fotóművészet

CSALÁDI FÉNYKÉPMENTÉS A 2011-ES JAPÁN FÖLDRENGÉS ÉS CUNAMI UTÁN

A társadalom kollektív emlékezete

Yoko Shiraiwa, Japán egyetlen fotórestaurátora a Getty Conservation Institute (Los Angeles) és a Horvát Nemzeti Levéltár szervezésében 2013 júliusában, Zágrábban megrendezett emelt szintű fotórestaurátori kurzuson előadást tartott a témáról. Az alábbi cikket lapunk számára írta.

Két és fél év telt el a 2011. március 11-én történt katasztrófa, a Japán északkeleti részét érintő nagy földrengés és szökőár óta. Sokan azóta is ideiglenes házakban lakva próbálnak új életet kezdeni. Azok számára, akik elvesztették a családjukat, otthonukat, a megmaradt fényképek pótolhatatlan kinccsé váltak, erőt adva a továbblépésre, létük igazolására. A példátlan természeti csapás sokunkat arra késztet, hogy elgondolkodjunk, mit jelentenek számunkra a családi fényképeink.
Már közvetlenül a cunami után, mialatt az érintett településeken túlélők után kutattak, az önkéntesek spontán gyűjteni kezdték a megmaradt személyes tárgyakat, így a fényképeket is. A kormány már 2011. március 25-én felhívást tett közzé a katasztrófavédelmi dolgozók és a Japán Önvédelmi Haderő katonái számára, hogy gyűjtsék a személyes tárgyakat, emlékeket, köztük a családi albumokat, fotográfiákat. E nélkül a felhívás nélkül az érintett települések túlélői majdnem az összes tárgyi emléküket elvesztették volna. A fényképek mentését először a helyi lakosok, valamint az önkéntesek kezdték meg a kiürített helyszíneken. Az utórengések és az elpusztult infrastruktúra miatt sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Az érintett területek teljesen elszigetelődtek, a gáz-, áram- és ivóvíz-szolgáltatás megszakadt. A katasztrófa felfoghatatlan mérete miatt kezdetben az sem volt világos, hogy a tárgyak mentése során mekkora mennyiséggel kell majd számolni. Szinte megoldhatatlannak tűnt egy mindenki számára átlátható mentési tervet készíteni, mert a tárgyakat folyamatosan gyűjtötték és szállították a mentési pontokra, lehetetlenné téve ezzel a konzerválásra váró emlékek közötti fontossági sorrend felállítását.
Április 22–26. között látogattam el először az Ivate prefektúrabeli Ofunatóba, hogy csatlakozzam a Tokiói Egyetem projektjéhez. Előtte már felvettem a kapcsolatot egy, a helyszínen dolgozó restaurátor barátommal, hogy tanácsot adjak a fényképek tisztítását illetően. Közel egy hónapig csak mobiltelefonon tudtam vele kapcsolatba lépni, amit csak az evakuációs központban tudott feltölteni, hiszen az érintett területeken nem volt áram. A vezetékes telefonvonalak nem működtek, internetkapcsolat nem volt – akkor fogtam fel, hogy mennyire nehézkes a kommunikáció a mára már természetessé vált világháló nélkül.  Annak ellenére, hogy a televízióban nyomon követtem az eseményeket, nem hittem el, ami történt, csak amikor a saját szememmel láttam. Azonnal elfogott a kétségbeesés. Kétszáz ofunatói embert még mindig eltűntként kezeltek. A helyi önkormányzat nem működött.
A begyűjtött tárgyak alapján nyilvánvaló, hogy azokat a romeltakarításban résztvevő munkások találták, oklevelekkel, fényképekkel, albumokkal, emléktárgyakkal, levelekkel, iskolai évkönyvekkel, és nevekkel vésett buddhista emléktáblákkal együtt. Minden egyes nap nagy mennyiségű, dobozokban érkező fényképet próbáltunk megmenteni a pusztulástól. Miután láttam a beérkező anyagot, amelyek többsége analóg (zselatinos) színes és fekete-fehér technikával készült, átírtam a mentési tervet, ami alapján az önkéntesek a fényképek mosását és szárítását végezték. A fényképek különféle típusú, öntapadós vagy zsebes albumokban érkeztek, az egyedülálló képek gyakran műanyag vagy papírtasakokban voltak, kupacokba felhalmozva. Japánban erős hagyománya van az esküvőket, gyereknapokat, felnőtté válási ünnepeket megörökítő, formális stúdiófotográfiának, a fotográfus az elkészült felvételeket többnyire egy reklámul szolgáló karton hátlapjára ragasztja. Egyedi, üveggel vagy plexivel keretezett fényképek, köztük már elhalt családtagokat ábrázoló darabok is előkerültek, mivel az országban hagyományos módon az elhunyt családtag portréját az otthoni buddhista oltárra teszik. Érdemes megjegyezni, hogy CD-k, DVD-k és más digitális adathordozók ritkán kerültek elő, annak ellenére, hogy digitálisnak nevezett korban élünk.
A legtöbb fénykép nedves volt a szökőár vizétől, ebben a koszos lében álltak több hétig, néha hónapokig. Emiatt a fényképek zselatin rétege megduzzadt, sérülékennyé vált. A megjelenő baktérium- és gombatelepek elősegítették a fotográfiák gyors romlását.
A tömegével előkerült öntapadós albumok szintén nagy problémát jelentettek, mivel az átlátszó műanyag fedőlapok megakadályozták a kiszáradást, elősegítve a penészgombák megtelepedését, növekedését. A tengervíz sótartalma szintén lassította a képek száradását. A kupacokban, halmokban érkező, tömbökbe összetapadt papírképeket nehéz volt különválasztani, míg a keretezett fotográfiákról az azokat fedő üveg- vagy plexilapok óvatos eltávolítása igényelt nagy körültekintést. A családi albumok oldalait elválasztó, sok esetben pergamen alapú papír is hozzáragadt a fényképekhez. A régebbi, elválasztó papírt nem tartalmazó albumokban viszont maguk a képek ragadtak egymáshoz. A többnyire mázolt papírra, nyomdatechnikai úton készülő iskolai évkönyvek lapjai a megszáradáskor szintén összeragadtak, lehetetlenné téve az oldalak szétválasztását1. A tapasztalt nehézségek vezettek minket arra, hogy elgondolkozzunk azon, ha nincs elég időnk és energiánk azonnal lemosni őket, akkor le kell fagyasztanunk vagy meg kell szárítanunk a beérkező anyagot, hogy később még kezelhetőek legyenek.
A többi városhoz képest Ofunato nagyon hamar elkezdte a fényképek mentését. A már említett restaurátor barátom lett az Ofunatói Jóléti Tanács által alakított csoport vezetője, akik helyi munkavállalókat alkalmaztak. A csoport még mindig aktív. Tevékenységük sikerének hátterében az állt, hogy helyi, személyes kapcsolataikat használták fel a munkájukhoz, a vezető is helyi volt, aki végig figyelemmel kísérte a tevékenységet. Ez később fontos szerepet játszott abban, hogy fel tudták ismerni a városukban élő, a képeken ábrázolt személyeket. Így, más településekhez képest, a fényképeket lényegesen gyorsabban juttathatták vissza tulajdonosaikhoz. Az ofunatói vezetés abban is az élen járt, hogy ösztönzésünkre rögtön a katasztrófa után mélyhűtőket szereztek be, mivel a fagyasztás megakadályozza a penész növekedését a tárgyakon. Még ma is kezelnek olyan képeket, amelyeket közvetlenül a begyűjtéskor fagyasztottak le.
A fotográfiák mentése során a fő kezelési mód a mosás és szárítás volt, mivel azok általában vízzel, iszappal és esetenként ipari területről származó olajjal voltak szennyezve. A mosás során előfordult, hogy nem tudták elkerülni a fényképek sérült részeinek lemosódását, de az önkéntesek mindent megtettek azért, hogy az arcokat a későbbi azonosítás érdekében megőrizzék. Több városban a fotográfiákat a tisztításuk után digitalizálták.
A szökőárban megsérült fényképek megmentésében részt vevő csoportok szervezete 2011 decemberében gyűlt először össze egy „fotómentési találkozóra”. Ennek célja az volt, hogy kapcsolatot hozzon létre a kármentést támogatók és a katasztrófa sújtotta övezetekben működő csoportok között. Így lehetővé vált a szervezetek képviselőiken keresztül történő kommunikációja. Megosztották egymással a tisztítással és a fényképek visszajuttatásával kapcsolatos ötleteiket és tapasztalataikat. Előfordult, hogy a tevékenységük során fellépő problémákat vitattak meg, hiszen a személyes emlékek megmentésének módja városról városra eltérő volt. Ezek a szervezetek országszerte elterjedtek, mígnem létrehoztak egy zárt Facebook-csoportot, amelyben a tagok beszámolókat, technikai információkat oszthattak meg, és munkájukhoz szükséges segédanyagokat kérhettek egymástól. Ez valamennyi csoportnak segített abban, hogy folytassa működését, segítsen a többieken, és hogy a problémáival ne érezze magát egyedül.
A mentési akciók közül említésre méltó a Fujifilm Fotómentés projektje is, ez akkor indult útjára, amikor az evakuációs központok önkéntesei már tömegével érdeklődtek náluk arról, mit kell tenniük a sérült fényképekkel. 2011. március 24-én a cég feltöltött egy tisztítási eljárást demonstráló, rövid videoklipet a weboldalára. Áprilisban tévé- és rádióreklámot kezdtek sugározni a katasztrófa sújtotta övezetben, amelyben felhívták az emberek figyelmét arra, hogy ne dobják ki a fényképeket, mert azok megtisztítva megőrizhetők az utókor számára. Az óriáscég több mint 80 önkéntesekből álló csoportot támogatott és irányított abban, hogy hogyan kezeljék és tisztítsák a fényképeket – egy harminctagú csapat először a Mijagi prefektúrabeli Keszennumába látogatott el, és onnan fokozatosan jutott el más városokba –, valamint ellátták őket tisztítási csomagokkal, amelyben ruhacsipeszek, szúnyogháló, szárítókötelek, kesztyűk, maszkok, mosóedények, ecsetek, valamint zsebes albumok voltak, ezekbe lehetett helyezni már a megtisztított, megszárított papírképeket. A Fujifilm mérete, lehetőségei és erőforrásai révén fontos szerepet játszott egy ekkora méretű projekt ilyen rövid időn belül történő megvalósításában.
A fotográfiák megtisztítása után a következő feladat a tulajdonosokhoz való visszajuttatásuk volt. Óriási segítséget jelentett a fényképek digitalizálása, valamint a feltalálás helyét, az albumok és fényképek feliratait, illetve a velük talált egyéb információt is tartalmazó adatbázisba rendezése. A digitalizálással kapcsolatos hozzáállás városról városra változott. Ofunato kezdetben adatvédelmi okok miatt egészen addig vonakodott tőle, amíg a legtöbb képet vissza nem juttatták a tulajdonosaikhoz. 2013. szeptember 30-ig 442 599 darab képet tisztítottak meg, és 390 395-öt juttattak vissza eredeti tulajdonosához. Ez elképesztő mennyiség.
Más helyeken akkor döntöttek a digitalizálás mellett, amikor a fényképek állapota nem tette lehetővé a megmentését, illetve a kép egy része megsemmisült volna a kezelés során. Az eljárással járt néhány előny. Például a digitalizált csoportképeket kinyomtathatták, és odaadhatták azoknak, akik elveszítették a saját eredetijüket. Az iskolai évkönyvek másolatai is eljuthattak olyanokhoz, akiknek elveszett a régi példányuk. A sérült fényképeken alkalmazott digitális retust szintén önkéntesek végezték.
A képtulajdonosok megtalálását illetően néhány város úgy döntött, hogy rendszeresen körbeviszi a gazdátlan fényképeket az ideiglenes lakóhelyeken és közösségi központokban, hogy az emberek megnézhessék őket. Keszennumában úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg az érintettek keresik fel őket, mert úgy gondolták, hogy sokaknak még mindig nagy lelki megrázkódtatást jelentett volna, ha meglátja a családi képeit. Keszennuma és Jamamoto-cso a Picasa képmegosztó segítségével arcfelismerő rendszert épített ki, ezzel lehetővé vált, hogy emberek digitális módon keressenek felvételeket a saját korábbi képeik vagy a helyszínen készült arcképük alapján. Ez tovább bátorította az embereket, hogy keressék saját fotográfiáikat.
Az, hogy az egyes települések hogyan kezelik és őrzik majd a jövőben az eredeti képeket, eltér majd, néhányuk talán sosem kerül vissza a tulajdonosához. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy sokan csak most, két évvel a katasztrófa után kezdték el keresni családi emlékképeiket, ami azt jelenti, hogy számos ember számára hosszú évekbe telik elfogadni és belenyugodni abba, ami történt.
A szerencsétlenség után az tapasztalható, hogy sokunk szemében megváltozott, átértékelődött a fényképek értéke. Az emberek a digitális adathordozóknál értékesebb tárgyként gondolnak rájuk. Bár az érintett képek személyes tárgyak voltak, immár más értékek kapcsolódnak hozzájuk, hiszen átélték a szerencsétlenséget. Az egyik ember felvétele egy másik ember emlékévé, együttesen pedig a társadalom kollektív emlékezetének részévé vált.

Yoko Shiraiwa
Fordította: Sor Zita