fotóművészet

ÉN INKÁBB PROFIZMUSNAK NEVEZNÉM…

Beszélgetés Fejér Gáborral

„Én inkább profizmusnak nevezném…”– kommentálja Fejér Gábor, a Népszabadság című napilap képszerkesztője azt a tényt, hogy négy év alatt tizenhárom szakmai díjat nyert el. Ha a tizenhármat elosztjuk néggyel, tényleg jó átlagot kapunk, nem beszélve arról, hogy a napi szerkesztéssel eléggé leterhelt Fejér Gábor az utóbbi időben csupán alkalmilag fényképez.

A ma már nyugdíjas szüleimnek tisztes polgári foglalkozásuk volt, apám okleveles könyvelőként, anyám szintén pénzügyi vonalon dolgozott, úgyhogy a családban művészi indíttatást nem nagyon kaptam. Öcsém bőrdíszműves szakon végzett a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, de aztán ő is elment tanárnak.

Én utáltam tanulni, minél előbb önálló akartam lenni, az volt a legfőbb célom, hogy a lehető legkisebb energia-ráfordítással, minél kevesebb tanulással megálljak a saját lábamon. Normális polgári foglalkozásról természetesen hallani sem akartam. Már az általános iskolában is sokat rajzoltam, az volt az egyetlen célom, hogy felvegyenek a Kisképzőbe, ezért sokat is dolgoztam. Rajztanárhoz jártam, aki megtanított arra, amit meg lehetett tanítani, de nem tudott elég tehetséget, ambíciót és képzelőerőt adni hozzá.

Ezt a Kisképző felvételi bizottságában is érezhették, mert fölvettek, de nem a grafika szakra, amire jelentkeztem, hanem a harmadsorban megjelölt fotó szakra. Ez nagy csalódás volt, és eleinte nagyon utáltam, mert az első évben szigorúan csak elméleti oktatást kaptunk, gyakorlatilag nem is volt a kezünkben gép.

Kik voltak az évfolyamtársaid?

– Két olyan évfolyamtársam volt, aki be is fejezte a négy évet: Paraszkay György, aki grafikus lett és Bogdán László, aki tv-operatőrként dolgozik. Abból az időszakból nem is ismerek senkit, aki a fotó szakon végzett és a fotográfiából élne.

Még bejárt Langer Klári néni és Sevcsik Jenő is, de már nem tanítottak, nem is volt velük gyakorlati kapcsolatunk. A szakvezetőnk, Stross Lászlóné, Éva néni nagyon szigorú asszony volt, és ha jól emlékszem, nem fotográfus, legalábbis a gyakorlatban nem nagyon mutatta meg, mit hogyan kell csinálni; inkább elmélettel foglalkozott. De engem nagyon szeretett. Mégis, annyira gyűlöltem az egészet – sötétkamra, elmélet, minden, csak fényképezés nem, hozzá kell tennem, hogy fényképezőgépek se nagyon voltak, filmből is minimálisat adtak, mintha valakit könyvből akarnának megtanítani autót vezetni –, hogy az első év után el akartam jönni.

Aztán, ilyen az élet, a négy év alatt fokozatosan megszerettem; gondolom, eleinte csak beletörődtem, és a második évtől már valóban fényképeztünk, talán már saját gépem is volt. A többi tantárgyhoz képest a fotót már eléggé komolyan vettem, és rájöttem, hogy ez nekem való dolog, ellentétben például a grafikával, amihez nem volt elég a fantáziám, a belőlem kikívánkozó közlésvágy. A fényképezés sokkal kézzelfoghatóbb, ha úgy tetszik, földhözragadtabb dolog volt, viszont láttam benne fantáziát.

Emellett olyan visszajelzéseket is kaptam, amik megerősítettek. Dicsérték a szememet, az érzékenységemet. Megtanultam dolgozni is. Volt nálunk egy mondás, ami a helyi állapotokat jellemezte, úgy szólt, hogy dolgozni kell, nem pofázni.

Hová kerültél szakmai gyakorlatra?

– A FŐFOTÓ laborjába. Eléggé kiábrándító volt a vegyszergőzös sötétkamrájával, tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a fényképésztanuló világot lásson, ellessen valamit. Túl kellett élni, mint a katonaságot. Nem voltak az iskolának olyan kapcsolatai, amiknek a segítségével értelmesebben is el lehetett volna tölteni a szakmai gyakorlatot.

Érdekelt a fényképezés annyira, hogy az iskolán túli idődet is azzal töltsd?

– Igen, teljesen természetes volt, hogy a gép mindig a nyakamban lóg, és állandóan megyek valahová fényképezni. Körülbelül akkoriban történt, hogy a Várban láttam egy MTI-fotóst a két gyerekével, és megdöbbentem azon, hogy itt sétálgat, ahelyett, hogy fényképezne ebben a szép időben. Föl sem merült bennem, hogy ő profi fotós, aki akkor fényképez, amikor fényképeznie kell. Mi azt tanultuk meg, az ivódott belénk, hogy a fotózás életforma. A vicces az, hogy később én is ugyanúgy sétáltam a gyerekeimmel, és ugyanúgy szembe jött velem egy tizenvalahány éves fiú, aki vadul csattogtatta a gépét, és ugyanazt gondolhatta rólam, feltéve, hogy ismert.

Segített-e az iskola az érettségi után elhelyezkedni?

– Abszolút nem tudott segíteni. Nem volt hová. Mivel nem gyakorlati fotográfusok tanítottak ott, Tőry Klára, Keller Kati, nem voltak meg a kapcsolataik. Éva néni nagyon jóban volt Langer Klárával, Reismann Mariannal, de sem Klári néni, sem Marian nem tudott munkát szerezni.

Amikor felvettek az iskolába, mi már pontosan tudtuk, hogy ez telített szakma, ugyanúgy, mint az ötvös vagy a grafikus. Azzal a különbséggel, hogy az összes többi szaknak volt felsőfokú képzése, tehát ők el tudtak menni az Iparra vagy a Képzőre, ahol további négy évük volt a gondolkodásra. Nekünk ilyen lehetőségünk nem volt. Alibiből én is megpróbáltam bejutni az Iparművészeti Főiskola grafika szakára, ami mókás volt, hiszen nem grafikát tanultam, ki is vágtak, már az első forduló után. Hozzá kell tennem, hogy a grafikusokat sem igen vették fel elsőre, ha a Kisképzőből jöttek.

Voltak-e kapcsolataid a kortársaiddal?

– Még középiskolásként, a harmadik és a negyedik évben két alkalommal is nyertem a pécsi diákfotó-pályázaton, és más, országos pályázatokon is részt vettem. Ennek köszönhetően, Réti Pali bácsi révén jutottam el különböző táborokba, ahol érdekes emberekkel találkoztam, Debrecenben például Jokesszel, Balmazújvárosban Tímár Péterrel és Eifert Jánossal, Baján Horváth Péterrel. Más világ volt, csak a fényképezéssel foglalkoztunk, nem a bulizásról szólt az élet.

Kardos Ferenc rendező középiskolásokat keresett a Petőfi ’73 című filmjéhez, és több budapesti gimnázium után eljutottak a Kisképzőbe is, ahol szereplőket akartak találni, de grafikusokat is, akik majd a film dekorációját csinálják. Nem tudom már, milyen mázlival kerültem be, hiszen nem voltam grafikus, jó, tudtam rajzolni, de úgy, mint Soós Gyuri vagy Dolnik Miki, nem. Mindenesetre bekerültem, lehet, hogy a hosszú hajam miatt. Pápán forgattuk a filmet, én statiszta voltam, a falat kellett pingálnom, és emellett hagytak fotózni. Fantasztikus élmény volt, a szabadság hihetetlen fokát biztosították számunkra. Akkor kezdtem érezni, hogy tudok fényképezni. Például akkor készült az alvó Kánya Katáról az a képem, amelyre ma is büszke vagyok. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, aki immár negyedszázada társam. Összebarátkoztam a film operatőrével, Kende Jánossal, aki igazi művész és életművész is. Nemcsak a filmesek világába vezetett be, hanem tartást és önbecsülést is adott, nem is beszélve arról, hogy amikor húszévesen annyira csóró voltam, hogy nem volt pénzem filmre, tőle kaptam maradék filmgyári Kodak nyersanyagot is, hogy tudjak fotózni. Nagyon fontos dolgot tanultam meg tőle a forgatás alatt: a képen látható minden részletért, a jobb felső saroktól a bal alsóig, én felelek. Minden apró részletre figyelnem kell, nemcsak a fő motívumra. Ez óriási koncentrálóképességet, figyelmet követel, de meg lehet tanulni; és nagyon hasznos, akkor is, amikor később próbálsz szándékosan slendrián módon komponálni. A forgatás után sokat jártam Kendéhez, figyelemmel kísérte a pályámat.

Mihez kezdtél az érettségi után?

– A nyarat ellébecoltam, utána elmentem grafikus-dekoratőrnek az ÁFOR-hoz, talán három hónapig bírtam, egyrészt semmi köze nem volt a fotóhoz, másrészt rettentően zavart, hogy mindenki öcsinek szólított. Szét akartam robbanni a dühtől, hiszen én már művésznek éreztem magam.

Egyetlen munkahely volt akkoriban Magyarországon, ami célként lebeghetett a szemem előtt, az MTI. A lapok fotósainak bebetonozott helyük volt, mi azt hittük, hogy mind szörnyen tehetségtelenek, akiket a papa nyomott be. Az MTI viszont elég öntörvényű volt ahhoz, hogy náluk ne létezzen protekció, ráadásul sok fotóst foglalkoztatott, és igazi műhelynek számított. Fölvettek gyakornoknak az archív rovathoz. Mező Sanyi bácsi vezette, és Fényes Tamás, Bisztray Károly, Kovács Sándor (Cső), Branstetter, Horváth Péter, Kozák Albert voltak a rovatban. Elég szabadon dolgozhattunk: menj le, fiam, Kecskemétre, és dolgozd föl a várost; menj el a Rábába, és csináld meg. A gazdasági rovatból Tóth Gyula is elment a Rábába, de az volt az óriási különbség, hogy neki termelési képeket kellett hoznia, nekünk viszont zsánert, ami sokkal kötetlenebb volt. A hangulat is elég jó volt. Mező Sanyi bácsinak volt egy mondása, amely szállóige lett, beteszed, fiam, a weitvinklit, és akkor minden rendben lesz.

Állati mázlim volt, mert annak ellenére, hogy gyakornok segédtanonc voltam, mégis önálló munkákat kaptam. Például Fenyő Jancsi, akivel egy időben kerültem oda, hónapokon keresztül cipelte Bisztray Karcsi táskáját, nekem viszont senki felszerelését nem kellett cipelnem, helyette igazi fotós feladatokat adtak. Fényes Tomi, aki a közvetlen főnököm volt, és gyakran foglalkozott a fiatalokkal, adott tíz tekercs 6x6-os színes Agfa filmet meg egy Pentacon Sixet, és leküldött a mohácsi busójárásra. Mohácson végig szakadt az eső. Egyrészt nyeretlen kétéves voltam, másrészt el lehet képzelni, milyen hangulatú lehet egy busójárás szakadó esőben, a lényeg, hogy kínomban mind a tíz tekercs filmet elfényképeztem. Amikor az előhívott negatívot letettem Fényes elé az asztalra, megkérdezte, hogy hány tekercset fényképeztem volna el, ha a film az enyém lett volna. Mondtam, hogy egyet sem. És baromira elszégyelltem magam. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy különböző felfogású és munkamódszerű fotósok vannak, hogy az egyik tíz tekercsből egy anyagot hoz ki, a másik viszont ötöt. Én ezt nem tudtam. Másrészt a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy nincs magántulajdon, ez a film is csak úgy van, azért kaptam, hogy elfényképezzem. Szégyelltem magam, pedig ő nem dorongolt le, nem számoltatott el a filmmel. Inkább arra vezetett rá, hogy a riporter felelősséggel tartozik a munkájáért, a felszereléséért, a nyersanyagért. Akkor elhatároztam, hogy úgy fogok dolgozni, hogy azt a kérdést soha többé, senki ne tehesse fel.

Egy másik meghatározó élményem Petrovits Lacihoz kötődik, egyik vasárnap jött vissza egy tornászversenyről, és a laborban számozta a két kisfilmes tekercs kockáit. Álltam mellette és néztem, a szokás az volt, hogy a jó kockákat beszámozták, az életleneket X-szel áthúzták, de neki a két tekercs film 72 kockáján egyetlen- egy X sem volt. Tudtam, hogy az akkori fantasztikus sportfotós csapat, Petrovits, Almássy, Farkas Jóska, igencsak a riporteri szakma csúcsán vannak – mégis, hogy az ördögbe csinálja?! És a két tekercs filmen megvolt minden, ami kellett, az öszszes induló az összes szeren. Az MTI-ben belénk verték, hogy mindennek meg kell lennie. Olyan nincs, hogy visszajövök egy munkáról, és a szerkesztő megkérdezi, miért nincsen kistotálom. Vagy miért nincs erről a helyzetről egy közelim?

Még szakadó esőben sem?

– Persze.

Nem volt kifogás?

– Olyan nem létezett, hogy „sajnos, nem jött össze.”

Akkor, a Petrovits filmjeit látva, egy kicsit megrettentem, hogy jó helyen vagyok-e. Hiszen én erre soha a büdös életben nem leszek képes. Ugyanakkor, az első frusztráltság után, erőt is adott: ha ezt más meg tudja csinálni, akkor előbb-utóbb én is meg fogom tanulni.

A szerkesztők vagy rovatvezetők minden egyes anyagot értékeltek?

– Műhelymunka volt, negyedéves, talán havi képversenyekkel, és ragyogó fotósokkal, akkor még ott dolgozott Benkő Imre, Molnár Edit, Keleti Éva, Friedmann Bandi ma is ott van, mint ahogy az MTI Fotó szerkesztőjének, Pálfai Gábornak is kisujjában volt a szakma. Ma is vannak ott tehetséges fotósok. De úgy látom, nem az MTI vonzza a fiatalokat, inkább tőlük mennek el máshová, nem is értem, miért nem az a szakma első számú munkahelye.

Meddig voltál ott?

– Csak három hónapig, mert behívtak katonának, pontosabban határőrnek. Pálfai Gabi elintézte, hogy a Határőr újsághoz kerüljek. Ez óriási szerencse volt, az MTI-ben ugyanis csak úgy kerülhettem volna státusba, ha elvégzem a MÚOSZ-iskolát, a MÚOSZ-ba viszont csak státusból vettek volna föl, tisztára 22-es csapdája helyzet volt, mert az én beíratásomra csak nagyon sokára, az előttem lévők kihalása után kerülhetett volna sor. A Határőrnél meg voltak elégedve a munkámmal, ottmarasztaltak polgári alkalmazottként, és beírattak az újságíró-iskolába.

Nem lett volna nekik egyszerűbb és olcsóbb újabb sorkatonát odavenni?

– Voltak ott sorkatonák akkor is, amikor én már polgári alkalmazottként dolgoztam. Valamiért azt akarták, hogy náluk maradjak. Nekem is megérte, a szerkesztőségekben, mondjuk ezerötszáz forintos fizetés volt, én pedig kétezer forintot kaptam, és nemcsak, hogy jól fizetett állás volt, de fillérekért ehettem, a belügyi dolgozók előbb-utóbb lakáshoz juthattak, ebből a szempontból nagyon előnyös volt. Ráadásul sokan fordultak meg a lapnál, újságírók is, fotósok is, tehát a szerkesztőség jó, bevett műhelynek számított.

Közben elkezdtem járni a MÚOSZ-iskolába, Féner volt az osztályfőnök, Schwanner, Tóth „Füles”, Szalay Zoli, Miklós Pál tanítottak. Amikor jelentkeztem, kész anyaggal kellett felvételizni, és én a Lehel piacot fényképeztem. Már nem tudom, hogy Urbán Tamás is ott tanított-e, vagy máshogyan került be a felvételi bizottságba, a lényeg, hogy ő bírálta el a képeimet. Nagyon tiszteltem őt, akkor már ismertek voltak a híres munkái. Láttam, hogy nem nagyon tetszenek neki a képeim, meg is kérdezte: „És mit akartál ezekkel mondani?” Nem tudtam mit válaszolni, mert én nem akartam semmit sem elmondani, csak kimentem a piacra, és fényképeztem jópofa dolgokat, amiket láttam. Elgondolkoztam: tényleg, mi a francot akartam elmondani? Akkor kezdtem megérteni, hogy a fényképpel el lehet mondani, ki lehet fejezni valamit. Ha két képet egymás mellé teszek, abból kijöhet egy harmadik. Ha több képet teszek egymás mellé, abból születhet egy sorozat. Később tanultam is ezt, de addig, Urbán kicsit pikírt kérdéséig, nekem fogalmam sem volt róla, mi a képpár, mi a fotóesszé, mi az a tudatos fényképezés. Abban az időben volt Korniss Péter és Féner Tamás műcsarnokbeli kiállítása is, amelyek fantasztikus hatással voltak rám.

Hogyan kerültél a Népszavához?

– 78-ban meghívtak az akkor alakult Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába. Az ott beadott szinopszisra kaptunk pénzt, hogy valamilyen nagyobb szabású munkát megcsinálhassunk. Akkor készítettem az Éjszakai műszak című anyagomat, amely elég jó lett, a Stúdión belül is sikeres. A többiek képeivel együtt kiállították a Munkásmozgalmi Múzeumban, amit Rédei Ferenc, a Népszava fotórovat-vezetője is megnézett, és ahogy később mesélte, beleszeretett, és azt mondta, hogy ez a pali kell neki. Olyan nagyon nem kellett csábítania, mert egy országos napilap a Határőrhöz képest, bármennyire jól éreztem is ott magam, sokkal többet jelentett. Gondolj bele, mennyire más, amikor megérkezel egy munkára, és megkérdezik, hogy honnan jöttél, azt mondani, hogy a Népszavától, mint azt, hogy a Határőrtől. Meg már untam is, hiszen a határok, a hajóállomást és Ferihegyet leszámítva, nem Pesten vannak, és a sokadik Budapest–Nyírbátor vagy Budapest–Nagykanizsa út már dögunalom volt. Nem beszélve arról, hogy a kapott feladatok sem voltak túl változatosak.

Tizenegy évig voltam a Népszavánál, ahol sokáig Rédei Feri volt a főnököm, és olyanokkal dolgoztam együtt, mint Szlukovényi Tomi, aki ma a Reuters európai vezető fotóriportere, Kiss Árpi, T. Balogh, Daniss Barna, Batha Laci. Eléggé szabadon mozoghattunk, de minden napra ki kellett valami feladatot találnunk, ami frusztráló dolog, sokszor feküdtem le gyomorgörccsel, hogy holnap mi a fenét fogok kitalálni, ugyanakkor ez ébren is tartotta az agyamat, nem beszélve arról, hogy egy csomó érdekes helyre el tudtam jutni.

Teljesen véletlenül kezdtem fényképezni Ferencsik Jánost. Nagyzenekari próbát szerettem volna fotózni, amiben az érdekelt, hogy egy sokféle művészből álló, nagy társaság hogyan viselkedik, hogyan viszonyulnak egymáshoz, milyen gesztusaik vannak. Fölhívtam a hanglemezgyárat, hogy van-e valahol próba, mondták, hogy most éppen nincs. De néhány nap múlva szóltak, hogy a Ferencsik vezényelte Állami Hangversenyzenekar az Olasz Intézetben készít lemezfelvételt. Egy kicsit megijedtem, Ferencsiknek rossz híre volt, a legenyhébb, amit mondtak róla, hogy vadállat, megeszi az újságírókat és a fotósokat. Élet-halál ura volt. Félelmemben, hogy majd zajongani fogok, a feleségemmel varrattam a gépre egy védőruhát, ami tompítja a zajt, de hamar kiderült, hogy semmit nem ér.

Odamentem, bemutatkoztam, de a karnagy úr még nem volt ott. Egy csigalépcsőn lehetett feljutni a hangmérnökökhöz, azon rohangáltam le-föl, hogy mi van, hol késik, minél előbb be kell neki mutatkoznom, mert ha elküld a francba, akkor már itt se vagyok. Már fél óra is eltelt, éppen szaladtam le a szűk csigalépcsőn, amikor szembe jött velem. Elkezdtem makogni, ez és ez vagyok, ezért és ezért jöttem ide, és végtelenül kedvesen válaszolt, egy pillanat alatt föloldotta bennem a görcsöt. Utóbb még az is kiderült, hogy szereti, sőt értékként kezeli a fotót, és maga is szeret fényképezni. Elkezdődött a próba, óvatosan elkezdtem dolgozni, és egy idő után azt vettem észre, hogy nemcsak elfogadja, hogy én is a munkámat végzem, hanem élvezni kezdi azt, hogy fényképezem. Felszabadult volt, bohóckodott, időnként kiszólt nekem valami jópofát. A nap végére minden félelmem, minden görcsöm elmúlt, egyenrangú félként viselkedtem vele. Amikor dicsérte a karóráját és az enyémet leszólta, hogy micsoda krumpli, én ugyanolyan csipkelődő stílusban válaszoltam, amire teljesen normálisan reagált. Sikerült a kapcsolatteremtés, és erre máig büszke vagyok.

A Népszavánál lenagyítottam a képeket, és bár nem kérte, a jobbakat elvittem a másnapi felvételre; úgy éreztem, hogy egyrészt úgy tisztességes, másrészt roppant hasznos, ha megmutatom neki, milyen jó képeket készítettem róla. Mázlim volt, mert tényleg voltak köztük jó képek. Láttam, hogy tetszenek neki, és attól kezdve természetes volt, hogy őt fényképezem, fényképezhetem. Ez több hónapig tartott, próbák, koncertek, hanglemezfelvételek, egyszer a balatonedericsi nyaralójába is meghívott ebédre, ahol szintén sokat fotóztam. Közben ő beteg volt, amiről semmit nem tudtam. Azt hiszem, Villachban lett volna koncertjük, sikerült elintéznem, hogy kimehessek velük. Ő csak a határig jött, ott rosszul lett, haza is utazott, nem vállalta a koncertet, szereztek egy másik karmestert, mert a lekötött hangversenyt nem mondhatták le.

Rédeinek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a népszavás munkám mellett ennyit tudtam ezzel az egy anyaggal foglalkozni, amiből később könyv is megjelent.

Közöltek is a képekből?

– Szerintem nem, hiszen nem volt semmi apropójuk. Hol, miért jelent volna meg?

Te aztán ott rovatvezető lettél…

– Rédei Ferit átcsábították a Népszabadsághoz, pontosan azért, mert a Népszava képanyagai sokkal erősebbek voltak. Híre ment annak, hogy Feri milyen jó rovatot alakított ki. De már nem érezte olyan jól magát a Népszavánál, plusz vonzotta az új feladat. „Cserbenhagyta” a csapatot, amit ő épített fel, ugyanakkor meg is értettük, neki a Népszabadságnál azt ígérték, hogy mindenben szabad kezet kap, és olyan rovatot alakít ki, amilyet akar. Ma is ő az egyetlen a szerkesztőségben, aki csak azokkal az emberekkel dolgozik, akiket ő hívott ide. Voltak pressziók, hogy ezt vegye föl, azt vegye föl, de a népszavás és a népszabadságos főnökei is tudomásul vették, hogy ő csak azokért tud felelősséget vállalni, akiket maga választott. Neki nagyon erős integrálóképessége van, össze tudja tartani a csapatát, amelynek tagjait ráadásul ő verbuválta.

Én is a csapat egyik tagja voltam, a kollégáim nem is nagyon szerettek, mert én voltam Rédei lieblingje: jól dolgoztam, lelkiismeretes voltam, sok képem jelent meg. Hülye helyzet lett volna, ha egyik napról a másikra a főnökük lennék. De nem volt mese, rovatvezető kellett. Behívatott a főszerkesztő, és azt mondta, nagyon egyszerű, vagy hozok egy rovatvezetőt, vagy elvállalod te. Legalább három emberrel beszéltem, hogy ilyen helyzetben mit lehet tenni, és mindenki azt mondta: eszedbe ne jusson elvállalni, ez öngyilkosság. A végén a főszerkesztőnek mégis sikerült behúznia a csőbe, és elvállaltam. Három évig voltam rovatvezető, mondanom sem kell, nagyon sok konfliktusom volt abból, hogy egyik pillanatról a másikra vezetői székbe ültem. 89-ben, a rendszerváltás környékén el is mentem a Világ című politikai hetilaphoz, amit az Ötletből kivált fiatalok gründoltak. Kiss Árpi, volt népszavás kollégám volt a képszerkesztő. A Világot mindenki dicsérte, de akkoriban sem volt egyszerű fekete-fehér hetilapot eladni, egyre nehezebb gazdasági helyzetbe került, a végén meg is szüntették. A kiadó magazinjainak képszerkesztőjeként szabadúszó lettem. Szintén volt népszavás újságíró kollégám, Thurzó Tibor alapított Köztársaság címmel új színes hetilapot, ahová képszerkesztő-rovatvezetőnek hívott. Nekem kellett a felszerelést beszereznem, a rovatot felállítanom, tulajdonképpen ez volt az első igazi szakmai sikerem, mert sikerült jó csapatot kialakítanom, Bánkuti Andrással, Cseke Csillával, Kegyes Andrással, Toroczkay Csabával. „Természetesen” ez a lap is tönkrement. Ott álltam munkanélküliként, vagy elegánsabban szólva szabadúszóként. Egy borzasztóan nehéz, munka nélküli időszak után, valahogy mégis kezdett kialakulni, hogy a magam ura vagyok, és nem tűnt már olyan szörnyűnek, hogy elsején nem kapok fizetést. Megpróbálkoztam a színes fényképezéssel, akkor kezdtem el a Hidak sorozatot, megbízást kaptam az Operaház fényképezésére. Egyre inkább sikerült megállni a saját lábamon, amikor elkezdtek csörögni a telefonok. Volt egy tapogatózó beszélgetésem a Kurirnál, de hamar kiderült, hogy nem sok fantáziát látunk egymásban. Egy hét múlva a Magyar Nemzettől hívtak fel – ez még „az” a Nemzet volt –, de abból se lett semmi.

Ekkor kerültél a Népszabadsághoz?

– Rédei Feri, aki rovatvezetőként és „képszerkesztőként” dolgozott egyszerre, egyre inkább belefáradt abba, hogy nem látszik a lapon, hogy itt tehetséges fotósoknak rendszeresen jó képei születnek. A napi munka mellett nem jutott már energiája arra, hogy ezért is harcoljon, és kellett neki valaki, aki ezt helyette, a fotósok érdekében megteszi.

Mármint azt, hogy a jó képeket benyomja a lapba?

– Igen.

A szöveg rovására?

– Igen. A Népszabadságnál kezdett megnőni a fotó jelentősége, amire a konkurencia miatt, amit a Magyar Hírlap és a Népszava jelentett a számára, szükség is volt. Ne felejtsük el, hogy a Népszabadság megcsontosodott, unalmas, a pártszempontokat szem előtt tartó újság volt. Pedig mindig jó fotóriporterei voltak, csak ez nem látszott rajta. Rédei és a fotósok nyomására lassan elfogadta a szerkesztőség, hogy kreálniuk kell egy képszerkesztői posztot. De a főszerkesztő nehezen tudott dönteni, Rédei küszködött vele, már legalább egy fél éve hitegetett, mondogatta, hogy még egy kicsit legyek türelemmel, dolgozik a problémán. Közben Bánkuti, a Reform rovatvezetője is hívott képszerkesztőnek, a főszerkesztővel már meg is állapodtunk arról, mikor kezdek, de mondtam nekik, hogy ha a Népszabadságnál döntenek a felvételemről, akkor oda megyek. Bejöttem Rédeihez, elmondtam, hogy konkrét ajánlatom van a Reformtól, mondja meg, jöhetek-e ide vagy nem. Ez után a kvázi zsarolás után végre sikerült elkapnia a főszerkesztőt, és még aznap megállapodtunk, hogy a Népszabadság fölvesz képszerkesztőnek. Ez éppen tíz éve volt.

Hogyan dolgoztok együtt Rédei Ferenccel? Ő neked nem a beosztottad.

– De, abszolút az. Ez egy hülye helyzet. Hónapokig azt kérdezgették a kollégák, hogy akkor mit csinál ő és mit csinálok én. Rédei vezeti a rovatot, ő felelős a fotósokért. Nekem az a dolgom, hogy az anyagaikból a legjobbat válasszam ki. Az egyre több munka miatt az utóbbi időben fölmerült, hogy esetleg föl kéne venni még egy képszerkesztőt, de nem találtunk olyan embert, akit mi ketten és a rovat is elfogadna. Inkább Feri átveszi tőlem a délelőtti munkát, mert úgyis bent van. Ugyanígy, amikor szabadságon vagyok, ő a Népszabadság teljes jogú képszerkesztője. Persze olyankor óriási a terhelése, ezért sokat morog – joggal.

Igazi nagyüzem ez. Amikor a családias légkörű Népszava, pláne a Köztársaság után először beléptem ebbe a gyárba, termelési folyamatok közé, azt hittem, összeszarom magam. Nagyon nehéz ide beilleszkedni; az a tapasztalatom, hogy azokat az embereket, akik máshol sztárok, császárok voltak, itt pillanatok alatt bedarálják. Ugyanakkor a Népszabadság, a kulturáltságát, szervezettségét, felkészültségét, felszereltségét és légkörét tekintve, mégis fantasztikus munkahely, igazi oázis a szakmában.

Egyébként Rédei Feritől gyakran megkapom, hogy én hülye szerkesztőként bent ülök a szobámban, már fogalmam sincs, mi történik odakint, hogyan változik a fotóriporteri szakma. Nem mintha neki lenne, hiszen már ő sem fényképez. Ezen néha jól elvitatkozgatunk.

Ha már itt tartunk, miben változik a riporteri szakma?

– Például rengeteg életlen kép születik. Amikor manuálisan állítottunk élességet, ez elképzelhetetlen lett volna. De a mi riportereink már csak digitális gépet használnak, és azt mondják, az LCD-keresőben nem tudják rendesen ellenőrizni az élességet, kénytelenek autofókuszszal dolgozni, az meg olyan, amilyen. Én egyszer vettem digitális kamerát a kezembe, amikor ledorongoltam az egyik riportert az életlen képek miatt, és a kezembe nyomta, itt van, próbáljam meg én. Tényleg nem egyszerű. Van olyan fotósunk, Bánhalmi Jancsi, aki idén lesz hatvanéves, róla igazán nem lehet azt mondani, hogy nem ismeri a szakmát, és ő is kénytelen volt átállni a digitálisra, meg kellett tanulnia az élességállítást, nem volt mese. Fölgyorsult a tempó, már nem lenne idő képeket előhívni, nálunk nincs is már film, megszüntettük a labort. És közben mindenki érzi, hogy a digitális fényképezés a fotó halála, hiába egyre jobbak a gépek és nő a pixelszám, nyomába nem ér a papírképnek vagy a színes diának.

Ezért, ha maguknak akarnak fotózni, előveszik a saját, filmes gépeiket, és munka után azt használják. Igaz, elég nagy tűznek kell lobognia a fotósban ahhoz, hogy a napi favágáson túl még a saját örömére is fotografáljon. Amikor Velledits Éva hozzánk jött, fantasztikus dolgokat fényképezett magának, eltelt fél év, és már csak azt tudta megcsinálni, ami kötelező volt. Belefáradt, és ez nagyon szomorú dolog. Kritikusan és önkritikusan azt is be kell vallanunk, hogy hiába is tenne le valaki remekművet az asztalra, a lap nem tudna velük mit kezdeni, nem lenne vevő rájuk. Profitálnia kellene belőlük, de nincs rá hely, nincs hasznos felület.

Nem tudom, mi a megoldás. Most, hogy a bulvárlapok előretörése miatt csökkent a példányszámunk, a Népszabadságnak meg kell újulnia, modernizálni akarják, de senki nem tudja, hogy ez pontosan mit jelent majd.

Ha szerencsénk lesz, akkor esetleg ismét növekedni fog a kép szerepe a szöveg rovására.

Ha egy fotósotok jó témát talál, akkor konzultálnia kell veletek, vagy magától is feldolgozhatja, amit talált?

– Mindkettőre akad példa, van olyan kollégánk, aki nem igényli a konzultációt, megy a saját feje után, és mi nem szólunk bele. De a többség kommunikál egymással, megbeszéljük, és ha kell, segítünk.

Te már egyáltalán nem jársz ki?

– Nem, én képszerkesztő vagyok, nem is kaptam gépet a szerkesztőségtől. A saját szett-táskámat szépen betettem a szekrénybe, és évekig nem is láttam. Tulajdonképpen ki is iratkoztam a szakmából.

Bánkuti Andrásnak és Gera Mihálynak köszönhetően bekerültem a Fényképtár könyvsorozatba. Gerától nagyon sok bölcs útbaigazítást, gyakorlati segítséget és biztatást kaptam a pályám során. A könyvet létrehozó Folpress Nyomda grafikai stúdiójának vezetője, Tamási Gábor Dunaszekcsőn szervezett egy nagybaracskai jellegű fotóstábort azoknak, akiknek a könyve náluk készült: Benkő Imre, Markovics Ferenc, Pólya Zoltán. Ott kezdtem ismét kedvet kapni az intenzív fényképezéshez. Most már a harmadik táborozáson vagyunk túl. A Népszabadság révén eljutottam Kínába, és Moszkvában is sikerült fényképeznem. Nemrég főszerkesztőnk, Eötvös Pál, elküldött Prágába, hogy fényképezzem a várost. Ragaszkodott hozzá, hogy én menjek, ami jólesett; tíz év alatt ez volt az első feladat a Népszabadságnál, amit fotóriporterként kaptam. Beindult a szekér. Négy év alatt tizenhárom díjat nyertem.

Ennyire föl tudsz pörögni?

– Én inkább profizmusnak nevezném. Az MTI-ben és a Népszavánál tanultam meg, hogy szarból kell várat építeni, nekem akkor is szállítanom kell a riportot, ha egy eseményem nem történik semmi.

Ha a sajtófotós díjak fokmérők lehetnek, akkor a Népszabadságnál nem panaszkodhattok.

– Igen, ebből a szempontból sikeres volt az újság. Most, hogy Gárdi Balázs elment, és a szabadúszást választotta, romlott a helyzet, de tényleg gyakran nyertek a fotósaink. Ami természetes is, mert egyfelől tehetségesek, másrészt a lap is megteremtette a lehetőségeket, olyan helyekre tudta őket eljuttatni, ahol lehetett jókat fényképezni. Meg is kaptuk, hogy persze, mert a Népszabadságnak kiemelkedő lehetőségei vannak, de ez hülyeség, mert a díjat kapott képek nagyobbik hányada olyan helyen készült, ahová bármelyik fotóriporter eljuthatott, és el is jutott, hiszen gyakran egymás mellett álltak. Az, hogy Gárdi Afganisztánba utazhatott, a Népszabadságnak köszönhető, de ugyanakkor volt ott két másik magyar fotós is; az árvíznél vagy a tiszai halpusztulás után szintén nemcsak Gárdi volt a helyszínen, a többi fotós ugyanott, ugyanakkor, ugyanazzal a felszereléssel dolgozott.

A főnökeid kérdezték a véleményedet arról, hogy legyenek-e színes oldalak?

– Megkérdeztek, de nem lett foganatja annak, amit mondtunk. Meg kellett tenni. A rovaton belül mindenki nagyon utálta, de ma már, ha egymás mellé teszek egy másfél évvel ezelőtti és egy mostani lapszámot, én is azt mondom, hogy szükség volt erre a lépésre. Azzal együtt, hogy egy fekete-fehér riportkép sokkal ütősebb tud lenni.

Miért közöltök MTI-képeket?

– Azért, mert kevés fotósunk van ahhoz képest, amennyi munkát el kell végeznünk, és nem jut rá ember. Tegnap a gazdatüntetésről MTI-képet jelentettünk meg, mert az egyik fotósunk kint volt Imolában Baumgartner Zsolt tesztelését fényképezni, a másik vidéken, a harmadik szabadságon van, a negyedik Romániában tartott előadást az ottani fotósoknak.

Vidéki „külsősöktől” is szoktunk képet közölni, ők gyakran a tűzzel játszanak, mert a munkahelyük nem teszi lehetővé, hogy kereset-kiegészítésként máshová is dolgozzanak. Sajnos, és talán nem szép, hogy ezt mondom, vidéken nehéz olyan embert találni, aki a mi igényeink szerinti sajtófotót színvonalasan műveli. Általában a megyei lapoknál borzasztó körülmények között dolgoznak a riporterek, és egyre rosszabb a helyzet, egyre inkább az lesz a tendencia, hogy megveszik az újságíróknak a kis digitális gépet, és a fotósokra nem lesz szükség. Ahhoz viszont szegény a Népszabadság, hogy a vidéki tudósítók mellett vidéki fotóriportereket tartson el, meg értelme sem lenne. Nehéz ügy. Az is gyakran jelent konfliktust, amikor egy vidéki eseményre az MTI sem tud riportert küldeni, és a helyi fotós ugyanazt a képet nekik is és nekünk is eladja, lelkiismeret-furdalás nélkül.

Rév Miki bácsi is tanított az újságíró-iskolán, nem emlékszem már, hogy hetven éves volt-e vagy csak hatvan, de nagyon öregnek láttuk, nem is értettük, hogy mit adhatna át nekünk. És egyszer mondott valamit, amit soha nem felejtek el, „Tessék szíves lenni nagyon odafigyelni arra, hogy ne nyikorogjon a cipő.”

Mint egy szenilis bolondra, úgy néztünk rá: mi a francot akar? Csak később értettem meg, amikor már fotóriporterként dolgoztam, hogy azt akarta velünk megértetni, hogy az esemény nem miattunk van. És hány csörtető vaddisznó kollégát láttam én már azóta is! Az a legkevesebb, hogy belevakuzik az eseménybe; átrendezi a helyszínt, rászól a „szereplőkre”, minden őérte történik. A kereskedelmi televíziózással a helyzet csak tovább romlott. Talán már én is szenilis bolond vagyok – de változatlanul azt mondom, egy fotósnak olyan alázattal kell dolgoznia, hogy senki ne kapja fel a fejét azért, mert X médium képviselője megjelenik az eseményen. A fotóriporternek az a dolga, hogy legyen ott, ahol kell, a lehető legjobb szögből fényképezzen, legyen meg minden képe, de mindezt úgy érje el, úgy dolgozzon, hogy ne zavarja meg az eseményt. Hogy ne nyikorogjon a cipője.

Bacskai Sándor