek nem tudnak normális időpontban tárlatra menni – de ez a két ember Hemző híve (és az ő felfogása szerinti sport híve) volt, és amikor hamar kiderült nekik, hogy én is az vagyok, képről képre végigkísértek, jó másfél órán át meséltük egymásnak a képek által előcsalogatott Hemző- és sportélményeinket.
Mesélhetném tovább a Hemző-történeteimet, sorsomnak hála, vannak is: az ő munkakörét örököltem a Magyar Szemlénél, és az én képeimet is beválogatta legendás házigalériájába – de maradjunk inkább ennél a könyvnél. Élete, lehetőségei – nem mellékesen az egészsége diktálta lehetőségei – változása miatt, a kényszernek általában bölcsen elébe menve fotografált ő sok mindent, kivétel nélkül a legmagasabb színvonalon. De a szívemhez (és talán az övéhez is) legközelebb a sportfotói állnak. Ebben az albumban ezek sorjáznak, és emiatt ezt a könyvet nem nélkülözheti az ember. Lehet, a fiatalabbaknak már nem sokat mond Albert, Tichy vagy a szívemben semmivel sem lemaradva Balczó András, Kozma „Pici”, Gyarmati Andrea neve, ám a képek azoknak is visszaadhatnak valamit abból az időből, amikor a sportban kevesebb volt a pénz, de sokkal több a virtus…

 

Balla András: Menedék
72 oldal 87 képpel, 29,5×28 cm
Szerzői kiadás, 2013.
ISBN 978-963-08-7215-7

Balla tájépítő mérnök, és a könyvbemutatón maga is, az előszóban pedig az azt író Fábián László is nyomatékkal hangsúlyozza ezt: nem kívülálló, sőt, fákhoz, bokrokhoz, tájhoz értő ember. Ez engem arra ösztökélt, hogy végiggondoljam, láttam-e már nőgyógyász által készített aktalbumot, és azt hiszem, nem láttam. Nem Balla kárára mondom ezt, hanem éppen ellenkezőleg. Az ő képei nem attól jók, hogy látja a kórokozót a fán, hanem inkább annak ellenére. Az az ő dicsősége, hogy az erdő a számára erdő tudott maradni, és nem kórisme. Lehet, egy kicsit magasabb nála az ingerküszöb, és ezért jobb a válogatás, de a tájépítész és a fotográfus szerintem két ember, ha történetesen egy bőrben laknak is.
Azon túl, hogy Balla Andrásnak vitathatatlanul van szeme és lelki affinitása a természethez, és magától értetődően uralja a fényképezés technikai lehetőségeit, szóval azon túl ez a könyv kimagaslóan szép a nyomdai előállítását tekintve is. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy jó a nyomása, mert ez nem csupán technikai, hanem egy annál sokkal összetettebb interpretációs feladat. Ezek a képek „hagyományos” filmre készültek, a filmtípus megválasztása, az expozíció és az előhívás körülményei (a téma kontrasztján és a világítás adottságain túl, persze) adják azokat az összetevőket, amik felett a fotográfusnak korlátlan hatalma van. A nyomtatáshoz ezeket a filmeket beszkennelik, és egy összetett folyamat következik, amit én azért nevezek interpretációnak, mert itt – szerintem – nem lehet szabályok mögé bújni. Nem lehet nem módosítani a paramétereket, mert a „nem módosítás” is egy    sor beállítást jelent, és a negatívon csak egymáshoz kapcsolódó, egymás által értelmezett tónusviszonyokat a könyv papírjának fehérjéhez, a nyomdafesték feketéjéhez és a nyomat elvárt atmoszférájához kell rögzíteni. Pár embert már felháborítottam ezzel az állításommal, de töretlenül hiszek abban, hogy a nyomtatás az műfordítás. Álmosságtól vaksi fotósok éjszakákon át állnak a friss ívekre meredve a nyomdagép mellett, hogy a végeredmény minősége felett őrködjenek, de ha megnézzük a hazai fotókönyv felhozatalt, a legtöbb esetben feleslegesen.   A megoldás kulcsa nem ez, hanem a szakmájához értő és egyben a képet is érző, a szerző és a laptervező szándékát értő-ismerő nyomdász. A Menedék képei pont attól olyan jók, amilyenek – és nem biztos, hogy ez a tónusvilág az iskolás szabályoknak mindenben megfelelne. A tónusoknak íze van, és ez a lényeg.
A könyvet illető mondandóm maradéka egy feloldhatatlan ellentétet érint. A fotográfusok erősen vonzódnak a panorámafelvételekhez. Valóban komoly varázsa van annak, hogy a szokásoshoz képest sokkal többet látunk/láttatunk – nem véletlen, hogy a gyakran méregdrága panoráma-fényképezőgépek vevőre találnak. A bökkenő csak az, hogy ezek a képek az oldalarányuk miatt képként, tehát egyben-egészben nem nézhetők. A panoráma keskeny csíkját az ember úgy olvassa, mint egy leírt mondatot: szépen végigaraszolja egyik végétől a másikig. Ez nem Balla András hibája, ez tőle teljesen független dolog, és megoldás sincsen rá. Egy esetet láttam kivételként, talán valahol említettem is már: ott a fotográfus kifejezetten a panoráma keskeny csíkjának szövegolvasáshoz hasonló befogadására épített, a képek poénja is ebben rejlett. Egyebütt a panorámák készítésének és nézésének örömében mindig ott lesz az az üröm, hogy a dolog végeredményben nem működik hiba nélkül.
Ha a panorámaképeket könyvbe álmodja az ember, tovább nehezedik a helyzete. Kutyanyelv alakú könyv, fél pont. Átmenő képek, hogy ne legyen már olyan idétlen formátum, az is csak fél pont. Még a legjobb az, ha nem átmenőek a képek, és a széltől hajlanak vissza a kötés felé, de ehhez nyilván megfelelő kötészet és jó sok pénz kell. Meg olyan olvasó, aki látott már ilyet, és nem azzal kezdi, hogy egy késsel szétvágja a hajtást, hogy nyíljon már ki rendesen.
A Menedék a fentebb leírt egyik megoldást sem képviseli. Vannak duplaoldalas átmenő képek és olyanok is, ahol négy vagy akár hat keskeny képcsík van egy oldalpárra egymás mellé, alá bepakolva. Erre mondják, hogy hanyatt lökték a problémát, és végül igazat kell adjak a tervezőnek. Ahol tökéletes megoldás nem létezik, ott azt elvárni sem lehet. És ha már a hiábavaló finomkodás és a sok jó kép között kell dönteni, ott az utóbbi a bölcs választás – bár ettől a hajtáson átmenő képeket még nem fogom megszeretni.

 

Szatmári Gergely: American idler
160 oldal 140 képpel, 15×16,7 cm
Szerzői kiadás, 2012.
ISBN 978-963-08-3435-37

Vannak helyzetek, amikor felkiált az ember: Hát ez tiszta Amerika! – miközben persze fogalmunk sincs róla, Amerika milyen. Mindenkinek van egy Amerikája, úgy értem: gondolatban, és egyikünk Amerikája sem Amerikára jellemző, hanem arra, aki kigondolta magának, összegyúrta a vágyaiból és a regényekből, képekből, filmekből, sémákból, közhelyekből. De még ugyanabból a filmből is mindenki mást vesz észre, az egyik a nagy autót, a másik a felhőkarcolót, a „laza” iskolát, a jó nőket, kevesen talán azt is, hogy bárki bárhová telefonál, a túloldalon felveszik a kagylót, mert akit hívtak, munkaidőben nem cselleng és nincsen szabadságon, hanem ül az íróasztala mellett. Vagy hogy aminek elmúlik a dicsősége, az Amerikában maga is elvész. Legyen az a kisváros mozija az utolsó mozielőadás után vagy Detroit hajdan büszke és prosperáló városa az autóipar válságában.
Szatmári Gergelynek is megvan a maga Amerikája, de az övé a fentebb soroltakon túl ösztöndíjaknak, szinte ráérős utazásoknak köszönhetően főleg személyes tapasztalatokból áll. Hogy Amerika” milyen, azt valószínűleg ő sem tudja, mint ahogy az amerikai elnök sem: ami akkora és olyan sokféle, az nem lehet „ilyen” vagy „olyan”. Megismerhető-e a Világ, szólt a kérdés, hát nem nagyon, de azért feladni nem szabad. Szatmári Gergelyt is sarkallja a kíváncsiság, aminek mi, képeinek nézői, könyveinek olvasói (fotóalbumot is inkább nézünk, de az szóismétlés lenne) vagyunk a haszonélvezői.
Az American idler – nevéhez hűen – lazább, csapongóbb, mint az előző könyv, a Meadowlands volt. A Meadowlands a hely, az American idler pedig az utazás két hely között – de miért is olyan Amerika, mint amilyen? Mert akik benépesítették, képesek voltak útra kelni. Az ember igaz hona nem a ház, hanem az út, és maga az élet egy utazás…, szól a könyvben az ötven évet sem élt, amúgy angol novellista, Bruce Chatwin mondata, és a képekből is ez szól. Vagy talán Madách: „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga”.

 

Mozdulat (Szerkesztette: Beke László, Németh András és Vincze Gabriella)
210 oldal 140 képpel, 14,1×19,87 cm
Gondolat Kiadó, 2013.
ISBN 978-963-693-501-6

Ez a könyv – néhány szövegközi fotót leszámítva – nem képes album, ráadásul nem is a fényképezésről szól. Hogy mégis ide került, azt a mozdulatművészet és a fotográfia több szállal való összekötődése indokolja.
Legelőször magának a szónak a jelentését kellene tisztázni, de az sem könnyű. Művészi mozdulatokkal való (ön)kifejezés, fizikai és lélektani célzatú tánc- vagy mozgásterápia, művészi köntös alá bújtatott feminista mozgalom, de akár szexuális-leszbikus (ön)-felszabadítás is olyan körítésben, amitől a dolog comme il faut lett, a két világháború közötti megjátszós és prűd, „polgári” Magyarországon és Európában. Hogy az egyes összetevőkből mi, milyen súllyal szerepelt éppen, és nem mellesleg (sőt: talán elsősorban) milyen társadalmi, politikai kötődésekbe ágyazottan, az iskolánként és résztvevőnként is erősen különbözött. (Az 1910-es évek elején még csak kettő, de az 1930-as évek végén már harmincnégy mozgásművészeti iskola működött Budapesten.)
A mozdulatművészet és a fotográfia közötti egyik összekötő szál személyi. Noha ez nem különösebben specifikus, hiszen a mozdulatművészet iránti érdeklődés más művészeti ágakra, sőt sokkal tágabb értelmiségi körökre (orvos, társadalomtudós, történész, néprajzos stb.) is jellemző, nem hagyhatjuk figyelmen kívül például Hevesy Iván, Kálmán Kata, Sugár Kata nevét.
A másik összekötő szál már kifejezetten a fényképezés sajátosságaihoz kötődik. Minden esetben, amikor a fotográfus embert ábrázol, különösen akkor, ha műtermi, beállított körülmények között, alapvető az, hogy az ábrázolt személy hogyan viseli magát a kamera előtt. És itt nem arra a primer jelentésre gondolok, hogy a modell milyen pózba tekeredik (ez igen ingoványos talaj, bele is süppednek gyakran), hanem éppen ellenkezőleg, az önismeretre, felszabadultságra, természetességre, nyitottságra, a saját testtel való harmóniára. Ebből a szempontból a mozdulatművészetnek nem a „színielőadások” tartása felé orientálódó ága érdekes, hanem amelyik elsősorban a „műkedvelő”, azaz messzibb terveket, előadói ambíciókat nem babusgató növendékeknek valóban valamiféle testi-lelki felszabadítását tekintette céljának. Nem másról van szó, mint az általános test- és mozgáskultúrára, ami egyben egészséget és lelki békét is jelent, másrészt több esélyt a sikeres metakommunikációra – tehát ma is, vagy ma még inkább fontos dolgokat. Persze nem a fotográfusok kedvéért kellene erre áldozni, de hálás közönsége lennénk a mozdulatművészet széles társadalmi alapokra helyezésének.

 

Susan Bright: Art Photography Now
224 oldal 261 képpel, 23,91×28,32 cm
Thames & Hudson, első publikáció 2005.
ISBN 978-0-500-54305-4

Veszélyes dolog egy könyv címében kormeghatározásként azt írni, hogy „ma”, hiszen azt holnap már értelemszerűen tegnapra kellene javítani. A kötetet lapozva mégsem tűnik avittnak a tartalom. Egyrészt, a művészeti élet zajlása manapság talán nem anynyira kiszámíthatatlan és gyors, hogy az újabb eredmények pillanatokon belül felülírnák a közelmúltat, másrészt a szerző, az eredetileg angol, de most New Yorkban élő Susan Bright eléggé közel van a tűzhöz, így nemcsak a jelenre és a múltra, hanem a lehetséges mértékig előre is van kilátása.
Ha az első kiadás idejében még tátott szájjal lapozhattuk volna az albumot – bár az Internet jóvoltából talán már akkor sem lett volna mentség rá –, egyes képek most már budapesti tárlatokon szerzett személyes élményekkel fűszerezve köszönnek vissza.
A könyv nemcsak fizikai értelemben, hanem tartalmában is jelentős. A szerző nyolcvan fotográfust emel ki mint a „ma” legfontosabbjait, legkedveltebbjeit. Néhányan a névsorból: Andreas Gursky, Thomas Struth, Cindy Sherman, Jeff Wall, Sophie Calle, Wolfgang Tillmans, Nan Goldin, Martin Parr, Allan Sekula, Borisz Mihajlov, Inez van Lamsweerde, Philip-Lorca diCorcia, Sam Taylor.
A könyv hét fejezetre tagozódik. Portré, Táj, Elbeszélés (Narrative), Tárgy (Object), Divat, Dokumentum és Város. A fotográfusok a rájuk legjellemzőbb fejezetből-dobozból figyelnek kifelé, a dobozba a belépőt egy munkájuk, sorozatuk adja. Az egyes fejezeteknek tehát az oda sorolt művészek, a bemutatott munkáik és a róluk írt elemzés adja a belbecsét. Mindehhez tartozik még egy általános bevezető, amely a (képző)művészet és a fotó történelmi kapcsolatát és máig tartó, állandóan változó egymásra hatását elemzi.
Aki a hét fejezetet így látatlanban esetlegesnek tartja, annak igaza van. A dolgot az menti, hogy a fejezetcímeket nem kell betű szerint venni. Erős túlzással ezek utcatáblák, és a Rákóczi úttól sem kérjük számon, hogy a fejedelem lakott-e, dolgozott-e ott, vagy legalább egyetlen csata erejéig feldúlta-e. Ennél persze kisebb a szabadságfok, Susan Bright a maga logikájával felépíti a modern fotográfiának az ő meggyőződése szerinti rendszerét. Nem szabad viszont felejteni azt, ami ebben a számunkban Surányi Mihály írásából kiolvasható. Azt ugyanis, hogy a fotográfia és általában a művészetek rendszere nem független egy nagyobb rendszertől, amit a kor társadalmi, gazdasági, műveltségi állapota determinál. Az, ami és aki ebbe a nagyobb rendszerbe nem vagy rosszul ágyazódik be, annak kevés esélye van arra, hogy ilyen és hasonló könyvek lapjaira kerüljön, és kora művészetében meghatározó szereplővé válhasson. Függetlenül attól, hogy tisztán a műveit tekintve egyébként erre érdemes volna-e.
Tímár Péter