fotóművészet

CSEH GABRIELLA ÉS SARKANTYÚ ILLÉS KÉPEI

Embernyomat

Amikor Schliemann a múlt században kiásta Mükéné legendás kincsleletét, világszenzációt aratott az az emberarcot ábrázoló aranytárgy, amelyet a zseniális régész Agamemnón halotti maszkjának állított. Vékony aranylemezből készült, és a kidolgozás alapját feltehetően a halott arcára való rányomás technikája képezte. Majd háromezer évvel később Yves Klein élő, meztelen női testeket nyomott az anyagra, előbb bemártotta őket kék festékbe (Föld-kék, mondta Klein, ilyen színe van bolygónknak a világűrből nézve), és a modelleket meghempergette a földre kiterített vásznakon. Antropometriának nevezte ezeket a testlenyomatokat: emberi mérték, kényes arányú középvonal az univerzum mikro- és makroméretei között.

A fotótörténet kezdeti időszakában nem egy „fényrajzoló” kísérletezett, vajon tetten éri-e az érzékeny papíron az anyaggal együtt az emberi lélek képét, a szellemi aura kontúrjait is. Mások Istent kívánták „lekapni”. Klein nyomataiban a lélek vagy annak forrása: a pórusok festékkel nem telített pontjaiban, a nyomat apró, de igen jellemző hibáiban lakozik. A kék színt, a lélek sűrítményeként a semmivel ütközteti. Második, „pneumatikus periódusában” főműve az 1958-ban bemutatott csupasz falú galéria, melynek az Üresség címet adta. Ez az installáció a konceptuális művészet előfutárának tekinthető, ugyanakkor a távol-keleti filozófia, elsősorban a zen hatását mutatja.

A hulladékművészet, az „arte povera” áttörése is Kleinnel kapcsolatos. Duchamp után, de még a neo-dada, és a kifejezetten amerikai találmánynak titulált pop-art előtt háromdimenziós kollázsokat készít: egyszerűen „ottfelejti” a térben a festékfelhordó spongyákat. „Égbemártott szemét”-ből hozza létre 1959-ben a felsenkircheni színház szivacs-plasztikáját. Ezt a művét annak a Zero csoportnak hatására készíti, amely majd az európaivá szélesedő „új szenzibilitás” áramlatának lesz az elődje. Mivel testfestett-nyomott aktjait a nyilvánosság előtt festette, az akcióművészetet és a body-artot is „feltalálta”. Sőt, a fluxus és a mail-art egyik megteremtőjének is tekinthetjük, mert ultramarinkékre átfestett bélyegsorozatot „bocsátott ki”, nemzetközi Klein-kék elnevezéssel. Ezeket ragasztotta kiállításának meghívójára, és a posta ki is kézbesítette azokat. A hatvanas évek fordulóján Yves Klein ott van a Párizsban, Pierre Restany körül kialakuló „új realisták” közt. Mellette az alapítók: Arman Cesar, Spoerri és Tinguely, de ehhez a körhöz tartozik majd a következő generációból Christo vagy Niki de Saint Falle is.

Yves Klein ‘62-ben, harmincnégy évesen meghalt. Életművének éppen az a történeti jelentősége, hogy rövidre szabott pályája ellenére hidat jelentett a klasszikus és az újavantgárd korszakai közt. Kék-nyomataival olyan kép létrehozására törekedett, amelyben mellőz minden nem esztétikai elemet, tehát minden naturális vagy eszmei asszociatív eszközt. Ez volt az ő „új realista” műértelmezése. Hogy az általa kijelölt úton ma is járni lehet, arra a közelmúlt két fiatal magyar fotósának példáját szeretném felhozni. Cseh Gabriella és Sarkantyú Illés nemrégen hasonló lételméleti kutatásokba kezdett. Cseh Gabriella – most Pécsi József-ösztöndíjas fotóművész –, saját testének lenyomatát hagyja a fotópapíron, majd ezt a sokszorosítás és a kémiai kezelés fotótechnikái révén tovább áttételezi. Apolló antik maszkjából így lesz a technológiai fejlődéssel emberfény-másolat, embernyomat. A foltok szolarizációhoz hasonló kiégett széleket cakkoznak. Hajak, szőrszálak, vaskosabb testrészek ütnek lyukat a papír feketeségén, és véletlenszerű eloszlásuk amőba-szerű formákban jelenik meg. Mintha a törzsfejlődés archaikusabb alakzatai az embernek nemcsak magzati fejlődésében ismétlődnének meg, de a kifejlett emberpéldány testfelülete is láthatatlan jelekben hordozná ezt a biológiai kapcsolatrendszert. S nemcsak ezt, hanem a lélek feltételezett testi cetrumait is. Cseh Gabriella egyik fotóján például egy ilyen eljárással készített öntorzót látunk. A nemiszerv sötét háromszög-foltja fölött még két másik „fekete lyuk”: a köldök, illetve egy annál nagyobb, kör alakú folt. Utóbbi körülbelül ott helyezkedik el, ahol a régi görögök a lélek helyét vélték tudni: a rekeszizom alatti idegköteg, az úgynevezett napfonadék helye ez. A mai kutatások szerint valójában ez az értelemtől és akarattól független testi folyamatokért felelős szimpatikus idegrendszer központja. Közvetlen, tudattalan kapcsolatot tart a külvilággal, reagál rá anélkül, hogy mi magunk irányítanánk. Ez a kis csomó rendezi testünk és a külvilág viszonyát. Jung szerint ez a tudattalan székhelye. A reneszánsz, majd a szellemtudományos antropomorf világmodelleknek pedig ez a mértani súlypontja.

Véletlen-e, hogy a test mechanikus lenyomatában ez a három pont, a szexualitás, a születés és a tudattalan centrumai a leghangsúlyosabb részek: ezek törik meg a felület folytonosságát, és ellenállnak a minden mást át- és megvilágító fény-anyagnak? Ha fenntartjuk azt a hitet, hogy a materiális valóságot közvetítő kép ugyanakkor a spirituális titkokról is rejtett információkat közöl, semmi különlegeset nem találunk a jelenségben. Ami fent, az lent és ami lent, az fent, hogy beteljesüljön az Egy csodája - tanítják a hermetikusok. A biológiai, a szellemi és a művészeti folyamatok nem különíthetők el egymástól, kölcsönösen egymáson hagyják nyomaikat. Ahogyan az archaikus Apolló-torzó az istenség tökéletes testét kereste a fiatal férfialakban, a 20. századi öntorzó-fénykép ugyanígy az isteni erőt, éteri fényt keresi önmaga kihelyezett képében.

Sarkantyú Illés tizenévesként, még a Török Pál utcai Kisképző fotós növendékeként ismételte meg Yves Klein gesztusát. De ő saját, vajjal bekent arcát nyomja rá a fotópapírra. A vaj zsírtartalma bizonyos helyeket megvéd a vegyhatástól: a hívó vagy a fixáló folyadék taszítását eredményezi. Így jön létre egy szabálytalan pozitív-negatív kombináció, egy eddig ismeretlen típusú, hiper-plasztikus önarckép. Sokáig kell keresni az arcvonásokat ezen a fotósorozaton. Az orr hatalmas, Fülöp-szigeti szoborkolosszusokat idéző aránya, a szem üres, vak fekete helye, a száj fájdalmas fodrozódása egy nemlétező őslényt mutat, aki saját arcában az egész emberi civilizáció fejlődéstörténetét nyomorúságos jelek képében hordozza. Egy tizenéves fiúarc vaj-fényrajza: akár egy megkínzott szörnyszülötté. Mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde, a lélek szocializált és ösztönszerű két fele, a két olvasat véres küzdelmet folytat egymással. A mükénéi görög nagyúr arcáról az aranylap méltóságot, rendezett harmóniát tapogatott le, a 20. század végi fiatalemberére évezredes, talán ezredvégi kínokat rajzol a vaj.

Szegő György