fotóművészet

A BAJTAI-GYŰJTEMÉNY – A GYŰJTŐ AJÁNLÁSÁVAL

Egy rendhagyó kiállítás a Mai Manó Házban

Nem mindennapi feladatra vállalkoztam 2004 őszén. Önszorgalomból teremőr lehettem a saját kiállításomon, melynek a Fényképezőgépek, fotórégiségek. Bajtai Gyűjtemény a fotográfia 165. évében elnevezést adtam. Arra gondoltam, gyűjteményem e bemutatója alkalmat adhat arra, hogy közvetlenül érzékeljem a látogatók reakcióit, az érdeklődők kérdéseire módom lesz válaszolni, felkérésre vagy alkalomszerűen tárlatvezetést tudok tartani. E fotótechnika-történeti kiállítás egy hónapjára a Mai Manó Ház Napfényműterme, pontosabban a második emeleti szintje méltó keretet adott. Már az első nap igazolta előzetes elképzeléseimet. Jelenlétem alkalmat adott arra is, hogy a Fotórégiségek című könyvemet dedikáljam.

Minden egyes kiállítási napon több érdekes kérdést kaptam, fiataloktól és idősebbektől, a fotográfiához értőktől, a fényképeket kedvelőktől, a technika iránt érdeklődőktől egyaránt. A látogatók mintegy kétharmada 15-25 éves fiatal volt, a többi zömmel a nyugdíjas korosztályból adódott. A váci Petzval József Fotótechnikai Gyűjtemény röpke kilenc évet élt meg, és 1993 évi megszűnése óta – ismereteim szerint – átfogó hazai fotótechnika-történeti kiállítás nem volt látható. Részletes, időrendi sorrendbe állított magángyűjteményi pedig talán még sohasem. Tehát a fiatal korosztálynak hazai viszonyok közt nem volt még lehetősége ilyesmit látni, az idősebbeknek pedig, kik életük folyamán szakmájuk, vagy érdeklődési körük révén sok régi fotóeszközzel találkoztak, nosztalgiaszerű emlékezésre nyílt alkalmuk. A gyűjtők számára a tárgyak nagy része ugyan nem számít újdonságnak, hiszen hazai és külföldi fotóbörzéken, múzeumokban, szakkönyvek oldalain volt lehetőségük hasonló fényszerszámokat látni. Számukra talán az összerendezettség azon oldala jelenthetett egyfajta újdonságot, hogy a kiállított tárgyak majd minden példánya hazai gyűjtés eredménye. Így tükrözheti azt a szándékomat is, hogy megismerhető legyen a magyar fotográfusok és amatőrök által az elmúlt 100-150 év folyamán használt eszközök nagy része. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a gyűjteményemnek vannak hiányai. Azonban azt is tudom, hogy e téren nem létezik teljesség. Amennyiben a hazai paletta legérdekesebb és legjobb tárgyait szeretné összeállítani és látni a hazai fotós társadalom, akkor a múzeumoknak, magángyűjtőknek kellene összeszerveződniük, hogy megszülethessen egy állandó fotótörténeti megakiállítás. A közelmúltban valahogy így fogalmaztam: Bízom abban, hogy a kiállított anyagom csak egy előjáték, egy csúcskiállítás előjátéka.

Kezdetben csak az otthoni vitrinnek, a szekrény mélyének, a magam vagy gyűjtőbarátaim örömére-bánatára tettem, amit tettem. A fotográfiai alkotó munkámat alaposan elhanyagoltam, pontosabban egy másfajta fotográfiai alkotó tevékenységre cseréltem. Már elég régen vallom, és ez nem csak az én véleményem., hogy egy gyűjtemény létrehozása, a tárgyak válogatása, egymás mellé rendezése és a nyilvánosság elé tárása szintén egyfajta alkotói folyamatnak tekinthető. Természetesen egyesek másként gondolják, de ők talán még nem ízlelték az alapos gyűjtőmunka sokfajta zamatát, örömét, bánatát.

A legtöbb látogató első kérdése az volt: Mióta gyűjt? Egy alkalommal a hitetlenkedők egyikének azt találtam mondani: Húsz éve, de éjjel-nappal.

A nagyképűnek tetsző, mosolyt kiváltó válasz után elmondtam, hogy az elmúlt két évtized alatt dolgoztam és aludtam is, de a szabad gondolataimat, ráérő óráimat valóban a gyűjtés töltötte ki. A kiállítás 24 megtöltött vitrinje és az állványokon levő utazógépek és fakamerák láttán szinte én is elhittem, hogy valóban éjjel-nappal. Annál is inkább, mivel a képekhez, gépekhez, tartozékokhoz egyenként jutottam hozzá. Hagyatéki vagy gyűjteményi kollekció nem gyarapítja az anyagot.

E szűkre szabott bemutatásban a sorrendet és a csoportosítást úgy igyekeztem kialakítani, hogy a gyűjtemény keletkezésével és fotótechnika-történeti felépítésével időrendben harmonizáljon.

A legrégebbi tárgy egy árnykép-pár, minden bizonnyal a 1800-as évek elejéről, a fényképezés előtti időkből. A legrégebbi fotó tárgyam egy nagyméretű Petzval típusú, Voigtländer gyártotta objektív, sorszáma szerint az 1840-es évek végén készült.

A gyűjtők nagy része viszonylag apróbb tárggyal kezdi, és fokozatosan jut el az értékesebb példányokhoz. Nálam fordított helyzet állt elő.

1984-ben egy hazai fotóaukción sikerült megajándékoznom magam egy ismeretlen fotográfus színezett sztereó dagerrotípiájával. A gyűjtemény többi példánya a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Az európai hozzáértőkhöz eljutott az értékes kollekció felbukkanása, és a svájci Sere Nazarieff fotográfus, gyűjtő és kutató a nálam levő kép segítségével azonosítani tudta a dagerrotípiák szerzőjét, valamint a keletkezésük idejét. E védett műkincs azóta is a gyűjteményem legnevezetesebb és egyben a legértékesebb példánya. 2003-ban hosszas levelezés és a kötelező adminisztratív teendők után kijutott Párizsba, ahol a francia eredetű, de Magyarországon lévő dagerrotípiák közül egyedüliként, szerepelt az Orsay múzeum La daguerréotype francais. Un objet photographique című kiállításán. Igazán jó érzés számomra, hogy a legnevesebb francia dagerrotípiák között tartják számon.

A korai arcképek igen változatos előfordulására és felhasználására szemléletes példát adnak a leginkább kitűzőkben, medálokban, női aranyóra tokokban és más dísz- és használati tárgyakban található fényképek, melyeket már a vizitkártyák megjelenése előtt is készítettek.

Az apró képek hazai felhasználását az apró, néha ékszer jellegűre megformált apróságokat kezdetben igen nagy elánnal gyűjtöttem, napjainkra egy jelentős kollekciót alkotnak.

Vannak köztük sópapír fotók, porcelánképek, és szinte minden más technikával készültek is. A foglalatok, a tokok sok esetben aranyból készültek vagy aranyozottak. A régi, nőket ábrázoló fotókon gyakorta látunk ilyen fotóékszereket, ruhadíszeket.

A francia Dagron 1870-ben a nagy felbontású kollódiumemulzióra mikrofényképeket készített, melyeket Párizs ostrománál galambokkal továbbítottak. E technika produktumait később a nagyközönség is megismerhette, mivel nevezetes helyekről, épületekről készítettek 2-3 mm átmérőjű fotókat, ezeket egy apró nagyítólencsével együtt a legkülönbözőbb használati és emléktárgyakba tették. A legtöbb gyűjtőnek vannak ilyen apróságai. Nálam is találhatók ilyesmik, közülük kitűnik egy csontból faragott tűtartó, melyben egy XIX. század végi fotó látható a Magyar Tudományos Akadémiáról.

A laterna magicák nem szorosan vett fotóeszközök, de ezekből alakultak ki a nagyítógépek és a vetítőgépek. Már a fényképezés feltalálása előtt is használták, kézzel festett üvegképek vetítésére. Gyertya, petróleumlámpa, később gázégő volt a fényforrásuk. Igen változatos, szépséges formavilágot tárnak elénk. A családi és társasági élet nevezetes eseménye lehetett egy-egy vetítés felnőttnek és gyerekeknek egyaránt. Több kisebb-nagyobb példányom van, olyan is, mely üvegképeken kívül mozgóképvetítésre is alkalmas.

Sztereó képnézőből sokkal több kerül elő, mint sztereógépekből. Úgy vélem, ez azért van, mert a fényképészek a sztereó felvételeiket sokszorosították, így azok több vásárlóhoz jutottak el. Ezért van az én gyűjteményemben is több sztereónéző, mint kamera.

Egyes sztereó fényképezőgépek alkalmasak panoráma-felvételek készítésére is. A jobb utazó és műszaki gépeknél ez természetes, az átalakítás az objektívet tartó előlap cseréjével, egy mozdulattal megoldható. Az amatőr kamerák egyes típusainál az egyik lencse középre tolásával is lehet panoráma képet produkálni.

Majd’ húsz éve került hozzám az első utazógépem. Francia eredetű, felépítése és kezelhetősége egyszerű. Sötétre vált mahagóni fája, szépen gravírozott sárgaréz objektívfoglalata, kellemes tapintása jellegzetes fotórégiséggé teszi, ami még ma is használható.

A szárazlemez megjelenése után viszonylag sok utazógép készült, ennek ellenére nehéz igazán különlegeset találni, de ráakadhatunk gyűjtői ,,finomságokra”. Az angol típusú utazógépek a legmutatósabbak, de a használatuk korlátozott volt, mivel ezeket csak a hozzájuk tartozó állványra lehetett ráhelyezni; a német típusúak a legsokoldalúbbak, a legerősebbek, ennélfogva a legnehezebbek is. A legkritikusabb részük a harmonikás kihúzat, ez igen nehezen javítható. Közös jellemzőjük, hogy szabadkézből való fényképezésre nem voltak alkalmasak.

Mindegyik típusból vannak használható példányaim. Egy Bécsben gyártott, angol típusú Goldmann utazógépet csak azért szereztem meg, mert vele volt az állványa, a kazettái, a vászontáskája, de a legjelentősebb ritkasága az a korabeli vámhivatali ólomplomba, „FŐVÁM HIV BPEST” nyomattal, amely még ma is bontatlan.

A szárazlemezek megjelenése megteremtette a lehetőséget arra, hogy kézből is készüljenek pillanatfelvételek. Már nem volt szükségszerű, hogy a fotográfus állványon, kendő alatt állítsa be kamerát, létrejöttek a detektív (magyarosan lesi-) kamerák. Ezeket a doboz formájú gépeket a hóna alá kapta a mester, vagy az amatőr, és szinte észrevétlenül készíthetett „titkos” fotókat. Általában 10-12 lemezt tudtak befogadni.

Ez időben került forgalomba az első gomblukkamera. Sötétben töltötték be az üvegnegatívokat, a kamerát a mellény vagy a felöltő alá, nyakba akasztva hordták, a lencsét a gomblukon kidugták, a kioldást egy zsinór meghúzásával végezték.

Hazánkba a századforduló előtti években Angliából, a Calderoni és Társa kereskedés révén kerültek a hazai fényképezőkhöz az igen szép küllemű, mahagóniból gyártott dobozos, műszaki fényképezésre is alkalmas, könnyű, de mégis precíz, üvegnegatívra dolgozó, tele- és nagylátószögű objektíveket is befogadó kamerák. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több szépséges angol fagép is díszíti a gyűjteményemet.

A fotótechnika fejlődésének nevezetes évszáma az 1888-as év: az új jénai üveg megszületése lehetővé tette az anasztigmát lencsék készítését. Használatba került Anschütz redőnyzára. A széles vásárlóközönség kézbe vehette az első, igazi műkedvelő fényképezőgépet, a The Kodak Camera példányait. Mindenképpen említést érdemel gyűjteményem egyik igen megbecsült darabja, a jénai gyár első évben gyártott anasztigmát típusú objektívje. A megkopott és megsötétedett sárgaréz lencsefoglalat sokat tudna mesélni, de használója a még ma is hibátlan lencseüvegre gondosan vigyázott.

Igen nevezetes a Busch-féle Pantoscop, amelyet 1865-től különböző képméretekhez gyártottak. Ez az első, fényképezési célra gyártott szuper nagylátószögű objektív, 120-130 fokkal. A sötétedő képsarkok kivilágosítására a mai centerfilterekhez hasonló kompenzátor használata szükséges. Gyújtótávolsága 12 cm, fényereje 1:18, a kirajzolt körátmérő 28 cm. Igen szép állapotban maradt meg, köszönhetően eredeti dobozának, amelyben tárolták.

A Goerz cég világhírű, 140 fok látószögű Hypergon objektívjét több fókusztávolsággal, minden akkoriban használatos képmérethez gyártották. A képsarkok kellő megvilágítása egy igen szellemes, ma már megmosolyogtató módon lehetséges: egy légcsavarszerű forgórészt kell a gömblencse első tagja előtt légáramlattal (gumilabdával) forgásba hozni, így a képszél, e forgórekesz révén, több fényt kap. A megvilágítási idő végén a forgó részt egy zsinór meghúzásával lepattintjuk, és a képközépet is kiexponáljuk. Amennyiben nem használjuk a forgórekeszt, a használható látószög 110 fokra csökken.

A The Kodak Camera sikerét követően egyre jobb és egyre szebb kamerák kerültek az európai és hazai fotográfozókhoz. Az európai, de leginkább a német fotósok azonban a kiváló minőségű német lencsékben bíztak. Gyűjteményemben több Kodak gépváz is található, amelyeket nem amerikai objektívekkel hoztak forgalomba. Egyik látványos példa erre a Cartridge No. 5. tekercsfilmes gépe, melyet a századforduló idejében hoztak forgalomba.

Az európai gyártók a kameragyártásban eléggé konzervatívnak bizonyultak. A Kodak sikereivel azonos időben a mattüveges képbeállítású, üveglemezes gépek gyártását fejlesztették.

Megértem és igazat adok nekik, hiszen a legpontosabb képélesség-beállításokat a mattüveges kamerákon lehet elérni. A nehéz és törékeny üvegnegatívval dolgozó gépekhez lehetett packfilmes kazettákat használni, egy ujjnyi vastagságú kazettában

10 db síkfilm is elfért. A kisebb képméretű gépekre rollfilmkazettát is tehettek. Tehát egy gépet négyféle negatívval is használhattak, és szinte mindegyikükkel kézből is lehetett fényképezni. E gépek közül a 4.5x6 negatívméretűeket kedvelem a leginkább, legalább tíz ilyen van a gyűjteményemben. Az I. Világháború alatt élték fénykorukat, hiszen méretükből adódóan a derékszíjon hordott tölténytáskában is elfértek.

Az 1910-es, 1920-as évek értékes és tetszetős fényképezőgépei, a tropikál kamerák azért születtek, mert a hagyományos fa vagy fémvázas, de bőrbevonatos kamerák a párás trópusi közegben gyorsan tönkrementek, a ragasztások elengedtek, a bőrözés levált, megpenészedett, összeszáradt. A tropikál kamerák teak fából, a hajóépítés hagyományos faanyagából készültek, a gépvázat nikkelezett rézpántok és csavarok fogták össze. A bőrkihuzatot impregnálták. 4,5x6-tól 13x18-ig minden képméretben és minden építési módban léteznek, leginkább lemezesek, de tekercsfilmeseket is gyártottak. Nálam több változatuk is van, összegyűjtésük hosszú évekig tartott.

A gyűjteményem egyik legféltettebb darabja egy apró dobozgép, a neves német gépgyártó, az Ernemann egyik legritkábban fellelhető kamerája. Ismereteim szerint ez a valaha gyártott legkisebb képméretű boxgép; mivel később már valamivel nagyobb méretben gyártották. A katalógusok nem jelzik az árát, mivel nincs információ gyűjtői vételről-eladásról.

Kollekcióm igazi ritkasága egy utcai gyorsképkamera. A tereken, búcsúkban vagy más forgalmas helyeken a vándorfényképész állványra tette a kamera-labort, kezét egy fekete muffon bedugva, a doboz belsejében végezte el a felvételi anyag betöltését, a képek előhívását. Használhatott direktpozitív anyagot, készíthetett vele ferrotípiát, de leginkább fényérzékeny papírra dolgozott, ezt használta negatívként is. Előhívás után a felhajtható képtartóba tette a még nedves papírnegatívot, erről 1:1 arányban reprót készített, ennek előhívása után kapta meg a megrendelő a pozitív képet. A gép oldalára tükröket helyeztek a frizura megtekintése végett, de ide rakták száradni a képeket is.

A reflexgépek terén a Rolleiflex, Ihagee Exakta és Kine Exakta kamerák forradalmi áttörést hoztak, mivel pontos és gyors fókuszálást, képbeállítást, a karos filmtovábbításúak gyors felvételképességet biztosítottak. A Rolleiflexek, az európai fotóriporterek kedvelt középméretű gépei, mintegy ötven éven át élték virágkorukat. Az én gyűjteményemben is biztos helye van a reflexgépek több korai példányának.

Az 1910-es években a mozgóképeket készítők megvilágítási próbákra, próbafelvételekre, gyors képmásolásra, kiértékelésre alkalmas fényképezőgépeket igényeltek, amelyek a 35 mm-es perforált mozifilmekkel működhettek. Ilyen volt az 1915-től használatos, német gyártású Minnigraph is, amelyik azért is nevezetes, mert a németek a Leica elődjének tekintik. Többfajta objektívvel került forgalomba. A birtokomban levővel mintegy 0.3 méter legkisebb tárgytávolság állítható be. Ilyen közeli képek esetén a pontos élességállítás és képkivágás azért lehetséges, mert a gép hátlapján egy zárható ablak révén láthatóvá tehetjük a képkaput, a korabeli film átlátszósága lehetővé teszi a beállítást, hasonló módon, ahogy az a mattüvegen megszokott. Mindezt azon az áron, hogy egy képkockánk elvész.

A távmérős gépek, valamint a tükörreflexes gépek fejlődése a fényképezés megújhodását is elindították. A távmérő a Voigtländer világhírű Prominent gépében is főszerepet kapott, de a rollfilmes kamerát beépített optikai fénymérővel is ellátták, így talán a kompakt gépek ősének is tekinthetjük.

A Dulovits Jenő tervezte, 1949-től kereskedelmi forgalomba került Duflex volt az első egylencsés reflexgép, amelyik lehetővé tette a szemmagasságból való fényképezést, miközben a fotós oldalhelyes és egyenes állású keresőképet látott. Budapesten, a Gammában gyártott „csodagép” több fotótechnikai világújdonsággal is meglepte a gyártókat és a fényképezőket. Szinte csoda, hogy egy fejlett kameragyártási tapasztalat nélküli országban megszülethetett ez a mára már világhírűvé vált, a gyűjtők által alig elérhető fényképezőgép. Nem csupán a forgalomba kerülés évének azonossága miatt teszem egymás mellé a Duflexet és a Contax S egylencsés, pentaprizmás gépet, hanem mert e két típus egyes szerkezeti újdonságai a mai legkorszerűbb kamerák elengedhetetlen részei. A Duflexnél ilyen a zárkioldás előtt automatikusan az előre kiválasztott felvételi értékre beugró fényrekesz, a felvétel után automatikusan viszszacsapódó keresőtükör, a három különböző gyújtótávolságú objektívnek megfelelő képet mutató kereső, illetve a Contaxnál a pentaprizma.

A gyűjtésnek divatos ágai, melyek koronként változnak, egyiknek-másiknak én is hódolok. Mindent gyűjteni már igen nehéz feladat. Mint hazai gyűjtögető természetesen a fényképezés hungarikumait, valamint a hazai fotósok egyedi, házi készítésű fényképezőgépeit is kedvelem. A Leicák egyes példányai, tartozékai sem hagynak hidegen, de a bakelitgépek is igen közel állnak hozzám, valamint a reklámanyagok és minden más apróság, ami a fényképezéssel közvetlen vagy közvetett kapcsolatot mutat. Példa lehet erre egy kifestett Zenit. Egy bolhapiacon hevert a földön. Ritka kellemes örömöt jelentett, hogy rátaláltam. A szintén átfestett bőrtokjára Vető János neve van rápingálva. A múlt évben találkoztunk, felismerte a pop-art színvilágú gépet, amit valaha S. Petra részére festett ,,szeretettel...”.

A gyűjteményem egyik legérdekesebb kollekciója 12 db füzetlap, megálmodott fényképezőgépek és lencsék ceruzarajzai. Jurek Jenő (1900–1988), a későbbi neves mérnök, a Műszaki Egyetem egykori tanára egyetemi hallgató korában, lelkes fotórajongóként tervezett, rajzolt nem létező kamerákat, objektíveket. Olyan, máig ismeretlen elnevezésekkel találkozhatunk, mint: Trimo-Tip (háromszoros kihuzatos alaplapos lemezes gépvázak) vagy a Pilianastigmat nevű objektív. Változatos felépítésű, tekercsfilmes, tükörreflex klappkamerák sora. Különösen futurisztikus a No. 32. Hiperlux Kamara a hozzá képzelt és megrajzolt 1:0,6 fényerejű, 12 cm gyútávú lencse 20 cm átmérővel, amely ,,A napfénynél 2x fényesebb”.

Valamikor egy írásomnak ezt a címet adtam: Gyűjtsünk vagy ne gyűjtsünk? Gyűjteményi tárgyaim kedvező fogadtatása több kételyemet is megszüntette. Így egyre határozottabban merem vallani: Gyűjtsünk!

Bajtai Lajos