fotóművészet

SZERETNÉM A BELSŐ HATÁRAIMAT KITÁGÍTANI

Beszélgetés Dóka Bélával

Hogyan lettél fotós?

– Egy természetfotós barátom ,,fertőzött’’ meg a fényképezéssel, 18 éves koromban. Nagyon tetszettek a képei, és nagy lelkesedéssel kezdtem én is békákat, pókokat meg virágokat fotózni. Jó időtöltés volt, annak ellenére, hogy csak ritkán sikerültek a képeim. Valójában fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok kezdeni a fotóval. Talán próbáltam a világot megérteni, és azt gondoltam, hogy ez segít.

Az ezt követő néhány évben sok időt töltöttem külföldön. Fél évig dolgoztam az Egyesült Államokban, aztán Dél-Kelet Ázsiába és Indiába utaztam. Mindenhová vittem magammal kamerát, de alig használtam, mert szinte minden utamon vagy ellopták, vagy kénytelen voltam eladni. Úgy gondolom, ez nem volt véletlen. Akkoriban nem éreztem ezt olyan nagy veszteségnek, mert nem annyira a fotózás, inkább maga az utazás számított.

Csak később gondoltam azt, hogy talán érdemes lenne komolyabban venni a fényképezést. Egy ideig jártam a MÚOSZ fotóriporter iskolájába, de nem fejeztem be, mert úgy éreztem, hogy az a folyamat, ami a fotózással kapcsolatban bennem megindult, ott nem folytatódott. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nincsen szükség fotósképzésre, de én nem az iskolában, hanem sokkal később kezdtem ráérezni arra, hogy fotós akarok lenni.

Mikor?

– Ezt nehéz konkrét dátumhoz kötni. 1994-ben, Kubában kezdett tudatosulni bennem.

Hogyan kerültél Kubába?

– 1994 áprilisában mentem ki, azzal a céllal, hogy a spanyol tudásomat tökéletesítsem. Szerencsére Kuba akkor még nagyon olcsó volt, és a félre tett pénzemből tovább kint tudtam maradni, mint gondoltam.

Megismertem néhány nagyszerű kubai fotóst: Feliz Arencibiát, Alberto Cordát, Roberto Salast, a forradalom riportereit. Nagyon sokat köszönhetek Feliz Arencibiának. Valójában ő ismertetett meg a technikai alapokkal. Bármikor bemehettem hozzá a laborba, bármilyen tanácsot kérhettem tőle, és szívesen látott az otthonában is, szóval családi barátként kezelt. Ő segített előhívni és lenagyítani a képeket, amiket nap, mint nap fotóztam. Korrigálta a hibákat, és őszintén elmondta a véleményét, de nem próbált befolyásolni. Hagyta, hadd menjek a saját fejem után. Akkoriban kezdtem el képben gondolkodni.

Hogyan éltél Havannában?

– Nagyon jól éreztem magam. Mint már említettem, akkoriban nagyon kevés pénzből is meg lehetett élni. Ez az oroszok kivonulása utáni átmeneti időszak volt, az úgynevezett periodo especial. Az alapvető dolgokhoz hozzá lehetett jutni. A halászoktól tudtam halat venni, az egyik ismerőstől joghurtot lehetett szerezni, a másiktól kenyeret, a piacon is mindig volt valamilyen zöldség és gyümölcs. Az igazság az, hogy egyszerűen, de nagyon egészségesen éltem. Mindennap úsztam a tengerben, és mindennap jártam az utcákat; fotóztam. Volt időm az ötleteimet kidolgozni. Béreltem egy lakást, szereztem egy orosz légkondit, hogy legyen szellőzés, és Feliz segítségével berendeztem magamnak egy kis labort.

Milyenek voltak veled a helybéliek?

– A latin emberek mentalitása általában nagyon nyitott és közvetlen. Sok szeretetet kaptam a kubaiaktól. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy aztán négy évig Havannában maradtam. Megtanultam a nyelvüket, nem politizáltam és nem akartam Castrót fényképezni; próbáltam azokat a történeteket fotózni, amik akkor érdekeltek.

Az akkori témáid világa – prostituáltak, transzvesztiták – mennyire ismert Kubában?

– A trópusokra jellemző a felfokozott szexualitás. Mindig is érdekelt a téma, szerettem volna bepillantani ebbe a világba. A prostitúció általánosan ismert jelenség Kubában. Én néhány fiatal korú prostituáltat fotóztam, főleg az otthonukban. A transzvesztiták egy kicsit nehezebb téma volt. Akkoriban még csak illegálisan rendezhettek bulikat, és ezek egyikére vitt el egy ismerősöm. Elmondtam őszintén, hogy szeretnék jobban belelátni az életükbe, és miután a transzvesztiták eléggé exhibicionisták, megengedték, hogy fotózzam őket. Rendszeresen jártam a bulijaikra, és nagyjából összeállt egy történet.

Nem volt soha problémád a hatóságokkal?

– Sikerült szereznem egy kamu akkreditációt egy külföldi magazintól. Kaptam egy tartózkodási engedélyt az ottani újságíró szövetségtől, mint külföldi képviselő. Amikor a rendőrök igazoltattak, ezt mutattam fel. Az ottani rendszer akkor is, ma is, csak a felszín alatt kemény, a felszínen nem annyira az. Az a fajta napsütéses, trópusi szocializmus egészen más, mint a szürke kelet-európai.

Miért jöttél el Kubából?

– Amíg ott laktam, megismerkedtem több odalátogató külföldi fotóssal, akikkel azóta is kapcsolatban maradtam. Havannai tartózkodásom alatt is többször elutaztam, főleg az Egyesült Államokba és Franciaországba. Megmutattam a fotóimat néhány szerkesztőnek és galériának. Időnként sikerült eladnom képeket, és egyszer meghívtak kiállítani Párizsba. Akkor határoztam el, hogy egy ideig Párizsban maradok, és megpróbálom szélesebb körben bemutatni a kubai képeimet. Szerencsémre az első magazinnál, ahol megmutattam a külvárosi body building sztorimat, hat oldalas publikációt ajánlottak. Aztán a Le Monde-ban is megjelent egy exkluzív anyagom a kubai forradalom 40. évfordulóján. Nagyon jó visszhangja volt, és ezáltal megismertek a francia magazinok. Két évig éltem fotósként Párizsban, közben többször visszamentem Kubába különböző megbízásoknak eleget tenni.

Miért jöttél vissza Magyarországra?

– Valójában nem gondoltam arra, hogy hazaköltözöm. Nagyon szerettem Párizst az energiája miatt, de a francia mentalitással nem igazán voltam kibékülve. Szerettem volna átköltözni New Yorkba, de előtte még hazajöttem meglátogatni a szüleimet. Aztán megismerkedtem egy lánnyal, és itthon maradtam. Már amennyiben lehet maradásnak nevezni. Az év nagy részét külföldön töltöm, de két utazás között Budapestre jövök haza. Egy külföldi ügynökségnek dolgozom. Elkezdtem kelet-európai témákat fotózni, főként Moldovában, Ukrajnában és Fehéroroszországban. Ebben az évben visszatértem Kubába is, ahol öt éve jártam utoljára. Sokat változott azóta a fotográfiához való hozzáállásom. Nem azért mentem, hogy sztorikat találjak, hanem, hogy megnézzem, most hogyan hat rám Kuba. Egy chilei író barátommal utaztam ki, és ugyanannál a két öreg hölgynél laktunk, akiktől én régebben a lakásomat béreltem. Elkezdtem fényképezni a két asszony mindennapjait, Felipe barátom pedig megírta a történetüket, mintha egyikük mesélné el. Különös történet az övék. A forradalom előtti időben az egyikük egy gazdag arisztokrata felesége volt, a másikuk a szolgáló. A forradalom győzelmével gyökeresen megváltozott az életük. Azóta is, 45 éve, együtt laknak. Úgy érzem, ezzel a történettel valami mást csináltam, mint eddig. Elmentem messzire, Kubába, és mégis a hozzám legközelebbi dolgot fotóztam le. Talán kezdem felismerni, hogy nem kell az egzotikumot keresnem, és nem feltétlenül kell hatásosnak tűnő sztorik után mennem. Nagyon sok példát látok arra, hogy a fotóriporterség rutinná válik, és ez sokakat cinikussá tesz. Nem élvezik, amit csinálnak, hanem az újságok elvárásainak próbálnak megfelelni. Remélem, nekem sikerül ezt elkerülnöm. Szeretném a saját, belső határaimat kitágítani. Próbálom azt bemutatni az embereknek, ami kérdéseket vet fel bennem.

A technikád is változott?

– Régebben kisfilmre és panoráma formátumra fotóztam, főleg fekete-fehérben. Az utóbbi időben színesben dolgozom, 6x7-es középformátumban.

A nagyformátum lassúbbá teszi a fotózást, nem?

– Igaz, hogy sokkal lassabb a munka, de a kevesebb film használata miatt (egy tekercsre 10 kockát tudok exponálni) legalább nem kapkodok. Az így készült képekből körülbelül ugyanannyit választok ki a végleges anyagba, mint régebben a kisfilmesekből. Egy-egy útra ugyanannyi tekercset viszek magammal. Nemrég, egy két és fél hónapos úton, amikor mindennap fényképeztem, 110 tekercset használtam el. Szerintem ez nem sok. Most, hogy kevesebbet exponálok, könnyedebb vagyok, mint korábban, mert csak azt fényképezem le, amit jónak látok. Élvezem a lassúságot is, mert ez több lehetőséget ad a kommunikációra. Nem csak ,,elkapom’’ a fotót, és tovább megyek, hanem jobban megélem az egészet.

Milyen témán dolgozol jelenleg?

– Szeretném a négy éve elkezdett moldovai projektemet befejezni, és ebből összeállítani egy könyv anyagát. Ezenkívül folytatom a Mexikóban elkezdett, az ,,Isten mindenütt’’ című sorozatomat…

Bacskai Sándor