fotóművészet

BOJÁR SÁNDOR (SZEGED, 1914. AUGUSZTUS 16. – BUDAPEST, 2000. JANUÁR 31.)

Szükség és hiány

Közel tíz évvel ezelőtt e lap hasábjain a mindig háttérben maradó fotóriporterről, az MTI jelzés szerinti „B”-ről írtam. A cikknek ekkor még úgy volt aktualitása: hiszen egy élő fotóriporter valóban nem személyében, hanem a megfotografált témában válik fontossá. Amíg él, dolgozik, amíg a történetei mindig és kizárólag az eseményről, az adott feladatról szólnak, addig munkákról, legfeljebb életszakaszokról lehet írni.

Most elment Bojár Sándor. Egy téli napon, január 31-én hosszú, fájó csönd után itthagyta életművét. Ránk hagyta, hogy összegezzünk, hogy nézzük meg az egészet, hogy helyezzük el a neves nagyok sorában.

1932-ben véletlen indult el a pályán. Kezdetben hajnali és esti pénzkeresetért laborált Sommer József fényképész-műtermében. Beszélgetésünkkor mindig két dolgot hangsúlyozott az „indulásról”: a szükséget és a hiányt. Ha egy kis box-gép úgy tud hiányozni adott esetben, mint hiányzott ez Bojár Sándornak Bécsben egy korai fasisztaellenes munkásmegmozduláson, akkor egy életre beleivódik a fényképezőgép „szükségessége”. Mert a megörökíteni, dokumentálni vágyás életszemlélet, mondhatni filozófia az arra hivatott emberben.

A fotóriporter legfontosabb ismérve: „jelen lenni”. Ott és akkor, ahol és amikor valami olyan történik, amit csak a jövő minősíthet fontosnak. Megérezni az esemény helyét a történések sorában a történésznek is nehéz feladat. Ezért egyenrangú társa a fotóriporter a történetírónak, csak ő fénnyel ír történelmet.

Bojár Sándor jelen volt: a gödöllői cserkésztalálkozón 1933-ban, a budapesti tüzér-emlékmű avatásán, az Eucharisztikus Kongresszuson 1938-ban, látta és megörökítette a meg nem támadási szerződés aláírását, Cianot Budapesten, Thomas Mannt, III. Viktor Emanuelt, a háború előtti és alatti díszmagyaros vagy frakkos kormányainkat. Az Esti Kurir fotósaként azonban nemcsak a hivatalos protokoll rendezvényeken „írta” saját dokumentumait, hanem mély együttérzéssel örökítette meg a „Barlanglakók” fegyelmezett nyomorúságát, a Zita-telep kilakoltatásait vagy Tibolddaróc mezítlábas gyerekeit is.

1939-ben a háborús propaganda hatására az Esti Kurir sem közölhetett tovább fényképeket. Átmenetileg – amíg nem került két évre a frontra – a Színházi Magazinnál készítette portréit és ma már kultúrtörténeti előadás-képeit. Művészportréiból – elsősorban színészek, képzőművészek és zenészek – a teljes emberismerete és szeretete árad. Úgy is jellemezhetnénk, hogy egy sajátos „bojári baráti tónus” hatja át a felvételeket.

A háborúról, a frontról mindig visszafogottan mesélt. Hazatérése után – a kezdeti nehézségeket leszámítva – két évig a Budapesti Rendőr-főkapitányság Sajtóosztályán kapott állást. Így fotografálhatta a háborús bűnösök hazahozatalát, a nyilaspert, majd a kivégzéseket. De itt sem csak a látványos, nagy, hivatalosan dokumentálandó helyszínek érdekelték, hanem az újjáéledő ország mindennapjai, szomorúságával, derűjével és visszásságaival együtt.

A lebombázott Lánchíd földön fekvő oroszlánja szívszorító jelképe a nehéz újrakezdésnek. És jelképe Bojár Sándor féltett és szeretett városának, Budapestnek. Egy világutazó pesti polgár volt ő egész életében. De nemcsak városát féltette, hanem hittel óvta az élet tisztaságát is. Amikor a politika már mindent tisztának akart láttatni, s nem volt szükség a „feketézők” leleplező megörökítésére, újra a színházba és a sportba menekült. 1964-ig a Magyar Nap, majd a Magyar Fotó (az MTI elődje) alkalmazásában, mint „B” készítette riportjait. Elsősorban sportfotós volt ekkor, hiszen – ahogy ő mondta – „a sport mégiscsak olyan valami, ahol a győzelem az győzelem, a kudarc pedig kudarc”. Fiatal korától szenvedélyesen sportolt, az atlétikától az ökölvívásig, az evezéstől a teniszig, a gyep- és a jéghokiig mindent kipróbált. Az 1952-es helsinki olimpián szerzett 16 magyar aranyérem jelentette a csúcsot sportfotós pályáján. Előfordult, hogy a Magyar Fotó a leadott Bojár-képek mellett külföldi hírügynökségektől is az ő képét vette meg. Ő volt ugyanis a legjobb. 1958-ban jelent meg Sportfényképezés című könyve – a mai generációk azóta is egyetlen „tankönyve” – a Műszaki Kiadó gondozásában.

Közben azonban történt valami, ami a „krónikást” mindenképpen állásfoglalásra készteti. 1956 októbere. Bojár Sándor október 25-én ott volt a Parlamentnél, tudta, látta, megörökítette, hogy mi történt, hogy miből mi lett. A Földművelésügyi Minisztérium ablakából sebesülten ugrott ki, hogy vigye filmjét a laborba, s közben látta a történteket. Kevés filmkockája maradt meg, a többit egyszerűen kihúzták a gépéből. Nem a hivatalosnak megfelelőt rögzítette. Nem fontos ma már, hogy ez tudatos vagy ösztönös emberi meglátás volt-e nála. A képek egy része megmaradt, s a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárába került (más Bojár-fotókkal együtt), hogy a történészek újra a fotóriporter segítségével írhassák a történelmet.

A napi sajtó képi krónikásának pályáját mindig is a politika változása határozza meg. Adódhatnak azonban emberi és esztétikai szempontok is. 1964 és 1972 között barátai hívására az Ország-Világ című hetilapnál helyezkedett el. Itt lett lehetősége az MTI „egy hír” követelményéből kikerülve a téma körüljárására. Igazi képriportokat készíthetett. Sokat utazott és sokat fényképezett vidéken, külföldön egyaránt. Dokumentálta 1965-ben a metró építését, ott volt az 1970-es árvíznél.

A Szovjetunió című lapnál lehetősége nyílt olyan színes, külföldi riportok közlésére, amelyek korábban ilyen kiváló nyomdatechnikai adottságokkal soha nem jelenhettek meg. Bojár Sándor számára mindig is fontos volt a közölt hír- vagy riportanyag megjelenése. A 60-as évek elején kitanulta a tördelőszerkesztői szakmát, hogy még inkább befolyásolni tudja a kép sugallta információ hatását. Volt számára persze példa, Ritter Aladár, akinél generációk hosszú során keresztül senki más nem tudta a tördelés csínját nagyszerűbben. Egy kép, egy hír, egy képriport nemcsak attól jó, hogy miről szól, hogy mennyire különleges, újszerű a témája, hanem attól is, hogy milyen a képkivágás és a nézőpont. Fotóinak sora bizonyítja, hogy szerette a „rálátást”. Amikor az olasz király Magyarországra látogatott, vagy amikor Szálasi kiszállt a rabszállító kocsiból, ugyancsak egy fölső nézőpontot választott magának. A befogadói befolyásolás kiváló eszköze a fölső nézőpont. Hihetetlen helyekre tudott fölmászni Bojár Sándor. A millenniumi emlékmű balszélső szobrára az Eucharisztikus Kongresszuson, vagy csak egyszerűen bekéredzkedett a helyszín legmagasabb lakásába, mint 1962-ben az utcai rajzversenynél. Csakhogy minden úgy legyen látható, ahogy ő elképzelte.

A komponálás és a képkivágás ugyancsak fontos szempont egy igényes fotóriporternek. Csák Ibolya, 1936-os olimpiai bajnok magasugró állványa azért nem függőlegesen áll a képen, mert a sportoló póza a bizonytalanságot sugallja. De ugyanúgy hozzátartozik a riporteri munkához, a riporter emberi mivoltához a képi irónia, humor is. Az „őrzik a népvagyont” 1963-as felvétele csak egy jelzés Bojár munkáiból az irónia-érzékre.

1974-ben az Ernst Múzeumban Szamosi Ferenc rendezésében mutatták be Az 1934-1974 krónikása Bojár Sándor című önálló kiállítását. Siklósi Norbert, a lapkiadó jóbarát megnyitójában mondta: „...a legjobb mesterek tanítványa... Vadas Ernőtől tanulta meg tisztelni, szeretni a táj szépségét, értékelni az árnyalatok hangulatát – Escher Károlytól azt a többletet, hogy a fotóriporter korának krónikása”. És ne feledjük a segítő tanítómesterek legjobbikát, Inkey Tibort sem, aki nem csupán maga mellé vette, hanem szakmailag és emberileg sok nehézségen is átsegítette.

1980-ban jelent meg Boldizsár Iván előszavával eddig legteljesebb kötete, Fél évszázad pillanatai címmel. Azóta is várat magára az életmű még teljesebb kiadása.

Alapelve volt, amit mindig is hangsúlyozott és annak szellemében élt: „a lap, a riport mindennél fontosabb”. Egész pályája ezt a saját maga elé állított kegyetlenül szigorú és feszített célt szolgálta. Mindezt bírni csak úgy tudta, hogy megadatott számára a természet, a víz, a növények és főleg az állatok határtalan szeretete. Halála előtti hetekben még Durrellt olvasott.

Készült Bojár Sándorról egy szép és igaz, jelképesen is értelmezhető portré. 1988 áprilisában Tóth József fotográfussal kisétáltak a Dunapartra, velük tartott Sanyi bácsi hű barátja, Morzsi kutya is. Ül és nézi a vizet. Azt a folyót, amely egy szál rózsával örökre elvitte őt.

S bár az utóbbi évtizedben helyére látszik kerülni munkássága: kapott Balázs Béla-díjat, Életmű- és Munkácsi Márton-díjat, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét – még adósai vagyunk egy méltó életmű-kiállítással.

Kiscsatári Marianna