fotóművészet

BESZÉLGETÉS SCHWANNER ENDRÉVEL

Ha nem ismerem a technikát, használni sem tudom

Beszélgessünk először a Studio Nadarról! Hogyan alakult, kik voltak a tagjai?

– A Studio Nadar három korábban már meglévő csoportosulásból jött létre. A Fotóművészet 1967/2. számában beszéli el Végvári Lajos a megalakulás konkrét sztoriját. Előtte ott van egy szöveg, egy kiáltvány, vagy nem is tudom, minek nevezzem, amit Bíró Klárival közösen írtunk. Végvári akkoriban tanította Fénert, aki mintha járt volna abban az időben valamilyen címen a főiskolára. Féner hozta Korniss Pétert. Itt, ebben a szobában, ahol most beszélgetünk, működött egy másik csapat, az ún. keddiek. Ez tulajdonképpen az Aesculap Fotóklub magja volt. Azért kerültem kapcsolatba az egészségügyiek fotóklubjával, az Aesculappal, mert a feleségem az egészségügyben dolgozott. Akkoriban egészen jó társaság verődött ott össze, és a prímet már nem is az eredeti tagok, nem az egészségügyiek vitték. Gerendás professzor vezette a klubot. Öten-hatan egyre szorosabb kapcsolatba kezdtünk kerülni, s mivel mi akkoriban kaptuk ezt a lakást – 1961-ben nagy szó volt, hogy valakinek saját lakása van –, nálunk jöttünk össze minden hónap második keddjén, ezért lettünk „keddiek”. Ide tartozott Bíró Klári, Csák Miki, Gyarmati Sanyi, Kovács Tamás, később Kelemen Miklós is csatlakozott hozzánk. A harmadik csoportba tartoztak, ők a mi csapatunkkal elég szoros kapcsolatban voltak a nyári népművelési táborok révén, Módos Gabi, még szombathelyiként, Fejér István Egerből és Weszelits Jenő szintén szombathelyiként. Igazi csoport csak a keddi társaság volt. A mi összejöveteleinken sok mindenki megfordult Bence Páltól Lőrinczy Gyurkáig.

Elég széles spektrum…

– Volt, akit praktikus okokból hívtunk, volt, akinek a gondolkodása valóban érdekelt bennünket. Lőrinczy Gyurkáról a könyvemben megjelent kép abban a székben ülve készült, ahol most maga ül. Volt olyan is, hogy írt egy cikket, és mielőtt leadta volna, fölhozta, felolvasta, és arról dumáltunk. Mindenki felé nyitottak voltunk, ám a Nadarba végül is egy körülhatárolható területen dolgozó fotográfuscsapat jött össze. Az 1966-os győri országos kiállítás kapcsán kezdtünk hangosan hőbörögni. Gyalázatos színvonalú volt, még az adott körülmények között is. Mindenki tudja, hogy 1966-ban mit lehetett, és mit nem. Annál a kiállításnál biztosan többet, jobbat lehetett volna csinálni. Az öncélúság, a rossz értelemben vett amatőrizmus jellemezte az egészet.

Végvárit már ismertük, mi is jártunk az előadásaira. Akkor Győrben együtt ebédeltünk vele. Utána a Rába-parton folytattuk a beszélgetést, meg hazáig a vonaton, és valójában innen indult a Studio Nadar. Végvári nyíltan megmondta, az ő egyik célja az, hogy közelről, belülről láthassa, hogyan születik meg a fotó mint műalkotás. Beleértve a folyamatba a labormunkát is. Végvári neki is állt, és saját kezűleg laborált. Művészettörténészként jól tudta, hogy az ecsetkezelés ugyanúgy hozzátartozik a festő munkájához, mint a laborálás a fotóséhoz.

Egy évvel később került közénk Hemző Karcsi. Mi mindannyian a mai napig úgy érezzük, hogy a Studio Nadar nagyon jó és hasznos dolog volt. Amikor tavalyelőtt Bíró Klári kiállítása megnyílt a Mai Manóban, az összes Pesten élő nadaros ott volt, különösebb szervezés nélkül. Már az egész ház kiürült, amikor mi még mindig ott dumáltunk. Ugyanez játszódott le Hemző Karcsi lakásán, amikor a lépcsőházi galériáját megnyitotta.

Úgy folytak a dolgok a Nadarban, ahogyan az ma elképzelhetetlen. Mi olyanokat vágtunk egymás fejéhez a képek kapcsán, hogy az hihetetlen. De soha senkinek sem jutott eszébe, hogy megsértődjön.

Hány évesek voltak akkor?

– Végvári jóval idősebb volt nálunk, majdnem húsz évvel.

Ha jól tudom, azért a többiek sem voltak már túl fiatalok. Húszas éveik végén, a harmincasok elején.

– Igen. A csoportból akkorra már mindenki ismert volt valamennyire a fotó területén. Emlékszem rá, úgy tizenöt-húsz éve meghívtak a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába. Ott ült velem szemben a fiatal társaság, és csak hallgattak, senki nem szólt hozzá egy szót sem. Amikor vége lett a foglalkozásnak, megkérdeztem őket: miért voltatok itt, ha nem szóltok semmit? Ha nem érdekel benneteket az egész, akkor minek ültetek itt, ha viszont van véleményetek, miért nem mondjátok? Nem akarjuk megsérteni a szerzőt – válaszolták. A Nadarban ez elképzelhetetlen volt. Mindenki örült annak, hogy végre konkrétumokat hall a képeiről, olyanoktól, akiknek ad a véleményére. Azt is tudtuk a másikról, hogy nem azért bírál, mert a saját képét akarja helyette nyomatni. Végvárinál minden hónapban összejöttünk benn a főiskolán. Tartott kötöttebb vagy kevésbé kötött előadásokat is. Képeket néztünk, elemeztünk. Pótoltuk azt a tudást, amihez akkoriban nem lehetett hozzáférni. 1969 elején – még biztosan tudom – együtt voltunk, mert fénykép van róla. Aztán lassan mindenki életének kezdett kialakulni az iránya, s bár nem volt különösebb összeveszés, és senki sem akarta a csoportot fölrobbantani, elmúlt lassan az egész. Az az érzésem, Végvárinak is többé-kevésbé elég volt már ez az egész arra, amire ő akarta. Bár ezt nem tudom pontosan.

Mit csináltak még a havonta rendezett főiskolai összejöveteleken kívül?

– 1967-ben lent volt az egész társaság – Korniss kivételével – Oroszlányban. Végvári szervezte. A tanácstól kaptunk egy szobát: együtt voltak fiúk, lányok, kutyák, mindenki. Tíz napig éltünk ott. Nyílt egy kiállítás a korábbi anyagainkból. Lehet, hogy kicsit gyerekesnek látszik, de ragaszkodtunk ahhoz, hogy mindenki azt adhassa be a tárlatra, amit akar, aztán a kollektíva eldönti, hogy végül is mi kerül a falra. A rákövetkező évben megint volt egy kiállításunk, akkor már azokból a képekből, amelyek az alatt a tíz nap alatt készültek. 1968-ban a siklósi vár toronyszobájában laktunk. Emeletes ágyak voltak a szobában. Azt az utat Féner szervezte, mert neki volt egy állatorvos ismerőse a környéken. Most, amikor a laboránsnő nagyította ezeket a képeket, megjegyezte, hogy mennyire kedvesek, kollégiumi hangulatot árasztanak. Egy villanyrezsón kotyvasztottunk kaját, elmentünk a tsz-be – ahol Féner állatorvos barátja dolgozott –, ötven tojásból ettünk rántottát, mert éhesek voltunk, és meglehetősen csórók. Fénernek nem volt pénze benzinre, és hasonlók.

Hogy fogadta a szakma a Nadart?

– Az „illetékesek” nagyon nagy ellenszenvvel. Egyébként már a keddi csoportosulásunkat is. Elsősorban a Bence-féle vonal idegenkedett az efféle társaságtól, de Réti Pali is, pedig vele jó kapcsolatban álltunk. Féltek, hogy valami kicsúszik a kezükből, vagy konkurenciát jelenthettünk? Nem tudom.

Egy spontán módon szerveződött fotóscsoport ismeretlen dolognak számított akkoriban.

– Az igaz, ilyen nem volt addig. Féner pártháttere, Végvári szakmai tekintélye jelentett nekünk valamelyes védelmet, így aztán nagyon nyíltan nem aprítottak minket. Ez egészen addig tartott, amíg a Műhely ’67 el nem indult. Akkor találtak jobb lovat, amit ütni kell. Mindenáron össze is akarták ugrasztani a két társaságot. Ám ez több okból sem ment. Először is azért, mert mi azt mondtuk, és a „kiáltványunkban” le is írtuk, hogy mindenki olyan képet csinál, amilyet akar. Csak fotó legyen. Nem definiáltuk, hogy mit értünk ezen. Mindenkivel megfértünk, rendszeresen együtt voltunk a szakma más képviselőivel a Réti-féle nyári szeánszokon.

A Népművelési Intézet által szervezett képzésekről van szó.

– Igen. Ott voltunk Debrecenben is, és ott röhögtünk a Műhely ’67 némelyik képén is. Mégsem tudtak összeugrasztani minket. A Műhely ’67-et viszont ott szapulták, ahol bírták.

Azt hiszem, ők egy kicsit provokatívabbak is voltak, mint a Nadar.

– Persze. Ők nagyon provokatívak voltak. Mi pusztán azt szerettük volna, hogy azt csinálhassuk, amit akarunk. Mégis a Studio Nadar volt az első spontán csoportosulás, amit elfogadtak. Bizonyos vonatkozásban ezek után a Műhely ’67-nek könynyebb volt jelentkeznie. Lehetett kikre hivatkozni. Az más kérdés, hogy művészi vonatkozásban teljesen különböző volt a két csoportosulás. Azt a nyomorult állóvizet, ami akkoriban jellemző volt, legalább felkavartuk. Amikor aztán kiéleződött a Műhely ’67 körül a helyzet, mindjárt a Nadar lett a „jófiú”. Akkor már hoztak le anyagot a Fotóban a budafoki kiállításunkról, és az oroszlányi kiállításunkra lehozták a Szovjetszkoje Foto munkatársát. Ettől a „jófiúságtól” mi igyekeztünk elhatárolódni, egyszer sikerült, máskor nem. Utólag visszagondolva, hogy finoman fejezzem ki magam, eléggé undorító volt az egész légkör.

1986-ban, húszéves évfordulónkon, az Ernst Múzeumban volt egy kiállításunk. Ott is ugyanúgy jártunk el, mint azelőtt. Mindenki azt tett ki, amit akart, és ez volt az első alkalom, hogy valamilyen szerény támogatást is kaptunk. Talán a nagyítások árát fedezte a Szövetség.

Egyébként amíg létezett a Nadar, addig mindent az utolsó fillérig a saját zsebünkből fizettünk. A fényképezést, a kiállításokat, a fotóstáborokat, mindent. Úri passzió volt. Igaz, hogy akkoriban nem is volt Kulturális Alap. Persze, ha az ember nagyon akarta volna, akkor lehetett volna támogatást szerezni.

NKA tényleg nem volt, de a Magyar Fotóművészek Szövetségének a mainál sokkal nagyobb hatalma és anyagi ereje volt. Támogathatott volna, amit akart. Ha állóvíz volt, arról a Szövetség is tehetett, hiszen jószerivel az egyetlen profi egyesület volt.

– A Szövetségben akkoriban volt elnök, főtitkár, három titkár, és soktagú elnökség működött. Minél többen vannak egy elnökségben, annál impotensebb. Ráadásul éppen akkoriban fúrták többen is Méthnét, éppen vezetőváltás volt. Nem tudok részleteket, mert engem csak 1968-ban vettek föl. A keddi társaságból már egy évvel korábban tag lett Csák Miki, Gyarmati Sanyi és Kovács Tamás is. Csak engem nem vettek föl. Mai szemmel nézve a fölvételi anyagomat, hogy is mondjam, valóban érhette kritika. De hát a többi sem volt jobb. A társaság meg is állapította, hogy ebben célzatosság van. A rosszfiú státusom aztán még tartott egy darabig. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy ez mikor fordult át, és főleg minek a hatására.

Gondolom, bonyolult személyes ellen- és rokonszenvek működtek akkoriban is.

– Talán nemcsak erről van szó, hanem érdekütközésekről. Nem tudom, mit feltételezhettek rólam, és miért, de nem is nagyon érdekel. Akkor sem izgatott, később sem, és ma sem. Sosem érdekelt, hogy éppen ki fúr kicsodát. Legfeljebb vettem a kalapomat, és otthagytam a nekem nem tetsző munkahelyet, mint például később a Főfotót.

Szóval, egyszer csak megfordult a megítélésem, más lett a hangnem velem szemben. Az egész magyar fotós élet így működött. Maga a kép, a mű a megítélésben csak nagyon sokadrendű szempont volt. Ennek isszuk ma is a levét. Az alapok hiányoznak. Gondolatilag és szervezetileg is. Emberileg meg különösen. Elkezdtek indokolatlanul futtatni embereket. Ma már senki nem is ismeri őket, a nevüket is elfelejtették. Ezek az emberek tehetségesek voltak ugyan, viszont a „túlfuttatás” miatt két-három év után eltűntek. Nem tudták azt produkálni, mint amit állítottak róluk, és elvártak tőlük. Egy fiatalembernek mi más kell, mint hogy azt mondják neki: zseni vagy. Persze, hogy elhiszi.

Amikor Féner főtitkár lett, újabb gondok kezdődtek. Féner és Bence vonala nem volt összeegyeztethető.

Ha a kép keveset számított, és a dolgokat vélt vagy valós érdekek alapján mérlegelték…

– Nem mondom, hogy egyáltalán nem számított a fotográfiai teljesítmény, de nem volt meghatározó. Hiányzott valamiféle minőségen alapuló értékrendszer. Az országos kiállításokról, a zsűrizésről a Szövetségben döntöttek, ezekben nagy hatalmuk volt. Amikor az egyik pályázatra nem akartam képet küldeni, Réti Pali egészen leteremtett. Amikor meg kiderült, hogy a sorozatomból csak két képet választott a zsűri, és én nem járultam hozzá, hogy úgy kiállítsák, akkor kiszerkesztettek a Fotóban, mondván, ugyan mit képzelnek magukról egyes fiatalok… Voltak, akik mindenbe bele akartak szólni. Abba is, hogy küldök-e egy pályázatra anyagot, vagy sem.

Nyilván sok minden volt emögött, de azt hiszem, főleg kicsinyesség. Érdekes, hogy azt a csekély hatalmat vagy azt a picike hivatalt, ami már szinte nem is jár hatalommal, csak címmel, némelyek életre-halálra képesek védeni.

– A maga szemétdombján akart mindenki kukorékolni.

Nem akartam ennyire élesen fogalmazni.

– Kivétel nélkül mindig ez volt a háttérben. A nyolcvanas évek végéig jószerivel ez volt a jellemző. Már nem volt meghatározó helyzetben Réti és Bence, de a hagyományok tovább éltek. Újabb csoportok jöttek. Elnökségi tag sosem voltam. A hetvenes években kerek-perec fölajánlották, ha belépek a pártba, lehetek titkár is. Köszöntem, nem kértem.

A felvételemről még egy adalék. 1966-ban vagy ’67-ben történhetett egy nyári táborban. Talán éppen Debrecenben. Nem volt kedvem fényképezni, és bent csavarogtam a kollégiumban. Réti Pali is ott maradt, elkezdtünk beszélgetni. Valahogyan annyira sima duma volt, furcsának éreztem az egészet. A végén aztán azt mondja: nézd, nem tudok neked mást mondani, lépj be a MADOME-ba. Azt válaszoltam, eddig a leghatározottabb szándékom volt, hogy beadom a felvételimet, de most már nem. Egyébként az volt a háttérben, hogy a Budapesti Fotóklubnak legyen a legtöbb tagja a Szövetségben. Szisztematikusan gyűjtötték hozzá az embereket.

Utólag hallgatva, elég gyermeteg dolog. Amolyan igazi rossz értelmű amatőrség.

– Az volt. Az egész ország gyermeteg volt, ha alaposabban megnézzük. Ez volt a tragédia. Ha még csak a fotográfia lett volna ilyen, hát édes jó istenem, nem akkora ügy. De minden ilyen volt. A komolyabb területek is. A kisebbségi érzés szerencsétlen kompenzálása. Sajnos.

Ilyen körülmények között valóban nehéz valamiféle értékrendszerről beszélni.

– Mi éppen ezért kerestük egymást. Már az Aesculapban is, és főleg a Nadarban. Mindenkinek, aki komolyabban akart valamit csinálni a fotóban, ez hiányzott. Az őszinte, érdektől mentes szó. Emiatt kerestük egymást.

Harminc-negyven éve ugyan egészen mások voltak a viszonyok, mint ma, de elnézegetve ezeket a fotókat, az akkori helyzethez képest is meglehetősen nomád körülmények között töltötték az időt a vidéki útjaikon. Felnőtt emberekre ez azért akkoriban sem volt már jellemző. Afféle szerény úttörő kirándulási hangulat árad a fényképekből.

– A körülményekből senki sem csinált gondot. Fekvőhely volt, ebédet adtak kedvezményesen. Jaj, de jó, hogy együtt vagyunk – ezt gondoltuk. Főzőcskéztünk is, ahogyan lehetett. Fotóztunk, dumáltunk, és hülyéskedtünk. A lényeg éppen az volt, hogy függetlenek legyünk, és azt csinálhassunk, amit akarunk. Ha valaki adott volna erre pénzt, akkor már más a helyzet. Akkor már bele is szólt volna. A Fotóművészek Szövetsége azért sem adhatott támogatást, mert hivatalosan afféle csoportosulás, mint a miénk, nem is létezhetett. Az más kérdés, hogy különböző okokból aztán mégis megtűrték. Szervezetként viszont nem létezhettünk. Mi pedig nem csináltunk ügyet a körülményekből. Sőt, a mai napig mindenkiben él a nosztalgia azok után a napok után. Bár kevesebben voltak köztünk azok, akik fotósként is kezdték, a végén mindenki fotós állásba került. Én is a Lapkiadó fotó főosztályának vezetőjeként mentem nyugdíjba.

Schwanner Endre meglehetősen kacskaringós pályát futott be addig.

– Mondjam? Érdekes ez?

Hát, persze.

– 1946-ban érettségiztem. Szándékomban sem volt egyetemre menni. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Elég zűrös időszak volt. 1944-ben 17 éves fejjel katonaszökevény voltam éppen.

Az nem túl jó állás.

– Hát, nem. 1944. szeptember végén, amikor már Vecsésnél voltak az oroszok, befejeződött a tanítás. December 13-án plakáttal behívták az 1927–28-as korosztályt. Éppen beleestem. Szerencsére a gimnáziumból a nyolcadik kerületiek összekerültek a budaörsi úti Károly király laktanyában. Ennek köszönhetjük, hogy itthon maradtunk, hogy nem vittek ki bennünket. Ha jobbra küldtek, balra mentünk, ha előre, akkor hátra masíroztunk. Hamarosan leléptünk, és katonaszökevények lettünk. Megúsztuk valahogyan. Akkor már fotóztam. A sógorom fertőzött meg ezzel a szenvedéllyel, aki jó színvonalon fotózgató amatőr volt. Érettségi után textiltechnikusnak mentem. A kőbányai Magyar Textil Rt.-nél kezdtem gyakornokként. Ez a valóságban annyit jelent, hogy másfél évig a szövőgép mellett álltam. A végén egy hatvanszor nyolcvanas selyem Sztálin-képet szőttem.

Gratulálok.

– Sztálint azért volt jó szőni, mert az a munka csak egyműszakos volt, egy gépen. Ezért is vállaltam el. Inkább nézni nappal nyolc órán át a generalisszimuszt, mint három műszakban állni a négy gép mellett. Azóta tudom, hogy a szövő- és fonónő munkájánál nincsen lélekölőbb női munka. Aztán fölkerültem irodára.

Volt ott egy főnököm, zseniális ember. Azt mondta, édes fiam, tanuld meg, nincsen rossz munka meg jó munka, mert a rossz munka nem munka. Én ehhez tartottam magamat egész életemben, és ehhez tartattam később a saját beosztottjaimat is.

Akkoriban már rendszeresen fotóztam motorsportot és egyebet is. 1949 őszén úgy gondoltam, otthagyom a textilgyárat, mert megélek én már a fotózásból is. Hát, nem éltem meg. 1950 januárjában behívtak katonának három évre, de aztán két hónap híján hat lett belőle. Huszonvalahányunkat tiszti tanfolyamra küldtek. Nem kérdezték, hogy tetszik-e nekünk, vagy sem. Végül csak három hónapos tanfolyamon voltunk, és csak tiszthelyettesek lettünk. A tanfolyam után a vezérkar akkor alapított hírközpontjába kerültünk rádiósnak. Meg kell mondanom, a katonaság elviselhető volt ahhoz képes, hogy az ötvenes években jártunk. Bizonyos vonatkozásban könnyebb is volt, mint a civil élet, állítom. Jó társaság jött össze, azok, akiket együtt is hívtak be. Önmagában véve a rádiózás nagyon kellemes foglalkozás volt, inkább csak az egyéb dolgok, amik együtt jártak a honvédséggel, voltak nehezebben elviselhetők. 1955 novemberében váratlanul kirúgtak néhányadmagammal. Ez kellemetlenül nem, csak váratlanul érintett.

Akkor egy jó évig egy József körúti maszeknak csináltam a hétvégéken „röhögős”-t. Az a fényképész fényképezni ugyan nem tudott, de zseniális keze volt. Úgy montírozta öszsze, retusálta ceruzával a képeket, hogy az ember hanyatt esett tőle. Hajdunak hívták, és azt mondogatta, hogy ha neki nincsen meg a havi ötezer nettója, akkor éhen hal a Hajdu család. Ötezer forint nagyon nagy összeg volt. Mit mondjak? Volt hasznom a „röhögős”-ből. Képzelje el, két ötszázas Tungsraphot lámpával, egy kis fémállvánnyal nyolctagú családot levenni. Ez mind semmi, de a villanyóra nem bírta a lámpákat. Az egyik srácot a szélére állítottam a csoportképnek, ahogy fölkapcsoltam a lámpákat, azok lecsapták az órát, ő kirohant, fölnyomta, berohant, és már exponáltam is.

Aztán itt, a körúton dolgoztam a rádióalkatrész- és modellezőboltban eladóként, talán másfél évig. Utána kerültem életemben először fotós állásba a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézetbe, ahol egy jó barátom dolgozott. Annak az intézetnek és az ottani munkámnak köszönhetem a zömét annak, amit ma tudok a fényképezésről. Rengeteg munkánk volt ott mindig. Eleinte egyedül voltam, és naponta 1000–1200 nagyítást készítettem.

Lehetett gyakorolni rendesen.

– Megtanultam nagyítani, azt biztosan mondhatom. A kutatók járták az országot, és fényképeztek. Nagyon komoly fényképezőgépparkunk volt. Amikor 1973-ban eljöttem onnan, körülbelül kétszáz gép volt már az intézetben. Akkor már hatan dolgoztunk ott. Akkoriban jött oda a laborba Módos Gabi Szombathelyről. Ő tartotta karban a gépeket, és színesezett, amiben nagyon jó volt.

Érdekes, hogy a kutatóintézeti háttér több fotóst is segített a pályáján.

– Persze. A ceglédi Tóth István, aztán B. Müller Magda, meg sokan mások dolgoztak kutatóintézetben. Annyi munka sehol sem volt, mint nálunk. Mellette még moziztunk is, ahhoz is volt megfelelő berendezés. A gépparkunk kiváló minőségű volt. Az első Nikon Magyarországon – amiről én tudok – nálunk volt az Intézetnél. Három napja múlt el negyven éve, hogy megvettem. Negyven éve Nikonnal dolgozom. Volt devizánk is, könnyebben vásároltam. Az igazgatónk érzékelte, hogy az onnan kikerülő rengeteg fénykép reprezentálja a munkájukat. Az igazgató megkövetelte, hogy a munka meglegyen, de már amikor fölvett, akkor anynyit mondott, hogy sokat nem tud fizetni, ámde igyekszik azon lenni, hogy megtaláljam a számításomat. Mindent megtanultunk ott, és mindent meg tudtunk csinálni. Ezért lett aztán az a gyakorlat, hogy ha kellett valamit reprózni, csinálni a Szövetségnek, engem bíztak meg. André Kertész első kiállítását is én repróztam, és nagyítottam 70x100-asban. Meg tudtuk csinálni. Lehet, hogy ha az intézet nem költözik ki 1969-ben Gödöllőre, onnan megyek nyugdíjba. Így a martonvásári intézetbe mentem dolgozni, heti kétnapos munkát vállaltam. Vécsy Attila dolgozott a kezeim alatt. Bő öt évig voltam ott, aztán otthagytam.

Akkoriban már rendszeresen publikált, és tanított is.

– 1974-ben már biztosan tanítottam a MÚOSZ-ban. Nagyon szerettem csinálni. Magam is rengeteget tanultam vele.

Én is ezt tapasztaltam. Azért érdemes tanítani, mert az ember sokat tanul vele.

– Nagyon szerettem csinálni, de 1991-ben elegem lett belőle. Úgy gondoltam, hogy ha én arra az öt órára, amit hétfőnként tartok, előtte legalább két napot készülök, akkor elvárom, hogy a körülményeket biztosítsa az iskola. Rossz volt a vetítő, nem volt besötétítve. Elegem lett.

Visszatérve a martonvásári intézethez: utána jött a Főfotó?

– Közben Jesztl Jenő elcsábított a Központi Szolgáltatásfejlesztési Kutató Intézethez. Kilenc hónap után azt is otthagytam. Nem íróasztalhoz születtem. Gittegylet volt. A Főfotót pedig jobb elfelejteni. Amikor Katona István, aki meglehetősen komoly párthivatalt töltött be akkoriban, megkérdezte tőlem – akkor még magázódtunk –, hogy maga tulajdonképpen miért jött el onnan, vettem egy nagy levegőt, és megmondtam neki, hogy nem szeretek olyan helyen dolgozni, ahol hazudós a párttitkár. Földbe gyökerezett ugyan a lába, de nem szólt rá semmit. Tényleg ez volt a fő oka annak, hogy eljöttem onnan. A Főfotó jellegzetesen tanácsi vállalat volt, ahol a szakszervezet meg a tanács döntött el mindent. Hogy a Főfotóhoz kerültem, egyébként Hefelle Jóska „bűne” volt. Ő hívott minket oda Klug Jóskával. Aztán amikor Hefelle nagyon keményen összekülönbözött a vezetéssel, akkor elment, és minket otthagyott. Nem ez volt a Főfotónál az egyetlen rossz húzás. A Fotóművészeti Galéria ügye is megér egy misét.

A Galéria megszűntéről sokat lehetett hallani, de hogyan alapították?

– Erdélyi László Attila igazgató behívatott minket Hefelle Jóskával. Mint kiderült, azért, mert Hefelle a szakfényképészetet irányította, és mi ketten szövetségi tagok voltunk. Nagy titokzatosan elkezdte mondani, hogy innen-onnan, fölülről különböző kívánságok érkeztek arra vonatkozóan, hogy jó lenne csinálni egy fotóművészeti galériát. Néztünk nagy szemekkel, addig nem hallottunk az egészről semmit. Mondanom sem kell, hogy a mi egyetértésünkkel is találkozott a dolog. Nekünk nagyon tetszett az ötlet. Attila kiadta az ukázt, hogy keressünk a Nagykörúton belül egy műtermet, amelyik alkalmas lehetne erre a célra, és a jövedelmezősége is kicsi, vagy még jobb lenne, ha ráfizetéses volna. Nagyon rövid keresés után döntöttünk a Váci utcai műterem mellett, aminek a fő profilja a műtermi esküvői fotózás volt, de az már kezdett kimenni a divatból, ráadásul akkor már nem lehetett oda kocsival behajtani. Elképzelhető, hogy senkinek nem volt nagy kedve esküvői ruhában odagyalogolni. Nem is tudott a műterem már ebből megélni. Így esett rá a választás. A műtermi fényképészek meg a szakszervezet rögtön igyekezett betartani. Attól fogva háborogtak: micsoda dolog, egy belvárosi műtermet ilyen hülyeség miatt megszüntetni. Ez a fúrás mindvégig ment, és állítom, hogy ez is belejátszott a Galéria szerencsétlen végébe. Hiába mondtuk, hogy az üzlet addig ráfizetéses volt. Eleinte a vezetők még megértőek voltak. Azt állították, hogy természetesnek tartják, ha legalább öt évig a Galéria is veszteségesen működik, de aztán két év múlva már piszkálták azokat, akik éppen ott dolgoztak, hogy hol a pénz, hol a nyereség. Arról nem beszélve, ahogyan ott a képekkel, negatívokkal bántak. A megszűntekor el is veszett nagyon sok minden.

Sajnos, nem jó konstrukcióban működtették a Galériát.

– Messzemenően nem.

Pedig ez volt az a hely, ahol az emberek az utcán álltak sorban, hogy André Kertésszel dedikáltassanak.

– Igaz, de nem volt megoldva a propaganda és sok más minden sem. Azért született meg, mert valaki „fönt” kitalálta. Nem így kellett volna. A Főfotó sem azért csinálta, mintha tényleg akart volna egy fotóművészeti galériát.

Nem véletlenül említettem Kertész nevét. A múltkoriban azt mondta, hogy Kertész magyarországi látogatásával kapcsolatban téves emlékezések vannak forgalomban.

– Abból az André Kertész- monográfiából, amelyik a Magyar Fotográfiai Múzeum kiadásában jelent meg 1994-ben, az derül ki, hogy elveszett egy eredeti Kertész-felvétel. Ezt a mai napig nem értem. Van egy sanda célzás is benne, hogy esetleg nálam veszett el.

Tisztázatlan ügy, az biztos.

– Az egész elbeszélésből annyi igaz, hogy voltak nálam a felvételek. Nem saját célra vagy egy naptárba repróztam le azokat, mint ahogyan a könyvben mondják. Miután tőlem visszakerültek, még számos helyen megfordultak a képek, de erről a könyvben szó sem esik. Amikor 1971-ben a Magyar Nemzeti Galériában volt Kertész első kiállítása, akkor azt én repróztam, és nagyítottam a Szövetség megbízásából a Lektorátuson keresztül. Sima fekete-fehér repró volt, de nagyon nem volt mindegy, hogyan csinálja az ember. Én azt mondom, aki tisztességesen meg tud csinálni egy fekete-fehér reprót, az tudja a szakmát. Akkor mutatott be Topor Zoli Kertésznek. Az öreg még mondta is, hogy jobbak a reprók, mint az eredetik. Ez nem volt nagy csoda, mert akkoriban nagyon rossz laboránsa volt neki. A következő napok egyikén Zolival együtt vittük őt egy bérelt XX-es Ladán Pécsre. A könyvben az szerepel, hogy Topor és Bilkei-Gorzó Magdolna kísérték volna. Nem tudom, Kincses ezt honnan szedte. Gondolom, ha megkérdezi Magdát, ő megmondta volna, hogy nem volt Kertésszel Pécsen. Nem azért érdekes ez, hogy én dicsekedhessem azzal, hogy egy napon át kísértem Kertészt, de ez a könyv forrásmunka, hivatkozni fognak rá száz évig. Mindegy. Topor valószínűleg azért vitt magával, hogy fényképezzem az öreget, és ez volt az én szándékom is. Végigkísértük mindenhová, és komolyan mondom, nem bírtuk vele a tempót. Elképesztő ember volt. Akkor kaptam tőle ezt a dedikált könyvet is. Aztán 1984-ben, amikor újra itt volt, engem nem nagyon értesítettek arról, hogy mi történik Kertésszel, csak láttam a Vigadóban, hogy micsoda nyüzsgés van körülötte. Engem az ilyesmi hidegen hagyott. Érdekes az, és jellemző az öregre, hogy amikor a BNV területén Amerigo Tottal együtt valamilyen kiállításon kint voltak, és előzőleg átvették az állami kitüntetést is, akkor odamentem hozzá, hogy gratuláljak neki, és éppen magyarázni akartam, hogy ki vagyok, leállított. Szinte azonnal az eszébe jutott, hogy ki vagyok, és hogy együtt voltunk Pécsen.

Úgy látszik, jó volt a vizuális memóriája.

– Azt hittem, hanyatt esek, úgy meglepődtem. Aztán jött a szigetbecsei múzeum ügye, amiről tudtam ugyan, de egyáltalán nem voltam benne. Féner, mint a Fotóművészet akkori főszerkesztője, 1985-ben megegyezett a ráckevei tanácselnökkel (ő alapította a szigetbecsei Kertész Emlékmúzeumot), hogy a Fotóművészet számára megkapja reprózásra a 120 eredeti képet. A negatívot és az egyik szériát átadjuk a Tanácsnak, a másik szériát a Kertész-különszámban szabadon felhasználhatta Féner. Ezt a reprózási feladatot kaptam meg a Szövetségtől, mint annyi mást is. A Művészeti Alap jogi osztályára kellett mennem Del Medico Imréhez, nála voltak a képek. Egyébként itt egy levél, amiben a ráckevei tanács vezetője leírta, hogyan és milyen feltételekkel – mindössze egy napra, átvételi elismervény ellenében – kaphatom meg a képeket. Rögtön közöltem, hogy egy nap alatt nem lehet elvégezni a munkát. Két napot kaptam, illetve csütörtökön hoztam el, és hétfőn vittem vissza. Itt az aláírásom, hogy tudomásul vettem a feltételeket. Ezzel részemről az ügy le volt zárva. Amikor a múzeum megnyitójára került sor, a tanácselnökkel ott többször szót is váltottam. A reprodukciók, amiket ott kitettek, biztosan nem az én felvételeim voltak. A saját nagyításaimat ránézésre megismerem ötven év múltán is. Nekem soha senki sem szólt arról sem akkor, sem később, hogy valami valamikor eltűnt volna, hogy már csak 119 eredeti van meg. Először akkor értesültem róla, amikor Katona István 1993-ban fölhívott telefonon, hogy mit tudok az ügyről, mert az Alap jogi osztályán csak arról van papír, hogy én elhoztam a képeket, de arról nincsen, hogy vissza is adtam. Megmondtam, hogy semmit sem tudok, és most hallok először a dologról. Nem is értettem, miért hosszú évekkel az eset után kérdeznek csak meg. Amennyire én magamat ismerem, mondtam, biztos vagyok abban, hogy nem adtam vissza papír nélkül a fotókat Del Medicónak. Amikor a könyv megjelent, nagyon bepöccentem. Később aztán kiderült, hogy mekkora nyomozás, micsoda levelezés volt az ügyben, és az is, hogy milyen sok helyen megfordult a képanyag. Na, kérem, itt az 1986-os papír, megtaláltam azóta.

– Del Medico tanúsítja benne, hogy maga a megfelelő időben visszaadta neki a teljes képanyagot.

– Kérdem én ezek után, ha másnak is odaadták utánam, akkor már nem számolták volna meg a képeket? Arról nem beszélve, hogy valahol valakinél megvan az a kép. Itt egy másik dokumentum, ez se semmi. Az Alap jogi osztályának munkatársa, Dr. Győri Erzsébet 1987 áprilisában ezt írta: „…ha a két intézmény rendelkezésére áll mind a százhúsz kép (mármint a reprodukciója – a szerk.) nincsen semmi akadálya az Emlékházban történő kiállítás megnyitásának, hiszen a képek hátoldalán szereplő, egyébként is ceruzával írott szövegek csupán eszmei jelentőségűek, tehát a kép hátoldali szövegének hiánya is csupán erkölcsi kár…”

Ha jól értem, Győri Erzsébet arról az egy eltűnt eredeti fényképről állítja, hogy a hátuljára ceruzával írt szövegnek csak eszmei értéke van, amelyik mégiscsak egy eredeti André Kertész vintage kópia. Szerinte nem volt szép dolog elcsenni, de mivel anyagi értéke nincsen, és megvan a másolat, így a kiállítás is megrendezhető, spongyát rá. Művészeti Alap jogi osztály, édes Istenem…

– Én is taccsra mentem, amikor ezt elolvastam.

Amikor a Kertész Emlékház megnyílt, akkor maga már nem dolgozott a Főfotónál, ugye? Ha nem jön éppen akkor a felkérés a Lapkiadótól, mihez kezdett volna?

– Szabadúszó lettem volna. Akkor már sok mindent meg tudtam volna csinálni, amit más esetleg nem. Már föl is készültem rá. Nem egészen készületlenül jöttem el a Főfotótól. A Lapkiadóhoz többek között azért hívtak, mert a szakma ismert már a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézet laborjából. Én azt sem tudtam, hogy ki az a Szabó János vezérigazgató-helyettes, amikor fölhívott. Akkor már otthagytam a Főfotót, és az Alapnál jegyeztek be, nehogy munkanélküli legyek, ami akkoriban tilos volt. Szóval, nem is ismertem Szabó Jánost addig. Kértem gondolkodási időt, de nem tudtam eldönteni, mit tegyek. A fizetést meg sem kérdeztem. Soha nem szoktam a pénzről érdeklődni, mielőtt elvállalok valamit. Igazából azért mentem aztán mégis a Lapkiadóhoz, mert saját magamnak is be akartam bizonyítani, hogy a Főfotónál nem én voltam a hibás abban, hogy nem tudtam azt megcsinálni, amit akartam. Tudtam, hogy a szakmában nincsen még egy akkora dzsungel, mint a Lapkiadó fotó főosztálya. Még egy érv mellette szólt. Tudtam, hogy négy év múlva nyugdíjba megyek, és bármi történjék, akkor úgyis otthagyhatom. Szabó a beszélgetésünk végén meg is kérdezte: a fizetés nem is érdekli magát? Érdekel éppenséggel, de tudatosan nem kérdeztem meg – feleltem. Nem akartam, hogy befolyásoljon, és a pénz miatt csináljak hülyeséget. Soha, sehol, semmilyen felkérésnél nem kérdeztem meg, hogy mennyit fizetnek. Soha nem az döntötte el, hogy mit vállalok el, és mit nem.

A Lapkiadó fotó főosztályának vezetőjeként megpróbálta megmenteni a Fotó című lapot. Miért szüntették meg valójában ezt az addig hallatlanul népszerű újságot?

– Előzőleg hallottam, hogy Siklósi Norbert vezérigazgató kijelentette, hogy ha Kaján Mária főszerkesztő nyugdíjba megy, megszüntetik a Fotót. Amikor megtudtam, hogy Kaján nyugdíjba készül, elkezdtem tapogatózni. Magam sem tudtam, mit akarok, csak egy célom volt: ne szűnjön meg a lap. Egyik ritka alkalommal, amikor Szabó Jánossal kettesben beszélgettünk, szóba hoztam neki az ügyet. Ő nem is tudott erről. Nekem eszembe sem jutott, hogy főszerkesztő legyek, bár voltak, akik ezt terjesztették rólam. Gerával mindig egészen jó viszonyban voltunk. Bár egyszer egy zsűriben úgy ordítottunk egymással, hogy az elképesztő. Extra hapsi, az igaz. De hát, isten őrizzen meg a „normális” emberektől! Megkérdeztem, hogy hajlandó lenne-e elvállalni a szerkesztést. Gera így került a képbe, ez az én felelősségem. Vállalom is ég és föld előtt. Szabó pedig közvetített Siklósinál, aki hozzájárult, hogy maradjon a lap. Gerának az volt a feltétele, hogy én vigyem a fotótechnikai vonalat. Azt nagyon szívesen elvállaltam. Közben 1989-ben újabb változások jöttek. Létrejött a nyomorult Arany János Lap- és Könyvkiadó Kft., a kulturális folyóiratok kiadója. Az aztán szörnyű intézmény volt. Oda került a Fotó is. A példányszám lecsökkenésének nem az volt az oka, amit aztán utólag folyton terjesztettek, hogy ilyen-olyan szemét lett a lap. Nem. Rosszabb biztosan nem volt, mint előtte. Az ok az volt, hogy az addig eladott 16 ezer példány fele addig a környező országokba ment. Ez a külföldi terjesztés aztán az egyik pillanatról a másikra megszűnt. Az előfizetők java része ezzel eltűnt. Ennek ellenére lehetett volna még valamit tenni a lapért, de hát ennek a kft.-nek a hozzáállása borzalmas volt. Mondok egy példát. Az 1990-es photokinán saját időm, energiám föláldozásával azzal foglalkoztam, hogy hirdetést szerezzek ennek a nyugati cégek számára addig ismeretlen lapnak. Kilenc céget szedtem össze. Ha csak a fele hirdetett volna, az is nagy pénz lett volna. Gera bevitte a listát a nevekkel, telefonszámokkal a kft.-be a pénzügyes főnöknőhöz. Ő csak annyit felelt, hogy nagyon bonyolult dolog ez. Miska olyan fajta, aki nem vitatkozik ilyen ügyekben. Ha én lettem volna ott, biztosan ráborítom a nőre az asztalt. Ezek után mondták azt, hogy ennek a lapnak nincs elég előfizetője, hirdetést se hoz, nem kell. Így lett vége. Ilyen egyszerűen. Persze, hogy nem fogyott. Kellett volna egy-két év, mire átállt volna az új rendszerre.

A szakírói, oktatói és fotográfusi munkáját végül is mindig valamilyen kötött állás mellett végezte?

– Mindig. A fotóval kapcsolatban azt vállaltam el, amihez kedvem volt. Előfordult, hogy három embernek tartottam előadást. Vasárnap reggel, hidegben odabuszoztam Dabasra. Három hallgató volt, de az egyikhez előadás közben bejött valaki. Súgott neki valamit, ő pedig elnézést kért, és elment. Maradtak ketten. Ők mondták, hogy az az ember a községi rendőr, és akadt éppen valami balhé a faluban. Tudtam, hogy ahol működik egy fotókör öt emberrel, ott nem várhatok ötven hallgatót. Attól még az az öt kíváncsi lehet. A csúcs a TIT szabadegyetem volt, ahol az egyéves fényképész kurzus első négy előadását tartottam. Tele volt a műegyetemi nagyelőadó érdeklődővel.

Úgy láttam, maga legalább annyira beleszeretett a fényképezés technikájába, mint magába a fotózásba.

– Amit én tudok a fotóból, azt azért tudom, mert úgy éreztem, hogy szükségem van rá. A saját akaratomból, a saját pénzemen, a saját időmből lettem fotós. Abba sohasem tudtam beletörődni, hogy ha valami hülyeséget követek el, akkor annak ne járjak a végére, nehogy még egyszer elkövessem. Még textiles voltam, amikor másfél havi fizetésért egy Retinát sikerült szereznem. Emlékszem rá, mikor olvastam, hogy az objektív fényereje hogyan is jön ki. Előkaptam a fényképezőgépemet, és lemértem a lencse átmérőjét, elosztottam vele az ötvenet – a gyújtótávolságot –, és kijött a fényerő. Nagyon boldog voltam. Később aztán tudtam kihez fordulni, aki okosabb volt nálam. Dobrányi Gézához vagy Szimán Oszkárhoz mentem, vagy írtam a cégeknek külföldre, hogy információt szerezzek. Nem önmagáért való ismeretszerzés volt ez. Én legalább tudom használni a technikát. Én sem automatával fényképezek az esetek 70 %-ban, de a fennmaradó 30-ban óriási könynyebbség, ha tudom, hogy mi mire való. Ha tudom, hogy a gép mikor okosabb, mint én. Az elmúlt ötven évben minden eszközről, ami a kezembe került, mindent végigbogarásztam. Életem legnagyobb dicsérete az volt, amikor az egyik előadásom után Dobrányi azt mondta Hefelle Jóskának, hogy hallott két olyan dolgot a Schwannertól, amit még soha azelőtt. Ez a dicséret nekem elég volt egy életre. A kémiához hülye voltam. Előfordult, hogy kimentem Szimánhoz a Filmlaborba valamit megkérdezni egy új filmről. Megmondta kereken, hogy fogalma sincsen róla. Javasolta, menjünk be Dobrányihoz, kérdezzük meg. Bár a negyedrészét sem értettem a kémiából annak, amit ők ketten beszéltek, de óriási élmény volt hallgatni, ahogyan Dobrányi végigvitte gondolatilag a probléma megoldását. Élete végéig fölnéztem rá.

Amit én összeszedtem, amilyen kapcsolatokat kiépítettem, abból szeretnék átadni másoknak is. Nem azért, hogy ne múljak el nyomtalanul, hanem azért, mert tudom, hogy én mennyire nehezen szereztem meg azt a tudást. Nehéz volt ugyan, de ma még rosszabb a helyzet. A cégek itteni képviselői – tisztelet a kivételnek – csak abban érdekeltek, hogy írjanak róluk, és lehetőleg jót. Márpedig én írok rosszat is, ha kell. Többek között ezért is hagytam abba a publikálást.

Azt hiszem, sajnos, minden területen ez a gyakorlat. Nem kellenek a független szakértők. A művészek is szívesebben használják a kritikust propagandistának. A bíráló szó, különösen, ha befutott művészt ér, szinte merényletnek számít.

– Pedig a közvetett haszon még mindig nagyobb, mintha semmit sem írnának róluk.

Ahhoz sokkal több intelligencia, kulturáltság kellene.

– Erről van szó. Az egyik itteni képviselőt meg is kérdeztem: nevezzen meg egyet a bírálataim közül, amelyik nem igaz. Nem tudott. Szóval, én nem önmagáért szeretem a technikát, hanem azért, hogy használni tudjam. Mindennel így voltam. Távírász koromban a rádiótechnikával is. Hosszú távon mindig kifizetődőbbnek gondoltam a tisztességes munkát. A photokinán mindig a saját költségünkön voltunk a feleségemmel. Hülyének is néztek. Még a Lapkiadótól sem fogadtam el rá a pénzt. Mindent, az összes fotómat kedvtelésből csináltam. Passzióból. Minden anyagomat úgy csináltam, hogy a témához előzőleg már volt valamiféle lelki kötődésem. Az Állami Népi Együtteshez például. Nagyon szerettem a műfajt, cserkész koromban magam is táncolgattam. Vezetőjüket, Rábai Miklóst mint embert is nagyra becsültem. A zongoraművész Richtert is. Már régóta ismertem és szerettem a zenéjét. Megtaláltam az utat hozzá. A fotózásoknál is a hosszú távra rendezkedtem be. Engem soha nem dobtak ki sehonnan. Richterhez bemehettem koncertszünetben is. Csattogtathattam. Megtapasztaltam azt, hogy az igazán nagy művészek embernek is nagyok, de elvárnak bizonyos tiszteletet. Teljes joggal. Nem mászik bele az ember a képükbe, vagy nem csinálja azt, amit egyes kollégák, hogy Richter pianissimójába Praktisixszel durr bele. Amikor ez történt, éppen nem fotóztam, hallgattuk a feleségemmel a koncertet. Mondtam is neki, úgy éljek, ha még egyszer belefényképez a kolléga, magam vezetem ki. Megelőzött valaki. Nekem ilyesmihez soha nem volt pofám. Inkább menjen el az a kép, az előadás nem azért van, hogy én fotózhassak.

Mensáros jó barátom volt. Azt mondta, csináljak az előadáson, amit akarok, csak ne vakuzzak. Egyetemi Színpad: előadás, síri csönd. Ott állok a Nikonnal, és várom a pillanatot. Nem volt pofám exponálni, mert olyan csönd volt, hogy szó szerint a légyzümmögést meg lehetett hallani. Mire a másik oldalon egy Exakta Varexszel bumm bele. Erre szoktam mondani: na jó, de legalább látnám a képet.

A sportképek is magánvonzalomból születtek, gondolom.

– Minden. Érdekelt a motorsport, azért kezdtem el fényképezni. Ha most belegondolok, talán mégis el lehet mondani, hogy a technika iránt azért valamiféle különös vonzalmat éreztem. Legalább ennyire fontos szempont volt az ottani társaság is. Remek csapat jött össze, máig összetartunk. Tiszteletbeli tag vagyok a veterán motorversenyzők társaságában. Majdnem kilencvenen gyűltünk össze legutóbb is. Pedig akik ott voltak, azok közül a legkésőbben visszavonulók is húsz éve otthagyták a versenyzést. Ugyanez volt a helyzet a Madách Színház esetében is. A társaság vonzott, kellemes volt ott lenni. Hogy még fényképezni is lehetett mellette? Az már csak ráadás.

Én élvezem azt, amikor exponálok. Nem tehetek róla. De az is kellett a fotózáshoz, hogy olyan társaságban legyek, ahol jól érzem magam.

Mensáros Lászlóval honnan volt a barátság?

– Iskolatársam volt. Két évvel volt idősebb. A Fradit alapító Springer családból való. Ő már elsős korában ismert figura lett, mert a Kis Lord címszerepét játszotta egy iskolai előadáson. Aztán hosszú ideig nem találkoztunk, de hogy is mondjam, a mi gimnáziumunkban valahogyan különleges légkör volt. Sokan ezt nem is érthetik.

Melyik volt ez az iskola?

– A pesti bencések a Rigó utcában. Ahol most a nyelviskola van. Ha én elmegyek Amerikába, és ott találkozom valakivel, aki a pesti bencésekhez járt, akkor – még ha nem is ismerjük egymást – biztosan felajánlja, hogy mindenben segít. Szóval, nagyon erős a kötelék. Mensáros Laciról is tudtam később is. Azt is, hogy le volt csukva. A felesége meg abból a Juhász családból való, akik a Gammát alapították. „Azt” a Gammát. Ahol a Duflexet csinálták. Németh József ismerte is Laci feleségét még gyerekként.

Őrülten kicsi ez az ország.

– Kicsi az ország és – ahogy mondani szoktuk – nagy a gimnázium. Tényleg nagy volt. Ötvenfős osztályokkal. Érdekes módon mégsem volt fegyelmezés. Az jött magától. Pedig szó sem volt katonai drillről. Tekintélye volt a tanároknak. Ez volt az egyetlen oka. Egy másik osztálytársammal együtt egyszer a Ferenciek terén összetalálkoztunk Mensárossal. Szabadulása után talán egy évvel. Éppen segédmunkás volt. Legközelebb az előadóestjén láttam. Ami akkora szám volt, hogy aki nem látta, annak meg sem próbálom elmesélni. Akkor csináltam róla egy képsort, amivel meg is nyertem a Szövetség éves díját. Zinner Erzsébet, a Szövetség főtitkára meglátta a képeket, és elment megnézni az előadóestet a képek miatt. Ennél nagyobb dicséretet nem kaphattam volna szakmabelitől. Egy évig fotóztam az estet. A mai napig élnek bennem Mensáros hangsúlyai. Kivételezett helyzetben voltam. Azt csinálhattam, amit akartam, de soha nem készítettem beállított képet. Egyébként soha máskor sem. Tudom, hogy mit akarok, és kivárom. Semmivel sem esetlegesebb így a kép, ha tényleg tudom, mit akarok. Én pedig tudom, hogy mire várok.

Egy évig próbálkoztam képet csinálni, amint a Hetedik ecloga elmondása közben Mensáros keze hernyóként araszolgatva mozog a papír felett, sort sor alá tapogatva. Technikai okok miatt megoldhatatlan volt. Megkértem, bejött húsz perccel korábban. Technikailag már jó lett, de kilógott a többi kép közül, hiányzott belőle az előadás légköre. Nem lehetett betenni a képsorba.

Mensáros révén kerültem kapcsolatba a Madách Színházzal, Ádám Ottóval is. Tudja, hagytam folyni a dolgokat, de mindenre odafigyeltem. Nem biztos, hogy a bezárt ajtót be kell törni. Én megvártam, amíg kinyitják. Akkor odatettem a lábam.

Soha nem akart újsághoz kerülni?

– Soha. Arra én alkalmatlan vagyok. Nem tudok „nyomulni”. És képpel sem tudok arról beszélni, amiről nincsen véleményem. Vagy ha van, akkor azt különböző okokból ne mondhassam el. Néhány hete a Mai Manó Házban egy új könyvről folytatott beszélgetésen azt mondta valaki, hogy a sajtóban megjelenő képeken nem érződik a fotós véleménye. Evvel teljesen egyetértek. Hogy valóban nincs-e véleménye a fotósnak, vagy csak ez az elvárás, az a kép hatása szempontjából teljesen mindegy. De úgy látszik, ez világjelenség.

A World Press Photo kiállításokon csöpög a vér a falakról. Nem hiszek és soha nem is hittem a rossz ilyenfajta „megmutatásának” elriasztó hatásában. Ilyen töménységben pedig megszokottá, sőt unalmassá válik. „A régi fotósok sokkal közelebb voltak az emberhez”, ezt írta az egyik fotós világcég sajtófotósokkal kapcsolatot tartó német munkatársa, amikor megköszönte a könyvemet.

Gárdi Balázs WPP-s sikerében, az első helyezés tényén túl, külön öröm volt számomra, hogy a képek alátámasztották Végvári professzornak egy kiállítási kritikában 1965-ben leírt gondolatát: „…a részletekből az egészre utaló, az élmény bonyolult totalitásából kiemelt részletekkel az egész jelenséget értelmezve-felfedezve megvilágító módszerben látom a modern fotográfia útját”.

Fényképez még?

– Nem. Nincs hol laborálnom. Azt a képet pedig nem érzem sajátomnak, amit nem én laborálok. A Vigadó Galéria-beli kiállításom sem valósult volna meg, ha Csigó Laci jóvoltából nem tudom saját magam lenagyítani. És ez nem anyagi kérdés. Sajnos a fekete-fehér laboránsok nem „érzik” a képet. Színes vonalon jobb a helyzet. De a színes fotó nem az én világom.

Nem is tanít már?

– Nem. Amikor az elektronikus állókép-rögzítés megjelent, nyilvánvaló volt, hogy én már nem leszek aktív fotós, mire ez az eljárás elfogadható képet fog produkálni. Ezért nem is ástam bele magamat. Figyelem ugyan, hogy mi történik ezen a területen is, de ez messze nem elég ahhoz, hogy másokat okítsak.

Teljesen elszakadt a fotográfiától?

– Nem hiszem, hogy ez valaha bekövetkezik. Figyelem a fotográfiai közéletet, bár ez ritkán okoz örömet. A magyar fotósok nem hiszik el, hogy a közös érdek lebontható egyéni érdekekre, de az egyéni érdekekből soha nem lesz közös haszon. Teljesen hiányzik a távlati gondolkodás.

Az elmúlt négy évtizedben nagyon sok szakmai és nem szakmai lapban jelentek meg fotótechnikai cikkeim, és számtalan előadást tartottam amatőröknek és profiknak. Ezek a fotótechnika éppen aktuális újdonságait ismertették. Ma már úgy látszik, hogy ennek a fejlődési folyamatnak, a kémiai képrögzítési technológia több mint százhatvan éves korszakának utolsó óráiban járunk.

Fotós életem kezdete a negyvenes évek végén egybeesett a fotótechnika második világháború utáni rohamos fejlődésének kezdetével. Pentaprizma, belső fénymérés, számítógépes objektívtervezés, autofókusz, mátrix fénymérés, vakuvezérlés – hogy csak a legfontosabb pontokat említsem. Ezeket én mind átéltem és használtam. Van egy tervem még: szeretném ezt a több, mint öt évtizedet összefoglalni egy cikkben, a történések jelentőségét és összefüggéseiket megmutatni. Nagy munka lesz, félek, ha rágondolok.

Akárhogyan is nézem, a maga pályája minden vonatkozásban teljesen szabálytalan.

– Nem szabálytalanabb, mint a kortársaim többségének élete. De nem érzem hiábavalónak.

Szarka Klára

(1) A képen balról jobbra: Féner Tamásné, Módos Gábor, Hemző Károly, Korniss Péter, Csák Miklós, Fejér István

(2) A képen balról jobbra: Korniss Péter, Hemző Károly, Végvári Lajos, Módos Gábor, Schwanner Endre, Fejér István, Féner Tamás, Bíró Klára, Weszelits Jenő, Kovács Tamás, Csák Miklós