fotóművészet

KORTÁRS FOTÓMŰVÉSZET, MAK BÉCS, 2011. 12. 07 – 2012. 04. 22.

Láttatott építés – az architektúra tükre

A kiállítás azt az utóbbi években szélesedő horizontot láttatja, amelyben a hétköznapi építészeti fotó – éppen a kortárs művészet újabb eszköztárának, képességeinek hatására – eddig elképzelhetetlen perspektívát kapott. Miközben a tárlat tematizálja a kortárs építészet és fotóművészet lehetséges értelmezési rétegeit, Simon Rees kurátor szándéka szerint: „az építés kulisszái mögé is bepillantást enged”. A témák a restauráció, a reanimáció, a lakozás (a` la Heidegger), az utópikus víziók, a kritika, a dekonstrukció, a töredék és a szisztémaanalízis címeket kapták. Egy-egy téma négy-öt alkotót mutat fel, az utópikus víziók című, jövőbe tekintő részlegben azonban kilenc művész állít ki. Olyan sztárok neveivel, mint a reanimációban Thomas Ruff – az ő munkái az utópiák közt is megtalálhatóak – és Andreas Fogarasi, vagy a szisztémaanalízis blokkban Allan Sekula, Thomas Struth vagy Andreas Gursky. Összesen harminckilenc alkotó képei, printjei, montázsai és egy videó-munka láthatóak a MAK, az osztrák Alkalmazott- és Kortársművészetek (korábban Iparművészeti) Múzeuma teljes földszintjén. Az új MAK-igazgató, Christoph Thun-Hohenstein kimondja a közhelyként ismert igazságot: „az architektúra több, mint szoborrá lett városterv, több, mint a mindennapi funkcionalitásra ítélt építés(zet), a tárlat éppen azt az érdeklődést célozza, amellyel a művész az építésre tekint és arra, ami pillantása mögé van rejtve”.

Néhány éve, magyar és német építészeti fotópályázatok tanulságaként, még úgy fogalmaztam, hogy a fotós az építész belső munkatársa, jobbkeze lett. Most az új technológiák, azok kreatív kritikája és a látásmód soha nem látott sebességű változását tükröző kiállítás nyomán azt kell, hogy mondjam: az építész lett a fotóművész famulusa. Fontosabb a kép, mint – paradox módon – a kép által portábilissá váló tektonika. Körülbelül úgy, ahogyan ezt néhány évtizede Hans-Georg Gadamer ma valósággá lett jövőként zseniálisan megsejtette. Azt állította, hogy egy jól megfotózott ház virtuális bejárásának a befogadói élménye pótolja az in situ ismeretek adta tapasztalást. A termékké vált, mégis helyhez kötött építészet a magazinokban válik a fogyasztói társadalom fétisévé. Thun-Hohenstein igazgató most el is indított egy új folyóiratot. A MAK/ZINE a tárlat vezetője és talán egy új MAK-korszak prológusa. A lap tanulmányait az alábbiak jegyzik: a Litvániából Bécsbe települt kurátor, Simon Rees fotós és tanár; Hal Foster princetoni professzor, a kultkönyvnek számító Design and Crime (2003) szerzője (abban ide illő fejezetek szólnak a látványarchitektúráról és a globális városok ismérveiről); Annette Emde mainzi műtörténész és fotós (aki korábban monográfiát írt, például Thomas Struthról); Barry Schwabsky, az Artforum kritikusa, az új festészetet taglaló, ugyancsak kultkönyvvé lett Vitamin P (2004) szerzője; és Laurence A. Rickels, a Karlsruhei Művészeti Akadémia professzora, a Náci pszichoanalízis című nagyszabású, háromkötetes történeti munka (2002) szerzője. A fenti névsor és a szerzők eltérő tematikus érdeklődése biztosítja, hogy egyszerre legyen jelen a kortárs friss áramainak felmutatása, de ennek kritikája is. Olyan tabuként kezelt, eddig szinte megkérdőjelezhetetlen etalonok is a kétkedés tárgyaivá lesznek, mint a kiállítás plakátjául választott kép, Le Corbusier marseilles-i háza, annak híres-neves tetőfelépítményével, amit Werner Feiersinger fotója amerikai tucat cottage-építészetként láttat. A modernizmus tiszta forrása, a profitot előtérbe állító főáram folyamává szélesedve, tömegarchitektúrává szennyeződött. És a fotó ezt a néhai csúcsot a viszonylagos, esendő teljesítmények közé sorolja. Andreas Gurskynak a pekingi olimpiai stadionról készített óriásprintje a világcsodaként prezentált architektúrát (építészek: Herzog & de Meuron) eddig nem látott szemszögből láttatja. A fotográfus szinte a nagy költőnk által híressé tett franzstadti, Gát utcai padlás feljárójává zsugorítja a Fészeknek keresztelt megastruktúrát.

Én mindenesetre az óriásprintekkel szinte valós teret alkotó kiállítást kultúrakritikaként láttam, s a fenti tanulmányok szerzői által illusztrációként választott művek ezt az értelmezést erősítették. Simon Rees például Candida Höfer londoni állatkerti képét választotta, ezen egy magányos (antropomorf) pingvin keresi a lét értelmét – az üresség szimbólumaként láttatott „hiperorganikus” architektúrában.#1 Hal Foster viszont Reesnek a madridi Caixa Forum tükörlabirintus-lépcsőházának ábrázoló fotóját mellékeli írásához (az építészek itt is: Herzog & de Meuron#2). A szürke örvényben eltűnő lépcsőn lefelé menő figura a Nyugat alkonyának szarkasztikus parabolája. Barry Schwabsky tanulmányát Hirosi Szugimoto árnyék-sorozatából a Kunsthaus Bregenz épület-toposzának elmosódó sziluettje illusztrálja (építész: Peter Zumthor). A szándékosan felfokozott képhiba, életlenség, alulvilágítás a marketinggé redukált fotográfia görbe tükre. Annette Emde a hamburgi Veddeler Brückenstrassét, ezt a vigasztalanul üres és bágyadt modernis ta építészet-falansztert ábrázoló Thomas Struth-fotóval demonstrálja civilizációnk vektorait. Laurence A. Rickels a Dekonstrukció és a Töredék című kiállításrész installációjával is érzékelteti mondandóját. A gipszkartonvázra hevenyészve felrakott képek azt a Patyomkin-várost idézik, amit az angol Jeremy Bentham talált ki a bátyja által a cárnő számára tervezett, XVIII. századi volgai hajós országjárás díszletéül.

Ertsey Attila építész, tanár és teoretikus írja a megismerés korlátairól, „melyet a Heisenberg-féle határozatlansági reláció nevez meg, ahol a fizikai megismerés eszköze [pl. a fotográfia – megj. tőlem: Sz.Gy.] már torzítja az objektív tartalmat… A minimalista dobozépítészet dogmatikája szépen kifejlett. Lehangoló, ahogyan az egyetemi tervekben, portfóliókban leolvasható, a beérkezett, tehetséges és fantáziával megáldott gyerekek tervei lebutulnak… Ennek fogalmai az építészeti szaksajtóban közismertek: »szűkszavú«, »szigorú szerkesztés«, »visszafogottság«, »alázat«, »a kevesebb több« stb… Formái: nyers, homogén felületek, vonalkód-nyílásritmussal, akár templom, akár lakás, akár középület…”.#3 A MAK tárlata nekem ezt a látásmódot illusztrálja. Hogy valóban nem apologikus, amit látunk, azt például John Massey Phantoms of the Modern című sorozata bizonyítja. Az előbb idézett Mies van der Rohe („a kevesebb több” építészeti bon mot atyja) ház éteri dimenzióját megzavarja egy medence acélkorlátjára emberi gesztussal odavetett, száradó piros bikini. Candida Höfer és mások is a Los Angeles-i MAK társintézmény, a Schindler-ház (építész: Richard Neutra) rekonstrukciójának fennkölt ürességét, börtönszerű enteriőrjeit választották képeik témájaként – feltehetően ottani ösztöndíjas élményeik hatására. Az egyik „fürdőszobai fotó” egyenesen a náci tömeggyilkosok ál-zuhanyozóit idézi. Hogy ezt az asszociációt az alkotó tudatosan vagy „csupán” a XX. század zsigereinkbe építette, tudattalan készsége hozza-e létre, az szinte közömbös. Nem mellesleg: az előbb említett Jeremy Bentham által 1791-ben, Oroszországban papírra vetett „prófétai” börtöntervet, az úgynevezett „panoptikont” a modernitás egyik zéró-pontjának tekinti a történettudomány. Bentham két évszázaddal a képtechnológiákkal ellenőrzött/manipulált világfalu előtt feltalálta a „nagylátószögű” csillagbörtönt, melyben a paranoid hatalom mindent ellenőrizni kívánó tekintete a fókuszpont.4#

Hogy a fizikai világot a valósággal azonosító Nyugat hogyan emészti fel önmagát, azt Joachim Koester The Kants Walks című fotóesszéje (2003–2004) láttatja elemi erővel; azokat a szovjet idők által mára siralmas állapotba dekonstruált helyeket fotózta végig, ahol a Königsbergből (Kalinyingrádból) ki sem mozduló, csak helyben sétáló Immanuel Kant az új, materializált világot jó előre váteszi pontossággal leírta.

A MAK új vezetése olyan erős kiállítással nyitott, amit nehéz lesz a hűvös idegenséget, szürke ürességet ábrázoló profizmussal felülmúlni.

Szegő György

Jegyzetek

1 Höfer és mások képeiről lásd Szegő György: Reális Velence, Fotóművészet 2011/3.

2 Lásd Somosi Rita: Düsseldorfi iskola a dzsemgyárban, Fotóművészet, 2010/4.

3 Ertsey A.: Nem fantáziára, hanem imaginációra van szükség, in: MÉ Utóirat, 2011/6.

4 Lásd Szegő György: Bűn és bűnhődés, Fotóművészet, 2010/2.

Teljes képaláírások:

Envisioning Buildings: Reflecting Architecture in Contemporary Art Photography MAK-Ausstellungshalle Exhibition Hall. Candida Höfer: Schindler House Los Angeles I–VIII, 2000 © Wolfgang Woessner/MAK

John Massey: Action in chains From the series ,,Phantoms of the Modern”, 2004 © John Massey Courtesy David Daniels + Kate Alexander Daniels, Toronto, Canada

(3*) Andreas Fogarasi: Untitled (Wise Corners), Detail, 2010 © Courtesy Georg Kargl Fine Arts, Vienna