fotóművészet

SZÓRT FÉNY, ELLENFÉNY. SZILUETT, ÁRNYÉK

Beszélgetés Szilágyi Lenkével

Nagyjából egy időben nyílik a kiállításod, és jelenik meg a Fényképmoly című könyved. Könyvoldalon vagy falra téve látod szívesebben viszont a képeidet?

– Mind a kettőt szeretem, de a kiállítás mulandóbb dolog, míg a könyv inkább megmarad; a kiállításon viszont megvan a varázsa a nagyobb képméretnek és annak, hogy minden kép olyannak néz ki, amilyennek én szeretem. A könyvek készítésére sokkal ritkábban van lehetőségem, sokkal több munkával jár, és már nem csak rajtam múlik, hogyan fog kinézni. És minden album után arra gondolok, hogy többé soha az életben nem akarok könyvet csinálni és pályázatot beadni, olyan sok lótás-futással, ügyintézéssel jár. Azokkal a dolgokkal is problémáim szoktak lenni, amik nem rajtam múlnak, amikbe kevésbé tudok beleszólni. Nem vagyok én annyira gyakorlatias, hogy gond nélkül átvészeljem, amíg elkészül. Azután persze elmúlik ez a borzasztó stressz.

Nemigen vagy hajlamos kompromisszumot kötni.

– Azt kell mondjam, hogy nem igazán. Szoktam másoktól tanácsot kérni, meg szoktam mutatni nekik a képeimet, meghallgatom az elképzeléseiket, de a végén úgyis az lesz, amit én akarok. Érdekel mások véleménye, érdekel, hogy „lejön”-e, amit gondolok, hogy világosak-e a szándékaim, de… Régebben hallottam olyan véleményt, hogy nem tudok válogatni, miért nem bízok meg ezzel valaki mást? De egyrészt az, hogy én hogyan gondolkozom, mégiscsak abban mutatkozik meg legjobban, ahogyan én válogatok. Másrészt kinek a „szemében” lehetne igazán megbízni? Én a magaméban bízom a leginkább. Általában megvan a koncepcióm, azaz tudatosan válogatok; lehet, hogy más máshogyan, más szempontok szerint csinálná. Majd ha már nem leszek, válogathat más is.

Miket állítasz ki a Fotóhónapon?

– Retrospektív kiállításom nyílik az Ernst Múzeumban, tehát nem új képeket mutatok be, hanem az eddigiekből kellett válogatnom. Amikor először felmerült a lehetőség, el is csodálkoztam, nem gondoltam, hogy már annyira benne lennék a korban, hogy itt lenne az ideje az összegzésnek. De aztán arra jutottam, hogy ilyen ajánlatra nem lehet nemet mondani.

Mennyire érzed egyenesnek a fotós életutadat?

– Elég egységesnek érzem az anyagaimat. Néha érzem, hogy nem mindenki látja ilyennek. Ebből a szempontból is jól jön ez a kiállítás. De a régi képeim között lesznek olyanok is, amiket nem nagyon mutogattam eddig. Nekem is vannak „titkaim”. Ó, te olyan szociofotós vagy, mondta egyszer valaki, és most szeretném meglepni kicsit azokat, akik csak ezt az oldalamat ismerik. De azt is remélem, hogy mire a látogató végigmegy a nagy gonddal kiválogatott és sorba tett fotókon, egységes anyaggá állnak össze a számára.

Zavar, ha szociofotósnak neveznek?

– Nem, de nem hiszem, hogy csak szocioanyagaim lennének, még akkor sem, ha tényleg sok ilyen jellegű képem született. Egyébként már nem is szokás a szociofotó szót használni, autonóm riportnak vagy minek hívják; én nem érzem riportképeknek az enyéimet, magamat még kevésbé érzem riporternek, mert nem oda megyek, ahova küldenek, hanem ahova én akarok, és azt fényképezem, amit találok, akkor is, ha éppen nincsen semmilyen esemény. És általában nincs is.

Fontos-e még eljutnod új helyekre, vagy mindegy, mert mindenütt úgyis ugyanazt látod meg?

– Ugyanazt találom. A fotóimat úgy is lehet nézni, mint egy naplót: barátok, rokonok, ismerősök szerepelnek benne. Én nem vagyok riporter, nem tudok riporterként fényképezni. Láttam őket dolgozni, és ettől mindig megrettenek – én nem tudok ismeretlen helyen vadidegen embereket letámadni. Egyszer-kétszer megpróbáltam, amikor egy hónapig a Képes 7-nél voltam gyakornok; nem nekem való ez a fajta fényképezés, nem vagyok hozzá elég ügyes vagy rámenős. Azt figyeltem meg, és olvastam is, hogy a riporter előbb fényképez, aztán magyarázkodik, ha kell; nálam meg ez épp fordítva történik.

A standfotózás inkább neked való?

– Igen, mert egy adott, megrendezett helyzettel találkozom, mindenki tudja, a színész is, hogy miért vagyok ott. Nem kell magyarázkodnom, hogy csak a munkámat végzem, mint az utcán azoknak a szerencsétlen ismeretleneknek, akik sokszor kerülnek méltatlan vagy kiszolgáltatott helyzetbe. Sokszor nézem a buszon, villamoson vagy akárhol az embereket, figyelem, merről éri őket a fény, és közben azon gondolkozom, hogy ezt a jó világítást hogyan lehetne majd máskor is előállítani. De – néhány esetet leszámítva – gyakorlatilag az ismerőseimet, barátaimat fotózom. A fényképezés szinte legalapvetőbb archetípusa, hogy valaki a családját, az ismerősét vagy a barátait lefényképezi valamilyen helyzetben. Abszurd alaphelyzetek pedig mindig adódnak: egyszer csak szembe jön az utcán két fiú gázálarcban, vagy mulatozunk egy társasággal, az egyik fiú levetkőzik, és kirohan a hóba. Én esetleg akkor változtatok, igazítok valamin, ha attól a kép jobb lesz.

Néha irigylem is a filmgyári körülményeket, mert a forgatáshoz mindent tökéletesen bevilágítanak. Nekem nincs megfelelő felszerelésem, amiből elég nevetséges szituációk szoktak lenni. Mondjuk kapok egy megbízást egy színészportréra, a színháztól megkapom hozzá a nézőtéri büfét, és jó, ha van egy, esetleg két lámpa, de nincs állványom, ezért asztalokat rakok egymásra, arra a derítőlámpát, és küszködöm, érzem, hogy mennyire komikus a helyzet, de meg kell oldanom.

Van kedvenc fényviszonyod?

– Szórt fény, ellenfény, sziluett, árnyék. A kedvenc időjárásom a hóvihar, nem szeretem az erős napfényt, de nem emiatt érzem jól vagy rosszul magam. A legideálisabb az lenne, ha mindig pont olyan film lenne nálam, amilyen éppen kell. Berlinben egy este elmentem egy kocsmába, találkozni valakikkel, és nagyon megakadt a szemem valamin, pici lámpák voltak, csak egy kicsit kellett elfordítani, és minden megvolt, ami kellett, a figurák, a háttér, a fény is, és még 1600 ASA-s film is volt nálam – gyönyörű képeket csináltam. De nem mindig tudom előre megmondani, hogy mi lesz.

Amikor a digitális fényképezőgéppel elkezdtem megismerkedni, éreztem, hogy ez az, amivel meg tudok oldani valamit, amit már régóta szerettem volna. Isteni volt, nagyon boldog voltam.

Rólad gondoltam volna talán a legkevésbé, hogy érdekel a digitális technika.

– Hát, igen. A nyáron ki akartam próbálni, és kölcsönkértem egy gépet egy ismerősömtől. Az első kísérletek nem nagyon sikerültek, mert nem értettem a géphez, nem tudtam kezelni. Aztán egyre jobban ráállt a kezem, és nagyon lenyűgözött. Diszkókban meg bulikon fotóztam, ahol vibrál minden, állandóan változnak a fények, és azt filmes géppel lekövetni majdnem lehetetlen. A digitálissal viszont rögtön láttam, hogy mit kell korrigálni, és ha valami tök rossz, le lehet törölni, utána újra próbálkozni, nem pedig egy csomót exponálni a filmre, és majd az előhívás után derül ki, hogy sikerültek-e, vagy nem. Annyira lenyűgözött ez az egész, hogy éjfélkor kezdtem el fotózni, és amikor lemerült az elem a kamerában, és hirtelen körülnéztem, mennyi lehet az idő, reggel fél hat volt. Tizenkettőtől fél hatig semmi mást nem csináltam, csak megállás nélkül fényképeztem. Még nincs készen az anyag, számítógépen dolgozgatok rajta. Az is tetszik, hogy olyan színeket hozhatok létre, amilyeneket akarok. Most annak akarok utánajárni, hogy hogyan néz ki mindez a fotópapíron.

Lehet párhuzamosan művelni a kétfajta fotózást, vagy az egyik elnyomja a másikat?

– Nem nyomja el. Egyszer-kétszer dolgoztam is úgy, hogy mind a két gépet vittem magammal. A digitális is tetszett, és amikor megnéztem a fekete-fehér képeket, azok is nagyon tetszettek. És annyira más a kettő, hogy nem is hasonlíthatom egymáshoz.

Tagja vagy valamelyik szakmai csoportnak? Az Első Alkotócsoport, ugye, megszűnt.

– Éppen mostanában alakul egy hasonló, Kerekes Gábor kezdte el szervezni, és a tervei szerint kizárólag meghívásos alapon kerülhetnek be a tagok. Én sose vágytam különösebb tekintéllyé válni, inkább magányos típus vagyok, de azt látom, hogy elkezdtek mindenféle helyre hívni, például zsűritagnak, vagy konzultációra fiatalokkal. Belekerültem a fotós közéletbe. Egy bizonyos életkor után, vagy minek nevezzem, nem lehet mindenből kihúzni magam. Másrészt úgy érzem, hogy alapvetően nyitott vagyok az új dolgokra. Szívesen benne is vagyok sok mindenben, ha csoportos kiállításra hívnak, oda is elmegyek, annak ellenére, hogy én magam nem vagyok szervező alkat.

Lezár ez a kiállítás valamit, vagy minden megy tovább?

– Nyilván fontos esemény, mert a magam, de mások számára is összeáll belőle valamilyen kép arról, hogy mit csináltam eddig. De nem hiszem, hogy különösebben lezárna valamit.

De utána valami egészen mást kell csinálnod, vagy minden marad a régiben?

– Ez a krízis már bekövetkezett, már túl is vagyok rajta. Volt pár év, amikor megakadtam, úgy éreztem, hogy mindig ugyanazt ragozom. Kicsit leültem. Plusz egy kis életválság, magamba fordultam, kevesebbet jártam emberek közé. De azt hiszem, sikerült ebből kijönni, a sebeim nyalogatása helyett elkezdtem nyitni mindenféle irányba.

A nehezebb időszakodban született képeid ugyanúgy részei az életednek?

– Részei. Azt se mondom, hogy rosszak lennének. Csak nem voltam annyira aktív, kevesebb kép készült. De az is igaz, hogy az a kevesebb talán többet is ér. Amikor a kiállítás miatt előástam a régi dolgaimat, mert végig kellett nézni a negatívjaimat, elhűltem, hogy „úristen, van egyáltalán ezekben valami használható?!”

Majd az utókor fölfedezi.

– És hátha azt mondják, mégiscsak tudok válogatni…

Mászol még hegyet?

– Persze. Mondjuk a tavalyi évem nem volt annyira sűrű ilyen szempontból, a kiállítás meg a könyv elég sok időt elvett. A nemrég vásárolt számítógép is sokba került. A nyáron még sikerült eljutni a Dolomitokba meg az Alpokba, de távolabbi útra már nem került sor. Ősszel mindenképpen el akarok menni a Himalájába, még nem láttam a Mount Everestet. Olyan sokat dekkoltam itthon tavaly, hogy most már muszáj kitennem a lábamat.

Bacskai Sándor