fotóművészet

TAPASZTALATOK AZ EOS-3-MAL ÉS AZ F100-ZAL

Jópontok, rosszpontok

Előző számunkban tett ígéretünkhöz híven folytatjuk a Canon és Nikon új kameráinak, illetve a velük szerzett tapasztalataink ismertetését. Mindenekelőtt a gépek olyan szerkezeti és kezelési, kezelhetőségi változásairól szólunk, amelyekben különböznek elődjeiktől, az EOS-1N-től és az EOS-5-től, illetve az F5-től. Teljességre nem törekedtünk, hiszen csak a géphez mellékelt kezelési útmutatók 150, illetve 110 oldalasak, és ezekben nincs is szó a műszaki részletekről.

Az automatikus élességállítással működő első sorozatgyártású tükörreflexes fényképezőgép a Minolta 7000 1985. januárjában (15 éve!) jelent meg. A TTL rendszerű autofókusz elvét a Minolta közösen kezdte fejleszteni a Honeywellel. Közben ugyan elváltak útjaik, de a szabadalommal kapcsolatos későbbi pert a Honeywell megnyerte.

Valamennyi ma gyártott SLR kamera AF-rendszere az akkor kidolgozott alapelven működik. Ennek lényege, hogy egy kép akkor éles, ha a tárgy azonos pontjáról kiinduló, de az objektív különböző pontjain áthaladó fénysugarak a filmsík azonos pontjában találkoznak. Az automatikus élességállítás gyakorlati megoldása ennél természetesen lényegesen bonyolultabb, ezért az elektronika és a számítástechnika korábbi fejlettségi fokán nem lehetett megvalósítani.

Ez az azonos alapelv kezdetben hasonló műszaki megoldásokat eredményezett a különböző gyártóknál, az idő folyamán azonban egyre nagyobbak lettek a különbségek az egyes gyárak részmegoldásai között.

Canon EOS-3

Műszaki részmegoldásaiban ez az új gép saját elődjeitől is lényegesen különbözik. A 45 pontos nagyfelületű AF-mező, valamint a mérőpont szemmel történő kiválasztása mind az optikai, mind az elektronikai és számítástechnikai területen lényeges változásokat követelt. A 21 mezős fénymérés és az újfajta vakuvezérlés szintén új megoldásokkal járt hardver és szoftver területen egyaránt. A 7 kép/s-os filmtovábbítást és a tükörmozgás evvel kapcsolatos gyorsítását pedig mechanikai változtatásokkal oldották meg.

Főbb változtatások

A minden eddiginél nagyobb AF-mező és a benne lévő 45 érzékelőpont okozta optikai változások egyik lényeges eleme, hogy a segédtükör — amely az optikai kép szükséges részét vetíti ki az AF-érzékelőre — nem az eddig kivétel nélkül alkalmazott síktükör, hanem homorú felületű. Evvel érhető el, hogy az eddiginél nagyobb méretű, szintén új CMOS érzékelő felületén egyenletes legyen a fény.

Lényegesen továbbfejlesztették az élességpont szemmel történő kiválasztását vezérlő optikai illetve elektronikai rendszert is. Így annak reakció-ideje egyharmadára csökkent az EOS 5-höz képest A hat féle mérési móddal működő 21 mezős fénymérés összekapcsolása a választott AF-ponttal szintén új érzékelőt és természetesen új szoftvert is kívánt.

Elektronikai csúcstechnológia eredménye a vezeték nélküli adatátvitellel működő többvakus TTL-vezérlés is. A környezeti fény és a vakuk teljesítményének optimális összehangolását tovább fejlesztett algoritmussal végzi a 32 bites RISC (Reduced Instruction Set Computer)-nek jelzett központi mikrokomputer. Ennek 24576 Mhz-es órajele több mint kétszerese az EOS-1N-ben működő számítógép órajelének. Íly módon a teljes adatfeldolgozás ideje 0,33 ms-ról (EOS-1) illetve 0,17 ms-ról (EOS-1N) lecsökkent 0,04 ms-ra. Ebben természetesen valamennyi fénymérési és autofókusz adat feldolgozása is benne van.

„Látható” eredménye az új, forgómágneses zárszerkezetnek és más mechanikai javításoknak, hogy exponáláskor annak ellenére 25%-kal csökkent a kereső „vakságának” tartama, hogy a segédtükör méretei és súlya lényegesen megnőtt a már említett ok miatt.

Az automatikus élességállítás pontjának szemmel történő beállítása

Többé-kevésbé pontosan így lehetne meghatározni azt a folyamatot, amelyet magyarul szemvezérlésnek (Eye Controlled Focus) szoktunk mondani. Valójában egy igen bonyolult optikai és számítástechnikai folyamatról van szó. Ennek lényege, hogy a keresőből a szembe bocsátott, majd onnan visszeverődő infravörös sugár irányából a rendszer meghatározza, hogy a fotós a keresőképnek mely pontjára néz, majd az élességállítást erre a pontra vezérli.

A szemvezérlés és a 45 pontos AF-mező valamennyi előnyének és hátrányának taglalása meghaladja e cikk kereteit. Nagyon valószínű azonban, hogy az általában konzervatív, és a merészebb műszaki újdonságokat nehezen befogadó profik egyelőre ritkán fogják alkalmazni. (Bizonyos esetekben nem is ok nélkül.) Az is valószínű azonban, hogy több éves fejlődés után ez a rendszer is kiforrja magát. Emlékezzünk az elektronikával vezérelt kamerák, vagy nem is olyan régen az automatikus élességállítás elutasító fogadtatására, majd későbbi általános elfogadásukra.

A szemvezérléssel természetesen szoros műszaki egységet alkot az autófókusz rendszer. Ennek 45 mérőpontját nemcsak szemmel, hanem manuálisan is kiválaszthatjuk, vagy rábízhatjuk a választást a kamerára is. Abban az esetben, ha a nagyon kis felületű AF-pont nem talál mérhető kontrasztú felületet — ez a gyakorlati próbán néhányszor előfordult — akkor megfelelő CF beállítással lehetőség van arra, hogy ilyenkor a gép átváltson a választott ponthoz legközelebb eső mérhető AF-pontra. Ez azonban nemcsak időveszteséggel jár, hanem helytelen távolságállítást is okozhat. Szemvezérelt választásnál pedig a kioldó gomb elengedésére, majd a másik AF-pontra nézéssel egyidejűleg ismételt megnyomására van szükség, — ez szintén időveszteség.

Viszonylag sok időt vesz igénybe a szemvezérlés kalibrálása egy adott szemhez (vagy szemüveghez) és a kezelési útmutató nélkül nehezen valósítható meg. Mind fekvő, mind álló képformátumhoz be kell kalibrálni, azonban a kép négy-négy oldalára történő nézés nem azonos sorrendben történik, a pontok kijelzése viszont gyorsan eltűnik. Kalibrálás után azonban hibátlanul működik a kiválasztás.

A szemvezérlés optikai rendszere nem teszi lehetővé a dioptria korrekció beépítését, ezért oldották meg rátolható lencsékkel.

A 21 mezős fénymérés

A fénymérés minden mezője összekapcsolható a választott AF-ponttal. Egyedi spotmérés csak a középső mezőre lehetséges, tehát a több spotmérés átlagolásához szükséges méréseket is evvel kell elvégezni. Kiértékelő fénymérésnél valamennyi mérőmező működik és a számítógép határozza meg az expozíció általa helyesnek vélt értékét a választott AF-pontra súlyozva. Szelektív fénymérésnél csak a középső öt mező mér. Vakufény mérésekor a mérőmezők együtt mozognak a választott AF-ponttal.

Vakuvezérlés

A géppel egyidőben, az 1998. évi photokinán mutatták be az 550EX jelzésű vakut. Újdonsága az úgynevezett E-TTL vezérlés, amely az EOS-3 autófókusz és fénymérési rendszereivel együttműködve elővillanással határozza meg a vaku fényteljesítményét. A kamerán lévő gombbal előzetes mérést is végezhetünk az általunk választott pontra, ennek eredményét 16 másodpercig tárolja a komputer. Igen hasznos funkció a beállítófény, egy 70 Hz-es egy másodpercig tartó villanás sorozat. Ezalatt ellenőrizhetőek a fény-árnyék viszonyok.

Az új vaku alkalmas több vaku vezeték nélküli TTL-vezérlésére. A fényarányok ekkor az egyes vakuk teljesítményével szabályozhatók plusz-mínusz 3 fényértékkel. Az automatikus szabályozás folyamata az ábrán követhető. – A többvakus TTL rendszert sajnos nem tudtuk kipróbálni.

Az EOS-3 váza üvegszál erősítésű polikarbonátból készült. Az elektronika védve van az elektromágneses zavaroktól. A szerkezet 100 000 expozícióra van tervezve és készítve. Külső mérete csak magasságban különbözik az EOS-1N-től, annál 7,5 mm-rel magasabb.

Nikon F100

Kamera gyártásának öt évtizede alatt a Nikon általában azt a gyakorlatot követte a főbb szerkezeti elemek fejlesztésében, hogy a valóban új konstrukciójú egységeket többnyire a középkategóriájú gépekben kipróbálta, majd azok az itt szerzett tapasztalatok alapján kerültek a csúcsgépekbe. A többmezős fénymérést 1983-ban a Nikon FA-ban, az 1/250s-os szinkronidővel működő zárat az FM 2-ben (1982), az automatikus élességállítás új modulját (AM 200) pedig 1987-ben az F-401-ben alkalmazták először, majd 1988-ban ezek együtt jelentek meg az akkori új profi gépben, az F4-ben. Az ezt megelőző időket is hasonló folyamatok jellemezték.

Az F5 ebből a szempontból is fordulatot jelentett. A két legfontosabb területen, a fénymérésben és az automatikus élességállításban olyan radikális újításokat vezettek be, amelyeknek nem volt látható, az előző típusokban alkalmazott műszaki előzménye (l. Fotóművészet 1996/3-4).

Az F100 ennek a csúcsgépnek a karcsúsított változata, megtartva annak meghatározó műszaki elemeit, és javítja apróbb, főleg kezelhetőségi hibákat. E gépnek nincsen 100%-os pontosságú cserélhető keresőrendszere kilencféle mattüveggel, nincsen a színeket is érzékelő és feldolgozó 3D színes mátrix fénymérése, nem rögzíthető felső állásban a tükre és nem tud másodpercenként nyolc felvételt készíteni.

Ezek helyett van fix — de az F5-nél is világosabb és kontrasztosabb — keresője kétféle mattüveggel, és van tíz mezős 3D mátrix fénymérése, amely az 5 kép/s-os filmtovábbítás közben is mér minden kockát mindhárom fénymérési módban, miközben működik az autofókusz is. Tud tehát mindent, amire az általános fotográfiai gyakorlatban szüksége lehet egy profinak és amit tud az F5. A drága — főleg mechanikus — megoldások elhagyása a kamerának nemcsak a méreteit és a súlyát, de az árát is erősen csökkentette. Speciális területeken azonban nélkülözhetetlenek maradnak az F5 említett tulajdonságai.

Változtatások

Az elmondottakból következik, hogy a változtatások mást jelentenek az F100-nál, mint az EOS-3-nál. Ezek inkább módosítások az F5-tel szerzett tapasztalatok alapján.

Az autófókusz rendszerben csak annyit változtattak, hogy élességprioritás (S) állásban lehetőség van arra, hogy a kamera maga válassza ki az AF-mezőt. Ez mindig a legközelebbi pontra történik. Lényegesen javították az AF-mezők láthatóságát a keresőben (amire sok panasz volt), és nagyon jól oldották meg az aktivizált mező jelölését a mattüvegen. Jobb, érzékelhetőbb lett az AF-választó tárcsa működése, és gyorsan, mechanikusan kezelhető rögzítése van, közvetlenül a tárcsa alatt. Megszűnt tehát rögzítésnél az F5 kissé idegesítő és időrabló gombnyomogatása, aminek eredményét csak az LCD-n lehetett ellenőrizni.

Valószínűleg nem sok fotóst érint szerte a világon, hogy a nem AI-csatlakozású, tehát 1977 előtt készült objektívekkel az F100 nem tud kommunikálni. Bár a régi objektívek egy része akadály nélkül illeszthető a foglalatba, semmiféle adatátvitel nincsen közte és a váz között, ezért nem működik sem a fénymérés, sem a elektronikus élességjelzés a manuális élességállításnál. Utóbbi az F5-ben még funkcionált és munkablendével fényt is lehetett mérni a legrégebbi F-objektívvel is. Az F100 rekeszbeugrató gombját benyomva viszont eltűnik a fénymérés analóg skálája. Úgy tűnik, a Nikon a felső kategóriában is meghúzta az objektív kompatibilitás visszamenőleges határvonalát. De miért csak közvetve közlik ezt? Külső fénymérés alkalmazása esetén manuálisan beállítható az idő és a rekesz értéke és működik a rekeszvezérlés is, tehát az esetleg régi, speciális objektívvel is lehet íly módon fényképezni.

A 3D mátrix fénymérés ugyan figyelembe veszi az autofókusz által mért tárgy távolságát is (nemcsak vakunál) és annak képen belüli helyzetét is, de az expozíció meghatározásában fontos szerepe van a 30 ezer felvétel kiértékelése alapján meghatározott egyéb tényezőknek is. Ezek a memóriában vannak tárolva és a számítógép ezekkel hasonlítja öszsze az elkészítendő felvétel adatait, majd dönt az expozíció értékéről. Hasonlóan az F5-höz, mind az öt AF-mező összekapcsolható a spot fényméréssel.

Az F100 szerkezeteit 100 000 expozícióra tervezték és gyártották. A gépváz magnézium ötvözetből készült és 36 mm-rel alacsonyabb, valamint 425 g-mal könnyebb mint az F5 váz.

A gépek kezelhetősége

Aki dolgozott már Canon EOS-1N-nel, annak nem fog gondot okozni az EOS-3. Akinek van gyakorlati tapasztalata a Nikon F-5-tel, az pillanatok alatt eligazodik az F100 gombjain és két tárcsáján annak ellenére, hogy mindkét kamera kezelőszervein módosítottak. Részben néhány gomb áthelyezésével, részben egy két gomb formájának, felületének megváltoztatásával tették könnyebbé a gépek használatát. Nehezebb dolga van annak, aki a Nikon után veszi kézbe a Canont vagy fordítva, hiszen mindkét gép tervezői követték cégük műszaki filozófiáját, elődeik elgondolásait. Nagyon nehéz dolga annak van, aki mostanában tér át régi, megszokott, egy-két évtizedes mechanikus kamerájáról egy mai tükörreflexes gépre, hiszen ez a fotóstól az eddigiektől teljesen eltérő gondolkodásmódot kíván.

Ahhoz, hogy a fotós élni tudjon a gépek adta sok-sok gyakorlati előnnyel, több hónapos tanulóidő és jónéhány — nem éles szituációban ellőtt — tekercs film szükséges. Aki ezt az időt és fáradságot nem szánja rá erre, jobb, ha marad a régi gépnél, különben mindig bizonytalan lesz, ha az új géppel kell dolgoznia. Soha nem fogja tudni, hogy az adott esetben a gép melyik funkciója adja az optimális eredményt, és azt hogyan kell beállítani.

Az EOS-3 a PB-E2 akkumulátoros boosterral volt nálunk. Ez — hasonlóan az EOS-1N boosteréhez — egy plusz motorral segít elérni a másodpercenkénti hét felvételt, és körülbelül 30-35 százalékkal növeli az eredeti telepkapacitást. Ebben az összeállításban a gép mérete és súlya nagyjából azonos az F5 hasonló adataival (a booster gyári adatai sajnos nem állnak rendelkezésünkre).

Az együttes erősen balra „húz”, kizárólag jobb kézzel nem igen kezelhető. Ez főleg akkor zavaró, ha a bal felső részén lévő gombokkal kell valamit állítani, mert ilyenkor a bal kézzel nincs alátámasztva a gép. A gombokat pedig erőteljesen kell nyomni, és a három gombra jutó hét (7!) funkció egyébként is kissé soknak bizonyul. Nehezen képzelhető el, hogy az oldalajtó mögött elhelyezett gombok is csak íly módon legyenek elérhetőek. Vagy a kevesebb látható gomb volt a cél? A gép működése szokatlanul és zavaróan zajos, még a nagy filmtovábbítási sebességhez képest is. Mit ér a szinte hangtalan autofókusz, ha a váz cserreg-csattog? Pedig néhány éve a Canon készítette el a legcsendesebb tükrös AF-gépet, igaz az alsóbb kategóriában.

Az F100-at alapkivitelben próbáltuk, így az MB-15 teleptartóval, illetve a rajta elhelyezett, a fő vezérlőtárcsát, a kioldógombot és az AF indítót megkettőző, a kezelést álló formátumnál feltehetően megkönnyítő megoldásról nincsen tapasztalatunk. Az AF-módnak a homlokfalon elhelyezett, az F-501 óta változatlanul rossz ergonómiájú kapcsolója sajnos nem változott. Hagyomány, — de nem haladó. Igaz keresni sem kell. Csökkenő feszültségnél eltűnnek az F100 aktuális kijelzései ha elengedjük a félig lenyomott helyzetéből a kioldó gombot. De miért a fotósnak kell erre önmagától rájönnie? Apró, de munka közben zavaró hiba az is, hogy programautomata állásban csak a felső LCD-n jelzi az idő-rekesz pár esetleges eltolását, a keresőben nem.

Kiválóan oldották meg az F100-ban — szemben az F5-tel — a keresőben kijelzett adatok és főleg az aktivált mezők láthatóságát. Mindkettő alkalmazkodik a külső fény, és íly módon a kereső kép világosságához. Az EOS-3 kissé sárgás kijelzése napsütésben nehezen olvasható, Sötétben pl. vakus felvételnél viszont zavaró lehet.

A kezelési útmutatók felépítése, logikája sajnos változatlanul arra mutat, hogy nem gyakorló fotósok készítették azokat. Ezért sokszor csak hoszszas keresgélés után és egymástól messze lévő oldalakon találhatunk meg egymáshoz szorosan kapcsolódó, a gyakorlatban egymással összefüggő dolgokat. Mindkét gép kezelési útmutatójában értelmezési zavarokat okozhatnak az egyedi funkciók (CF) magyar fordításai. Aki először találkozik ezekkel a beállítási, illetve átállítási lehetőségekkel, könnyen eltéved bennük. Igaz több esetben az eredeti angol szöveg sem egyértelmű. Igen hasznos ötlet az EOS-3 útmutatójában, hogy külön összefoglalják a filmtovábbításhoz, az automatikus élességállításhoz, illetve az exponáláshoz tartozó egyedi funkciók variációs lehetőségeit. Az AF-pontok kiválasztásával foglalkozó rész viszont sok fotósnak fog problémát okozni.

Mit mutatnak a felvételek?

A gépek kipróbálásához a velük azonos időben bemutatott Canon EF 28-135 mm f/3,5-5,6 IS USM, illetve az AF Zoom-Nikkor 28-105 mm f/3,5-4,5D IF objektíveket használtuk. Mindkettőnek van makro állása. A Nikkor 1:2 leképezési aránya minden eddigi zoom objektív makro állását felülmúlja, és torzítása ebben az állásban is minimális, gyakorlatilag elhanyagolható. Valamennyi próbafelvétel programautomata expozíció-vezérléssel készült.

Vakufény mérésekor a tárgyról visszavert fény mérése még több problémát okoz, mint a folyamatos megvilágítás esetén. Ennek részleteibe nem kívánunk belemélyedni, de a rutinos gyakorló fotósok bizonyára egyetértenek e megállapítással. Az objektíven keresztüli TTL vakumérés fejlődését az alábbi vakus felvételek is bizonyítják, bár van még javítani való.

Első pillanatra extrémnek tűnnek azok a körülmények, amelyek között a vakuk vezérlését firtató felvételeinket készítettük. Hasonló körülmények azonban a fotós gyakorlatban is előfordulnak, gondoljunk csak a fehér fal előtt vagy a sötét éjszakában készült felvételekre. Egy eszköz „tudása” és használhatósága különben is szélsőséges esetekben mutatkozik meg igazán. Ha ott jól működik, akkor átlagos körülmények között biztosan nem fog cserbenhagyni.

A következő felvételeken a fehér háttér, egy 50x60 cm-es fotópapír hátoldala 0,4 m távolságban volt a szobroktól, egy olyan sötét szobában, ahol csak egy 23 wattos kompakt fénycső világított az ernyős állólámpában, jobbra hátul, a tárgytól körülbelül két méterre. A szobor mögött három méterre volt a könyvespolc, ahol a világítás értéke 0 fényérték volt, azaz ISO 100-ra f/1 és 1 másodperces expozíciónak felelt meg. A tárgytávolság kb. 0,7 méter, a gyújtótávolság 105 mm volt.

Schwanner Endre

Képaláírások:

6. kép: Az AF-mező 45 érzékelőjéből a középen lévő kereszt alakúak mind a függőleges, mind a vízszintes vonalakat érzékelik. A vörös színnel jelölt középső érzékelő függőleges eleme f/8 fényerejű objektívvel is működik

7. kép: Álló formátumban az EOS-3 nem talált értékelhető felületet ezen a függönyön a nagyon kicsi AF-pont miatt. Fekvő formátumban a fény-árnyék határvonalra élesre állt. (Kb. 1:10 leképezési arány, nappali világítás)

13. kép: A választott AF-mező mechanikus rögzítője a tárcsa alatt, és a dinamikus AF kapcsolója az F100 hátlapján.

Felette az expozíciót illetve az élességet rögzítő gomb, valamint az élességállítást indító gomb (AF-ON), jobbra a fő vezérlőtárcsa. A szemlencse mellett a dioptria korrekció állítója

25. kép: Átlagos külső világításnál készült felvételek 28, 50 és 105 mm gyújtótávolsággal. A felső sorozat az EOS-3, az alsó sorozat az F100 gondolkozását mutatja. Az EOS-3 harmadik felvételén a középső világos folt az előzőnél 2/3 értékkel rövidebb expozíciót okozott. Az F100 első felvételén viszont a nagy égbolt okozta az ugyancsak 2/3 értéknyi eltérést a másodikhoz képest. A harmadik felvételek között egy rekesznyi különbség van.

26. kép: A vakus derítés próbája. Az első felvételek derítés nélkül készültek, 28 mm-es állásban, majd a következő három felvétel derítéssel 28, 50, 105 mm gyújtótávolsággal. Az EOS-3 az E-TTL, az F100 a 3D multiszenzoros kiegyenlítő derítéssel működött. Előbbi az új 550EX vakuval, utóbbi a régebbi, de kompatibilis SB-25-tel. AZ EOS-3 a derítéseknél mindig f/5,6 rekeszt választott, az F100 viszont folyamatosan nyitotta a rekeszt a szűkülő képkivágáshoz. A háttér és a derítés aránya így természetesen különbözik, de mindkét gép használható eredményt produkált. Ízlés dolga, hogy kinek melyik tetszik jobban. A gépet használó fotósnak azonban tudnia kell, hogy kamerája és vakuja hogyan gondolkozik.

29. kép: EOS-3-mal készült felvételek. Az első E-TTL vakuvezérléssel, a második az FE (előzetes vakumérés) móddal, 28 mm-es gyújtótávolsággal. Az alapexpozíció mindkettőnél f/5,6 és 1/125 s, és az eredmény is majdnem azonos.

30. kép: Felvételek az F100-zal. Az első felvétel a 28-105 mm zoommal készült, a második egy nem D-típusú, régebbi f/1,4 50 mm AF Nikkorral. A kétharmad rekesznyi expozíció különbség egyértelműen látszik.

31. kép: Az IS jelzésű Canon objektívekbe épített képstabilizátor próbája.

A 135 mm-es állásban és 1/10 s megvilágítási idővel készült képek egyértelműen mutatják a stabilizátor hasznát és használhatóságát.

32. kép: Manuális fénymérés, manuális gép és vaku beállítás. A két azonos teljesítményű vaku 1/8 energiájú villanására a Sekonic fénymérő f/11 rekeszt mért. Ezt állítottuk be az objektíveken. A két sorozat között nincsen különbség, de nem is lehet.

33. kép: Az EOS-3 programvezérlésű E-TTL állásban, az F100 programvezérlésű derítés állásban dolgozott, tehát a gépek önállóan gondolkoztak. Főleg a fehér fejnél egyértelműen a Nikon javára billen a mérleg, de van különbség a fekete szobornál is.

34. kép: Az EOS-3 vakuvezérlése nem tudott kibékülni a fehér szoborral, lehetett a film érzékenysége ISO 100 vagy 200, a gyújtótávolság 50 mm vagy 100 mm, sötét a háttér vagy fehér és E-TTL vagy FE mód a vezérlés.

A képpárok első tagja E-TTL vezérléssel készült, a második FEL móddal. Utóbbinál a gép tárolja a felvétel előtti villanásnak spotméréssel csak a tárgyra mért értékét.

35. kép: A képek az F100-zal készültek. Az első felvétel a külső fénymérővel mért rekesszel készült, a másodikat a programautomata vezérelte. A harmadik felvételnél használt nem D-típusú 1,4/50 AF Nikkor nem jelzi a gépnek a tárgytávolságot, így az kissé világosabb lett a sötét háttér miatt.

36. kép: Az első képpár a D-típusú Nikkor zoommal készült. A képpár első felvétele az általánosan használt mátrix derítéssel, a második kép a hagyományos TTL méréssel. A második „sárga” képpár vaku nélkül programvezérléssel lett kiexponálva. Az első képnél a nem D-típusú 1,4/50 AF objektív volt a gépben, a másodiknál a 28-105 zoom. A fej expozíciója teljesen egyforma, csak a háttér élessége különbözik, nyilván a különböző rekeszek következtében.